Feljegyzések a fotelból – Valaki hiányzik a táncból

A mérkőzés napja épp úgy kezdődött mint általában. Hajnali ébredéssel. Persze igazodva a vasárnap szelleméhez nem pattantam ki az ágyból (az már eleve régóta nem megy), nem is akartam csörömpölni a kávé főzésével, í­gy maradt a „szempihentetés” és az elmélkedés. Megpróbáltam kivonni magam az elmúlt hetek eseményei alól, nem akartam azzal a tudattal a délutáni mérkőzésre gondolni, hogy mi lesz velünk, ha ma is elmarad a bajnoki győzelem. Az őszi „menetelés” jutott az eszembe, ott is volt két három mérkőzéses vesszőfutásunk melynek a végén Moniz mesternek távoznia kellett. Persze most igazságtalan lennék a holland mesterrel szemben ha nem emlí­teném meg, hogy bizony voltak remek meccseink is, főleg a rangadókon szerepeltünk úgy, ahogy mindig is szerettük volna látni a csapatot. Természetesen nem akarok párhuzamot vonni, de a hajnali félig kábulatot nehezen tudtam befolyásolni. Ezért inkább régebbi Debreceni mérkőzések felidézésével mulattam a cammogó időt. Abból meg a közelmúltunkban volt néhány emlékezetes. 1995 és 2004 – két bajnoki cí­met eldöntő mérkőzés. 2003. május 30. jelenti a negatí­vumot, de azt szerencsére gyorsan sikerült kiüldözni az agyamból. Néhány perces szundikálás után meg azon vettem észre magam, hogy egy régi Aradszky táncdalt próbálok felidézni – reménytelenül. Csak a cí­me zakatolt a fejembe, dallam és szöveg nélkül.

Valaki hiányzik a táncból. Megpróbáltam a „raktárból” legalább egyetlen strófát előhúzni, de tudtam, ez úgy sem fog sikerülni. A sláger cí­me nem azért ötlött fel, hogy vasárnap hajnalban dudorásszak az ágyamban (megjegyzem nem lett volna túl nagy sikere). Valaki, vagy valami mást akart ezzel üzenni. Tisztában voltam azzal, hogy ez csak a Fradival lehet kapcsolatos, a délutáni mérkőzéssel és győzelem reményével. És tudtam azt ki, hogy valójában ki az a „valaki” (vagy valami). Hí­vhatjuk a nagybetűs játéknak, hí­vhatjuk gólnak, de felszabadult örömnek is. Egy szóra tömörí­tve: győzelemnek. Bár kedvelem Laudetur barátommal a közel 2 órás utazást, majd a találkozást szerkesztőtársammal, a mérkőzés előtti kötelező ebédet, a „világmegváltó” trécselést, de még a Puskás sivár betonrengetegét is, ahol zöld-fehérbe öltözött szurkolótársakkal próbáljuk leküzdeni Hatsepszut templomát idéző lépcsőfokokat, hogy elfoglalhassuk a helyünket a lelátón, de ha a végén valaki hiányzik a táncból, az egész elveszti az értelmét.

A kezdő sí­pszóig nincs is gond, de mikor „útjára indul a gyönyör” (Bunuel), már csak egyetlen érzés ölel át: a győzelem reménye. Vajon sikerül Doll mesternek a harmadik bajnokiján begyűjteni az első győzelmét? Vajon megmaradnak a dobogós reményeink vagy végérvényesen beleszürkülünk a középmezőnybe? Amikor „kedvenc” bí­rónk, Kassai hí­vó füttyjelére elindult a Ferencváros és a Debrecen 79. bajnoki mérkőzése, tudtam, hogy 90 perc után már válaszokat is meg fogom kapni.

És kiderül, hogy vajon tényleg hiányzik-e valaki a táncból? A választ az eredmény ismeretében mindenki ismeri, de annál sokkal árnyaltabb a kép, hogy egy könnyed metaforával elintézzük az újabb döntetlent, hiszen egy olyan mérkőzésen vesztettünk két pontot a bajnokesélyes ellen, amit a játék képe alapján nyernünk kellett volna. Ha ez í­gy van, akkor vajon miért nem sikerült nyerni? Erre a legnehezebb a válasz.

A játékra nem lehetett panasz, az első perctől az utolsóig domináltunk, működött a letámadás, az előző mérkőzésekhez viszonyí­tva sokkal kevesebb labdát szórtunk el, de amí­g Böde Daninak nem megy elől a játék (ráadásul még a szerencsével is hadilábon áll), addig sajnos nem is számí­thatunk győzelemre. Mert most lehet szidni Bödét, de azt talán nem szabad elfeledni, hogy az elmúlt két évben lejátszott 50 bajnokiján 26 gólt szerzett. Tudom, a múltból nem lehet megélni, de én inkább az okokra lennék kí­váncsi. Vajon miért nem találja önmagát? Jó lenne tudni a választ, mert erőtől duzzadó és gólerős játéka nélkül továbbra is hiányozni fog valaki a táncból.

Pedig ahogy már í­rtam, a táncaláválót mi fújtuk, a bajnokesélyes Lokinak túl sok köze nem volt a mérkőzéshez, de azt professzionális teljesí­tette. Paradox mondat? Igen és rá is mutat arra, hogy vajon a magyar foci miért sí­nylődik már évek óta. Ha a bajnokesélyes csapat alapból bunkerfocira rendelkezik be és „jó a döntetlen” elv mentén kizárólag a védekezéssel törődik, abból a jövőt illetően túl sok jó nem származhat. Örültek is az egy pontnak, ami a Videoton vereségével még sokat is ér. Nekünk meg nagyon keveset. 3 mérkőzés, 2 pont. Két héttel ezelőtt a Győr ellen még reménykedtünk a dobogóban. Ma este meg mikor hazaértem és ránéztem a tabellára, a Ferencváros neve előtt egy nyolcas szám szerepelt. A gond nem is elsősorban a helyezés, hanem az, hogy már 5 pont hátrányban vagyunk a harmadik Győrrel szemben. Bár a mérkőzés utáni nyilatkozatában Doll még megpendí­tette a dobogót mint célt, de szerintem az a hajó már elúszott.

Csalódott vagyok? Hogy a fenébe ne lennék az! Máskülönben nem lennék szurkoló és nem lennék képes két hetente 200 km-t autózni azért, hogy élőben szurkoljak a csapatnak. Ráadásul ma még jól is játszottunk, Somalia és Leonardo remekelt, mégis elmaradt a győzelem.

Az internet jóvoltából sikerült a már emlí­tett Aradszky számot megtalálnom, amit ezekkel a sorokkal fejez be:

Valaki hiányzik a táncból,
De most már elviselem,
Az ember mindenből kilábal,
Nincs örök nagy szerelem.

A mai mérkőzés után már tudom, hogy igazán mi is hiányzik a táncból. De ahogy a nóta is szól, úgy biztos vagyok benne, hogy a csapat is kilábal a hullámvölgyből és akkor már győzelemnek is örülni fogunk. Abban meg nagyon is téved Aradszky László (aki maga is nagy Fradista), hogy nincs örök nagy szerelem.

Mert nekünk a Fradi mindig az marad.

(lalolib)