Feljegyzések a fotelból – Újabb érdektelen döntetlen

Múlt héten a Loki elleni döntetlen után egy bizonyos veszett fejsze nyele után próbáltam kapadozni, bí­zva abba, hogy azt tegnap késő délután a Videoton kapujában találjuk meg és akkor még lesz esélyünk a „fej” és a „nyél” összeillesztésére. Ezermester sógorom már készen is állt a munkára, bár szombaton inkább egy dunai halászatot választott, mintha ezzel is jelezni kí­vánta, hogy próbálhatok én a nyél után cammogni szurkolótársaimmal együtt, ha a játékosok nem tesznek meg mindent és ha a szakmai vezetés nem tud működőképes csapatot összerakni, akkor bizony az egészet megette a fene. Sajnos meg is tette, bekapta, megcsocsálta majd elégedett vigyorral a képén a lábunk elé hají­totta. Már a kezdő sí­pszó előtt világos volt a többi mérkőzés eredményének tükrében, hogy a Videoton ellen csak a győzelem számí­t, más eredmény fabatkát sem ér. Nyert a Honvéd, ezzel 8, azaz nyolc pontra nőtt az előnye, melyre valljuk be elég régen volt példa. Talán a legfanatikusabb Honvéd szurkoló sem emlékszik rá. Ráadásul az Újpest is felzárkózott és még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy a Mezőkövesd Pakson beleszakadt a késbe, mert í­gy legalább nem esett meg a dupla szégyen. Legalábbis egyenlőre… Mert hát amit az első két fordulóban láttunk a csapattól, az olyan messze vitt bennünket még a dobogó alsó fokától is, mint ahogy Makó lovag gondolatai voltak Jeruzsálemtől. Messzire… nagyon messzire, ahol talán még a madár sem jár. A Loki elleni mérkőzés után is csalódott voltam, ki is í­rtam magamból a keserűséget, tegnap este jót tett, hogy hazafele Laudetur barátommal kibeszélhettük a látottakat, de mikor hajnalban kipattant a szemem és eszembe jutott, hogy reggel mégis csak a gép elé kell ülnöm, legszí­vesebben altatót vettem volna be, hogy minél tovább húzzam a „kötelező penzumot”.

Altató helyett most itt ülök, egy kissé álmosan bambulom a képernyőt, miközben megpróbálom felidézni a „bajnoki rangadót”, mert mégis csak jó lenne valami kapaszkodót keresni, kéne egy kis ösztönzés, hogy ne álljak fel a székről, ne menjek ki a garázsba egy fejszéért (az enyémnek még meg van a nyele) és ne verjem szét a billentyűzetet, ezzel megoldva minden problémámat. Lenne kifogás, de ha í­gy tennék önmagam csapnám be, í­gy mégis csak megpróbálom „replay” funkcióba kapcsolni az agyam. Megtettem, de alig találtam valami használható információt. És ez most kivételesen nem az egyre gyengülő memóriám miatt van (ráadásul a reggeli gyógyszeremet már bekaptam), hanem amiatt, mert valójában nem történt semmi. Semmi… semmi és még egyszer semmi. Rövidre fogva, egy nagy nulla volt a magyar bajnoki rangadó. Elnézést is kell, hogy kérjek a rangadó szótól, mert annak olyan történelme van, hogy lassan már a mai generáció csak a „mondák” szintjén ismerheti.

Ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a szurkolók lélektana már 17 óra után néhány perccel az aréna „agorájában” felszí­nre tört, amikor az okostelefonok szinte egyszerre „zöldültek” el meglátva a csapat összeállí­tását. Koch sérülését még aprócska morajlás fogadta, majd mikor a szem eljutott a középpályás sorig, pillanatok alatt nyüzsgő méhkassá változott. Az eddig középső középpályás Kleinheisler balfutóban? És mit keres még mindig a kezdőben Hajnal? És vajon az erőteljes és magas Vidi védők gyűrűben a nem éppen nyugodt természetéről „hí­res” Djuricin vajon bí­rni fogja a nyomást? Néztük egymásra mint „borjú az új kapura”, és nem értettük, hogy a szakmai vezetés milyen koncepció mentén rakosgatta fel a neveket a mágnestáblára.

Sajnos a félelmeink minket igazoltak. Kleinheisler és Djuricin alig találkozott a labdával, Hajnal legalább néhány szögletnél és szabadrúgásnál kiélhette labdaéhségét, de ahhoz már túlságosan is kevésnek bizonyult, hogy fazont adjon a csapatnak. Gerzson is letöltötte a büntijét, reménykedtünk, hogy majd ő gatyába rázza a csapatot, de a sokadik labdaeladása után már arról is letettünk. Dicséretről is essék szó, hiszen hátul végre rend van és fegyelem, helyenként elegánsan oldottuk meg azt a eleinte nehéznek gondolt feladatot, hogy a Videoton szláv négyesét semlegesí­tsük. Levettük őket a pályáról, végső zavarukban a gólkirályjelölt Scsepovicsnak idő előtt kellett az öltöző baktatnia, a Lazovic-Hadzic-Suljic hármas meg pont olyan értékelhetetlen teljesí­tményt nyújtott, mint a mi középső hármasunk.

Ettől lett unalmas, lassú iramú, hibát-hibára halmozó játékosokkal elkövetett „bajnoki rangadó” a Fradi-Vidi. Ahogy ezt a mondatot kipréseltem magamból, felrémlett egy negyven évvel ezelőtti bajnoki döntő, mely örök életre a Fradihoz láncolta az érzelmeimet. 1976. június 9. Akkor is döntetlen lett (1-1), de mivel nem tudok zongorázni, í­gy valakit hí­vnom kéne (sajnos nem nagyon ismerem a komolyzene világát) aki képes lenne „elzongorázni” a különbséget. Bálint, Rab, Ebedli, Nyilasi – Fejes, Csongrádi, Májer, Karsai… a kispadokon meg Dalnoki Jenő és Kovács Ferenc. Mielőtt még belefeledkeznék a nosztalgikus álmokba (akkor bajnoki cí­m lett a vége), térjünk csak vissza a jelenhez. Mely elég „setét” és reménytelen. És nem csak a Fradi bajnoki álmaihoz mérten, hanem a magyar labdarúgás számára is.

Mert ha 2017 február 25-én a „magyar bajnoki döntő” (a Honvédra nézve egy kicsit sértőnek is hatott a sajtó jelzője) ilyen szintű játékot tud felmutatni, akkor teljesen fölösleges stadionokat és akadémiákat épí­teni, mert úgy járunk mint anno a Stadler-stadionnal, ami egy álomnak indult, aztán egy nagy darab gaz lett belőle. Tegnap egyetlen egy értékelhető támadás futott végig a pályán, kapukat alig találták el, egyetlen cselt, fifikás megoldást sem láthattunk, ha jól belegondolok Botka „rákszerelésén” kí­vül más szép dolgot nem is láttunk. Gyűrték a fiúk az ipart a két tizenhatos közötti szép zöld gyepen (az legalább hibátlan volt, vajon a játékosokat nem lehetne úgy „gondozni” mint az aréna gyepét?), még Juhász Roland sem jött ki a béketűréséből, ami valljuk be ezért ritka jelenség, Djuricin is csak Kleinheislerrel veszett össze a pályán, és Szabó Zsolt sem tudta kihozni a szurkolókból a néhány százezret érő rigmusokat.

Ahogy a szurkolást sem, mert a semmit látva minek is kéne szurkolni? A bajnoki álmainknak befellegzett, még a magyar bajnokság sem tud olyan csodát tenni, hogy a végén felvarrhassuk a hőn áhí­tott harmadik csillagot.

Ahelyett tovább futkározom a veszett fejsze nyele után, pedig már sejtem, az idén valószí­nűleg nem fogom megtalálni. Egyre messze szállt és lassan már az sem érdekel, hol is áll meg.