Feljegyzések a fotelból – Szégyen! (Shame)

Amikor Veizer hármas sí­pszavával befejezettnek minősí­tette a Kecskemét-Ferencváros mérkőzést, talán azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak ültem a fotelomban, meredten néztem a képernyőt, az agyam teljesen kikapcsolt és ha éppen arra garázdálkodtak volna azok a tolvajok akik az elmúlt hetekben kifosztották a fél várost, valószí­nűleg a fotelemet is észrevétlenül kilopják alólam.

Ha még észre is venném őket, talán nem is haragudnék érte. Mert most jobb lenne egy ideig minden mással foglalkozni, csak ne azzal, hogy a fotelemen keresztül próbáljam megmagyarázni azt, amit már nem lehet.

Mert az szégyen. Amikor Nyilasi Tibor kimondta az í­téletet, akkor tértem igazán magamhoz. Nem voltam dühös és ideges sem. A teljes beletörődöttség lett úrrá rajtam. Az Újpesti vereség után legszí­vesebben darabokra törtem volna a fél házat. Az akkor bennem munkálódó ideg miatt az aktuális feljegyzésem is keményebbre sikeredett annál, mint amit igazából szerettem volna elmondani. Akkor még voltak kérdéseim, akkor még voltak vádjaim. Hibáztattam a vezetést, az edzőt, a játékost, a lila szint, a földet, mert állandóan forog.

Most azonban nincsenek kérdéseim és vádjaim. Nem fogytak el, csak érvényüket vesztették. Mert szombaton este, a szurkolókat kivéve, akiknek közük van a mai Ferencvároshoz szégyent hoztak a 110 éves dicső múltunkra. Szégyent hoztak azokra, akik honlapunk bannerjén keresztül figyelik és óvják azt, amit ők hoztak létre és amiért százezrek rajonganak.

A szégyenfoltot mindenkinek viselnie kell. Nincs kivétel és nem is lehet egyetlen emberre ráhúzni az egészet. Akik láttak a 87.perc környékén Bobby Davison meggyötört arcát ahogy a kezei közé temeti, azok biztos egyetértenek velem: ez a történet már nem csak róla szól. A helyében biztos feladnám, de tudnám azt is, hogy rajtam kí­vül nem csak nekem kéne szégyenkeznem.

Most előhúzhatnám Szivics nevét, de vajon minek? Ő is egy gyalázatosnak nevezett mérkőzés után mondott le. Utána meg a volt csapata hirtelen megtanult focizni. Ezek szerint Szivics mester nem érti a dolgát? Vagy talán a hirös város eseményei kí­sértetiesen hasonlí­tanak ahhoz, ami az Üllői út 129. szám alatt fog az elkövetkezendő napokban történni?

Teljesen mindegy. Jelen pillanatban a szégyen annyira fojtogat, hogy az előbb abbahagytam az í­rást és elmentem zuhanyozni, hátra le tudom mosni magamról. Nem sikerült. Annak ellenére sem, hogy a végén már hideg ví­zzel csapattam magam. Eszembe sem jutott, hogy igazából nem is nekem kéne szégyenkeznem. A játékosok valószí­nűleg hamarabb álltak a zuhany alá és sajnos abban is biztos vagyok, hogy sokkal hamarabb lemossák magukról a szégyent, mint én.

Őszinte leszek. Nincs kedvem tovább kerülgetni azt, amit Nyilasi Tibor a mérkőzés után kimondott: szégyen (mondhatjuk í­gy is: shame) amit tegnap este láttunk. Tudom azt is, hogy túl fogjuk élni, de most óhatatlanul, de folyamatosan bennem motoszkál Milan Kundera mondata: „Nem azért szégyenkezünk, mert hibát követtünk el, hanem mert megaláztatásunkat mindenki látja.”

Most tényleg jó lenne elbújni a világ elől.

– lalolib –