Feljegyzések a fotelból – Van még kérdés?

Készülve a „rangadóra” szombat délután néhány kérdés megválaszolásával próbáltam elütni az indulásig az időt. Nem voltak földet rengető talányok, ezek miatt a tavasz sem fog hamarabb kizöldülni, de azért arra jók voltak, hogy egy kissé felspékeljem magam az elején már idézőjelbe tett rangadóra. Ahhoz már elég idős vagyok, hogy nálam a rangadó szó nem a „harminckét nevem volt” Fehérvári együttes elleni meccseket jelenti, bár volt egy, amit 44 év után sem lehet feledni, amikor is a Dalnoki Jenő csikócsapata , az Üllői úton, totális telt ház előtt (30 ezer, még a lépcsőkön is ültek) a bajnoki cí­mért mérkőzött. Akkor egy döntetlen elég volt ahhoz, hogy égig nőjenek a környék fái. 1976-ban a bajnokság utolsó előtti fordulójában mérkőztünk meg velük, akkor az élet-halál harc volt, ami a szombat esti randevúra nem lehetett ráfogni. Egyrészt még sok van hátra, másrészt úgy vezettük három ponttal a tabellát, hogy két meccs még ott pihent a tarisznyában. Ez alapból felvetette bennem, hogy vajon a fehérvári büszke legények, akik a mérkőzés előtt elég határozottak voltak a szavak szintjén, milyen taktikával próbálják megnyerni a mérkőzést. Mert számukra ez volt az egyetlen esély arra, hogy egy icike-picikét göröngyössé tegyék előttünk a 31-s útszakaszt. Aztán azon is elmerengtem, hogy vajon a múlt hétvégi szieszta után mennyire tudunk felpörögni, hogy a játékosok előre hozott nyári vakációja mennyire billenti ki őket az ősszel már nagyon megtanult kettős terhelésből. Ezeken túl nem lennék szurkoló, ha nem gondolnám azt, hogy Rebrov mesternél jobban tudom a tutit. Már az autóban zötykölődtünk valahol az M6-s környékén amikor előálltam a biztos hadrenddel, a biztonságos középpályával, ami plusz egy főt jelentetett volna, kivéve Bolit az ék szerepből. A kormány mögött Laudetur barátom csak mosolygott, simán rám hagyta a butuska érvelésemet…és milyen igaza volt!

A kezdőnk nem változott, papí­ron ugyanaz volt mint az előző fordulóban, bár volt benne egy kis csavar, de erről egy kicsit később, „szakmai” tudatlanságomat mégsem kéne egymás után kétszer is fitogtatni. A vendégeknél Carrillo húzott egy-két merésznek éppenséggel nem nevezhetőt, kezdve Hangya jobb oldalra pakolásától, az ország „kiskokójának” a pálya közepére rakásáig. És persze ott volt még az Aréna szí­ve csücske, a finoman fogalmazva is áruló Petrjak (a többi elhangzó kedves, szép, +18-s üzenetet inkább most nem idézném), aki minden bizonnyal soha nem fogja elfeledni a mögötte hagyott 80 percet, de ez legyen Ivan problémája, néha kellemetlen szembesülni döntéseink következményeivel. Mindentől függetlenül az „áruló” jelentette a legtöbb veszélyt, ő legalább egyszer eltalálta a kapunkat. Ráadásul egyből az első perc környékén, mellyel nem csak saját maga, de az egész Fehérvár puskaporát is eldurrantotta.

Mivel az azt követő 93 perc csak egyetlen csapatról szólt. Rólunk. Nem akarok finomkodni, a csillagokat sem akarom idő előtt lehozni az égről, pedig megtehetném. De miért is ne tenném meg? Tudatos, szervezett, helyenként örömfoci költözött az aréna zöld gyepére (milyen jó, hogy nem a lila „szagemberek” ápolják azt!). Nem volt egy pillanata sem a mérkőzésnek, amikor kételyek támadtak volna bennünk. Csak az a fránya gól nem született meg az első félidőben, pedig lehetőségeink voltak szép számmal. A Zubkov-Isael-Boli-Tokmac négyes állandó sakkban tartotta a nehézkesen mozgó fehérvári védőket, a pálya középét Haratin és Sigér uralta, hátul meg minden gond nélkül akadályoztuk meg az erőtlen vendég próbálkozásokat úgy, hogy Dibusz Dénesnek külön tornagyakorlatokat kellett végeznie, nehogy elmerevedjen, vagy elszunyókáljon a kapuban, bár azt sem jelentett volna túl nagy problémát.

A gól mégsem jött az első félidőben. Pedig lehetőségek voltak, a kapufát is eltaláltuk és volt olyan szitu amikor négy méterre a kaputól Zubkov még a nála is üresebben ácsorgó Bolihoz akarta passzolni a labdát. Igazi „barcás” csiki-csuki lett volna, de egy vendég láb közbeszólt. Azt el kell ismerni, hogy a fehérvári védők időnként hősiesen védekeztek, ha már nem tudtak szerelni, kamikaze módra dobták magukat a labda irányába. Itt kell visszatérnem az elején emlí­tett „szakmai” tudatlanságom második fejezetéhez. A 30. perc környékén magamban egy kicsit zúgolódtam, hogy vajon Isael miért van annyira elől, miért nem jön vissza többet a „helyére”. Akkor még nem jöttem rá, kellett egy kis idő, hogy feltűnjön Rebrov mester remek húzása. Azzal, hogy Isaelt egy kissé előrébb rendelte, a fehérváriak két szűrőjét (akik legfeljebb a mai húslevest fogják szűrni) is az edzőnek készülő Juhász Roland nyakára húzta, ezzel teljesen szabaddá tette Haratin és Sigér előtt a pálya közepét.

Ehhez jött Carrillo mester másik tévedése, Hangya jobbhátvéd szerepkörbe állí­tása, aki néha nem nagyon tudta, hogy éppen mi folyik körülötte. A gólunk is onnan indult a második félidő elején. Isael pontos indí­tása után mire Szilveszter felnézett, Tokmac már két méteres előnnyel nyargalt a kapu felé, még felnézni is volt ideje (talán egy kávét is felhörpinthetett volna), látta, hogy középen Boli érkezik, csak be kell passzolni és lehet örömködni. Egy dologgal nem számolt, hogy az öregedő Juhász hallgatva áldott jó szí­vére inkább a jobb oldalon érkező Zubkovnak akarja adni a gólt. Sikerült neki, a szélsőnk meg három méterről bepasszolva a jobb sarokba, felrobbantva ezzel az arénát.

Carrillo megpróbált „erősí­teni”, bejött az amerikás Nikolics, majd az észrevételen Hourit Milanov váltotta, végső elkeseredésében még Futácsot is becserélte a végén. Annyit elért, hogy még indiszponáltabb lett a Fehérvár, alap szinten gyűrték az ipart, néha indulattal próbáltak zavart kelteni, de sárga lapon kí­vül másra nem volt esélyük. A végén még rátehettünk volna egy lapáttal, de a Varga Roli által kiharcolt büntetőt, Isael újfent elvétette. Imádom a brazilt, kincs a csapatban, tegnap is rettegtek tőle a vendégek, de talán büntetőt nem kéne elvállalnia, főleg akkor, ha Varga is a pályán van. Ennél több kritikát nem tudok megfogalmazni és talán még nagyí­tóval sem tudnék keresgélni. Meg aztán nem is akarok.

A mérkőzés előtt még voltak bennem kételyek és kérdések. De nem sokáig. Ha most nagyon pikí­rt akarnék lenni (és biza az akarok!), akkor simán leí­rhatom, sima 90+4 perces győzelem volt a tegnapi „rangadónak” beharangozó mérkőzés. Egy szervezetten, tudatosan, fegyelmezetten játszó csapat nyert egy szervezetlen, „nem is tudom mit akarok játszani” csapat ellen. Ráadásul ősszel Fehérváron Dibusz Dénes bravúrjai is kellettek a győzelemhez, szombat este meg kézilabdás módira még el is hagyhatta volna a kaput, mert védeni valója az egyetlen Petrjak lövésen kí­vül nem volt. Egy olyan csapat ellen, aki ha bajnoki álmokat szeretne dédelgetni, nem csak a szavak szintjén kéne erősködnie. Persze az is lehet, hogy csak egy ponttért jöttek, vagy csak simán el akarták kerülni a többgólos vereséget? Vagy csak ennyit tudnak.

De ez legyen az ő gondjuk, a mi örömünk meg leí­rhatatlan volt a mérkőzés után. Bockor barátom í­géretéhez hí­ven el is foglalta az agora egyik asztalát, kieresztve öblös hangját olyan opera hangversenyt vezényelt népes tábora előtt, hogy azt még a milánói Scalában is felállva tapsolnák.

Ami meg a felmerült kérdéseket illeti, ha figyelembe veszem Laudetur barátom „figyelmességét”, akkor Solton, a MOL benzinkútnál megnyugodtam volna.

Már akkor megtankoltunk.