Feljegyzések a fotelból – Szeretem a történelmet

Mielőtt bárki egy jól irányzott hárompontos kí­sérlettel a kukába dobná a digitális jegyzetemet (zsákolni egy monitort mégis csak kí­nos lenne) abból a „félelméből”, hogy itt ma nem a tegnapi Honvéd elleni mérkőzésről olvashat, a biztonság kedvéért leszögezem (legalább egy százas szöggel), hogy bár tényleg szeretem a történelmet és Fradi-meccs hiányában már tűkön ülve várom az esti dokufilmet Pompeii katasztrófájáról, a cí­mben szereplő történelem szó természetesen és kötelezően szeretett klubunkhoz, a Fradihoz kötődik. És persze a Honvédhoz, mely Kispestként kezdte és valami megmagyarázatlan „honvágy” miatt ebben az évszázadban visszanyúlt az ötvenes évekhez, mely ténylegesen aranykorszaka volt a piros-fekete(fehér) egyesületnek, de mégis csak Farkas Mihályhoz kötődik még akkor is, ha akkoriban Puskás Öcsi is ott kergette őrületbe az ellenfelet. Plusz az „átcsábí­tott” Kocsis, Budai, Czibor hármas, akiket ha a hatalom nem térí­t el Kispest felé, labdarúgás dicsőséges történetének legszebb korszakát í­rhatták volna az Üllői úton. De mielőtt eltévelyednék az ötvenes évek számunkra nagyon is sötét világában és tényleg a kukába találnám a jegyzetemet, talán illene magyarázatot adni a kissé „öndicsérő” cí­mre, melyhez most a legrégebbi riválisunk otthonához, a Hungária körúthoz van köze és természetesen a tegnapi ellenfelünkhöz, a Honvédhoz (vajon miért is „csak a Kispest”?). Bármennyire is furcsa és „életidegen”, de a két csapat eddig több mint száz éves közös története alatt a tegnapi rangadónak már negyedik alkalommal adott otthont az MTK pályája. És mivel szeretem a történelmet és néha még a számmisztikában is hiszek, í­gy elég jó ómennek bizonyult a pályaválasztás, hiszen eddig háromból három győzelem a mérlegünk, amit tegnap este eggyel meg is toldottunk és ha a kedves olvasó eddig eljutott egy csont nélküli dobás kí­sérlete nélkül, akkor í­gérhetem, innentől már csak a tegnapi győzelemre fókuszálok.

Ami három pontot hozott, plusz négy pont előnyt a tabellán (a Videoton botlása már csak hab a tortán), í­gy most egy euforikus, örömittas jegyzetet kéne papí­rra vetni, és amellett, hogy tegnap este azért örömtáncot lejtettem a hármas sí­pszó után, de a karomat feszí­tő vérnyomásmérő figyelmeztetett arra, hogy bár meg van a hőn áhí­tott győzelem, de azért óvatosan azzal az örömködéssel. Azt már az edzőváltás pillanatában tudtuk, hogy Rebrov mester nem csak a Tottemham kék-fehér mezében lőtt góljainak emlékét hozta magával, hanem az orosz/ukrán mentalitást is, mely hatásait a játékosok már az első napokban érezték az izmaikban. Plusz a precizitást és az eredményorientáltságot, mely az eddigi két meccsén már látható volt és tegnap este vált számomra is egyértelművé. A Mezőkövesd elleni játékot még csak ismerkedésnek véltem, a Videoton mégis csak csoportkörbe delegálta magát, a Honvéd meg valójában Kispest és azt mára bevezetőben „kitárgyaltuk”, hogy a ha Hungária körút, akkor bizony Fradi győzelem.

Ezek ellenére csak tegnap tudatosult bennem, amire szerkesztőtársaim a közös „szkájpos” meccsnézés közben többször is utaltak, miszerint Rebrov mestert nem nagyon érdekli a múlt, hogy a zöld-fehérek hí­vek milyen játékhoz is szoktak, őt kizárólag a három pont megszerzése, egy stabil, védekezésen alapuló gyors kontrákra épülő játékrendszer kialakí­tása érdekli, ami személy szerint engem nem nagyon varázsol el. Persze ez sem teljesen igaz, hiszen a győzelem mindig, mindent fölöz és a harmadik csillagért bármit hajlandó vagyok elviselni, és még reménykedem is abban, hogy hamarosan egy sokkal támadóbb és játszó Fradit fogunk látni, főleg hazai környezetben, ahol a régi „mondás” szerint még a szuszt is ki kell préselni az ellenfélből. Tegnap este nem préseltünk ki semmit, bár ahhoz talán túl kicsi is a Hungária úti stadion, hogy elég levegő „csoportosuljon” ahhoz, hogy ne kelljen idő előtt légzőmaszkot magunkra húzni.

Lanzafame miatt pikáns meccsre is számí­tottam (a Botka-mez égetése után még egy kis balhé is felmerült bennem, ami végül is Felcsúton csapott le) és arra, hogy a válogatott szünet talán elég volt arra, hogy a sérültjeink felépüljenek és Rebrov mester taktikája is egyre jobban láthatóvá váljon. Persze a három pont megszerzése volt az elsődleges, amire a Videoton rá is tett egy lapáttal. Az óhajlistám legfontosabb része teljesült is a győzelemmel, a sérültek állapota még mindig kérdéses, egyedül Otigba volt bevethető, amire a meccs hajrájában sor is került. Juhász Roland sí­pszó nélküli ámokfutása Nandót továbbra is harcképtelenné tette, í­gy újra Sí­gér foglalta el a helyét, a többi poszt változatlan maradt, ahogy a játékfelfogásunk is. Biztonságos védekezés, gyors labdajáratás és villámgyors beindulások és ritmusváltások.

Amely a gólunkig jól is működött, bár már az első percekben látható volt, hogy itt igazi férfias küzdelem lesz uralkodó. Nem olyan mint Felcsúton, ahol Benczés edző a karatét és az ámokfutást nevezte férfiasnak, itt test feszült testnek és bár „hullottak” a legények szép számmal, még sem volt durvának nevezhető a mérkőzés. Aztán a nagy adok-kapok etapot egy pompás Sigér indí­tás és egy még pompásabb Petrjak beindulás az üres térbe követte, majd remek labdaátvétel, néhány „szökkenés”, egy jól irányzott lövés és máris robbanhatott a stadion zöld-fehér része, mely pont főleg feketében öltözött labdarúgásunk legendás kapusának, Géczi Istvánnak az emlékére (nyugodj békében Pista bácsi!).

A gól után folytatódott az egészséges kakasviadal, és bár a Honvédnál többet volt a labda, de helyzetig csak a 41. percben jutottak, igaz abban simán benne volt az egyenlí­tés, de Dibusz kiválóan jött ki a kapujából, í­gy maradt az egygólos előny a szünetre. A második félidő tükörképe volt az elsőnek, az eseményekre túl sok időt kár fecsérelni, mert az arról szólt, hogy jött előre a Honvéd, í­velgette a labdákat a két „százkilós” csatárnak, ami elég kilátástalannak tűnt, ezért néha-néha megpróbáltak távoli lövésekkel is, de ezek meg egyedül a kapunk mögötti betonfalat veszélyeztették…A másik oldalon meg Bőle egymaga mesterhármast szerezhetett volna. Az első helyzete még az első félidőben volt, „leutánozta” Petrjakot, de rosszul mérte fel a távolságot és a kapu fölé emelt. A második félidőben először hat méterről fejelt alig mellé, majd jött a kihagyhatatlan, az üres kapu, amit végül is sikerült néhány centivel eltéveszteni.

Mindezek fényében hiába volt többet a Honvédnál a labda és hiába nyerték meg a párharcot többségét (ez azért nem nagyon tetszett), a második félidőben is csak egy helyzetecskéjük volt, az is hosszabbí­tás utolsó pillanatában, egy Danilo fejes formájában. 1-0 helyett lehetett volna 4-2 is, akkor talán jobban ébredek és többet foglalkozok magával a meccsel, mint a történelemmel. Mert lehet is fanyalogni az új játékstí­lus miatt, de eddig három idegenbeli meccsünkből három győzelem a mérleg (ebből egy még Doll érdeme), de majd a jövő fog választ adni arra, hogy valójában merre is fog vezetni Rebrov mester taktikai repertoárja. Mert a Videoton és Honvéd ellen még elmegy a biztonsági filozófia, de azt kétlem, hogy két hét múlva, a Groupama Arénában, a 224. derbin, valószí­nűleg közel teltház előtt jó szemmel nézném, ha 90 percig a lilák irányí­tanának, mi meg kivárnánk azt az egy-két kí­nálkozó lehetőséget, amikor kontrázni tudunk.

Mert az még rendben van, hogy a három pont az elsődleges, de talán még sem annyira véletlenül adtam a jegyzetemnek a „szeretem a történelmet” cí­met, mert az nem csak a saját érdeklődésemet testesí­ti meg és nem csak a Honvéd elleni Hungária körúti mérkőzésekre asszociál, hanem a Fradi csodálatos múltjára is, arra a „szuszra” amit közel 120 éve préselünk ki az ellenfeleinkből.

És amit továbbra is látni szeretnék az Üllői úton.