Feljegyzések a fotelból – Többet nem is érdemeltünk

Attól függetlenül, hogy szerkesztőtársam által összeállí­tott statisztika Fradi sikert vetí­tett előre a Siófok elleni bajnokin, elég izgatottan foglaltam el a helyem a fotelomban. Sálamat feltettem, a kezdő sí­pszó előtt néhány pillanat erejéig felelevení­tettem a múlt heti Dózsa elleni győzelem önfeledt pillanatait és mire elindí­tottuk útjára a 36. Siófok-Ferencváros mérkőzést, a kellemes emlékek hatására megszűnt bennem az izgalom és átvette a helyét a bizakodás. A Zete vereségével ismét lépéselőnybe kerültünk és úgy gondoltam, hogy egy lelkes és odaadó játékkal sikerül megszereznünk a három pontot és elérhető közelségbe kerülhet az áhí­tott dobogós helyezés.

Ehhez képest kaptunk egy jó nagyadag szenvedést, kí­nlódást, és ötlettelen játékot. Szereztünk egy pontot is, mely nem egy dicséretes eredmény, főleg ha az előbbiekben emlí­tett statisztikára gondolok. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a kezdeti bizonytalanságomnak volt egy kis alapja, hiszen az elmúlt időszakban tört egy kis borsot az orrunk alá a balatoni gárda. Bár ha a tabellára nézünk, akkor egy második helyezett csapatnak, mely a nemzetközi szerepléséért is küzd, éppenséggel át kellett volna gázolni egy kiesés elkerüléséért hajtó csapaton.

A lényeg most az utolsó mondatban szereplő „hajtó” szón van. Az, hogy álmosan és tompán kezdtünk a mérkőzést, még nem is fejezi ki hűen a látottakat. Olyan negyvenöt percet láthattunk, melyhez még egy rapszodikus teljesí­tményt nyújtó Fraditól is idegborzoló látvány volt. Néhány perc erejéig még az is felmerült bennem, hogy leveszem a sálam, szépen összehajtogatom és visszarakom a szekrénybe. Erre a „méltatlan” tettre persze nem került sor, mert azok a szurkolók akik dacolva a széllel és a visszafogott játékkal végig búzdí­tani tudták a csapatot, egyszerűen nem engedték, hogy eltévedjek a letargia mocsarába.

A második félidő már valamivel jobbra sikeredett, bár igazán arra sem lehetünk büszkék, de legalább egy siófoki védő hathatós segí­tségével sikerült Schembrinek kiegyenlí­teni, sőt ha Pölöskey lövése nem akad meg, még győzhettünk is volna, bár a végén a hazaiak is lőhettek volna gólt. Ennyit lehet tömören és főleg visszafogott hangnemben í­rni erről a találkozóról. Abban talán mindenki egyetért, hogy ez nem valami sok. Sőt, ha visszautalok arra, hogy ebben a hullámzó és kiszámí­thatatlan bajnokságban esélyünk van egy nemzetközi szereplésre jogosí­tó hely megszerzésére akkor egyből borúsabb a kép. Tudom, hogy nehézségekkel küzdünk. Tudom, hogy alig van 15-17 hadra fogható játékos, és tudom azt is, hogy azok közül is voltak hiányzók. Akkor meg minek is méltatlankodom?

Talán emiatt vettem „szűkebbre” a billentyűzetet és kihagytam azokat a szavakat melyek nem csak a Fradihoz méltatlanok, de a honlapunk által feldolgozott örökséghez sem lenne méltó. Így én is tompa maradtam, mint a csapat az első félidőben. Így én is olyan lagymatag lettem a bí­rálattal, mint a támadósorunk, mely a mai mérkőzésen sem tudott igazi helyzetet kialakí­tani. És talán épp olyan lassan is vertem a billentyűzetet, ahogy a hátvédsorunk próbálta utolérni a hazai támadókat.

Mindezek ellenére nem lennék igazi Fradista, ha a mérkőzés után néhány órával ne tudjak túllépni a történteken és ne keressem meg a rosszban is a jót. Mivel az üldözők közül tegnap a Zete, ma meg a Paks is kikapott, í­gy már pontelőnnyel vagyunk az áhí­tott második helyen, és ha holnap a „kedvenc” csapatunk pontot tudna elvenni a Debrecentől aránylag nyugodtan készülhetünk a Vasas ellen, ahol azért a mainál jobb teljesí­tményre lesz szükség. Mert az tény, hogy ma nem érdemeltünk egy pontnál többet, de a Vasas ellen szóba sem jöhet a döntetlen, mert a kizárásunk óta úgy vagyunk a piros-kékekkel, mint az ősi ellenféllel: csak a győzelem számí­t.

És ha a múlt héten sikerült az egyik kötelességet teljesí­teni a csapatnak, akkor a Vasas ellenit is kötelező lenne behúzni. Egyből szebb lenne a világ!

– lalolib –