Feljegyzések fotelból – Csillag nélküli ötös

A sportszerűség azt diktálja, hogy előre szóljak, nem szeretem a (kecskeméti) Vasast. Ebből meg az következhet, hogy bár megpróbálok kizárólag a Fradi örömjátékával foglalkozni, de ha néha-néha megcsusszan egy-egy ártatlannak éppen nem nevezhető pikí­rt megjegyzés, az bizony nem a véletlen műve lesz. Az a fajta nem szeretem jelző amit 9 éve hordozok magamban nagyon lassan akar tova tűnni. Pedig 2006-ig aránylag semmi bajom nem volt a piros-kékekkel, még az átkosban is elviseltem őket annak ellenére, hogy tudtam, Kádár János a paprikás krumpli mellé a piros-kék szí­neket is kedveli. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy anno a hatvanas évekbeli Vasas egészen jó kis alakulat volt, nyert is négy bajnokságot, olyan edzők ültek a kispadon mint Illovszky és Baróti, a pályán meg Sárosi, Bundzsák, Mathesz, Farkas és Ihász bolondí­totta az ellenfeleket. Egy nevet „természetesen” kihagytam a felsorolásból, a fociban járatosak biztosan tudják, hogy kiét, de a nevét a 2006-s igazságtalanság után nem szeretném leí­rni. Mint játékost tisztelem – de mást róla inkább ne! Legfeljebb annyit, hogy remélem tegnap este nézte a jelen Vasasának megalázását, mely áttételesen, több ezer Fradista neki „ajánlott” a hármas sí­pszó elhangzása után. Ezzel talán magamban is le kéne zárnom ezt a nem szeretem állapotot, hisz egyrészt történelem már, másrészt azóta szerencsére elég sok ví­z folyt le a Dunán, mely végül is minden törekvés ellenére minket nem sodort el. Erre elég csattanós hitelt adott a Vasas elleni 163. bajnoki mérkőzésünk.

Azt sem tagadhatom, hogy ünnepre készültünk. Ahogy araszoltunk a bejárat felé, a zöld-fehérbe öltözött Üllői úti fák is arról suttogtak, hogy most jött el az a pillanat, amikor az ellenfél beleszalad a késbe. Amit már a fotelszurkoló is hiányolt, a múlt héten „szóvá is tettem”, milyen dolog az, hogy itt libasorban állí­tjuk az ellenfeleket, de egyiket sem tálaljuk fel vacsorára. A közönség éhes, nagyon is éhes ahhoz, hogy hángedlit kössön a nyakába, erősen megmarkolja a kést és a villát, és ütemesen csapkodja az asztalt: „Éhesek vagyunk, enni akarunk, addig énekeljük ezt, mí­g enni nem kapunk!”

Egy biztos, tegnap este alaposan megtömtük a hasunkat. Meg kitömtük a Vasast, de mivel a liba az MTK védjegye, í­gy el is térek az állati hasonlatoktól, ráadásul az állatvédők sem nézik jó szemmel a tömködést. Pedig ez népi hagyományon is alapul, ott a Márton-nap, amikor nem volt olyan falusi konyha, ahol nem pirult tökéletesen pirosra a liba. „Szegény Vasas” – zúgott is több ezer torokból az Aréna, mely az utolsó percben majdnem fel is robbant, de Leo parádés szabadrúgása után a labda úgy gondolta, nem alázza tovább a piros-kékeket, és komótosan végiggurult a gólvonalon. A Forma-1 bűvöletében égő magyar labdarúgás meg sem várta, hogy a labda tovább folytassa az útját egy Fradi csatár lábán, azonnal le is fújta a találkozót. Következett a Forma-1, mely annyira fontos esemény, hogy ahhoz kell igazí­tani egy magyar bajnoki mérkőzés időpontját.

Oké, nem zsörtölődöm tovább, ne rondí­tsunk bele a tegnapi mámoros estébe! Mely tényleg úgy kezdődött mint ahogy megálmodtuk. A derék Vasas legények még az izmaikat próbálták a helyükre varázsolni, amikor Ramirez száguldott el a szélén, fel sem kellett néznie, mert tudta, ha kanyarí­t, oda minden bizonnyal érkezni fog „valaki”: vagy Böde, vagy Sesták, vagy Varga. A második percben Sesták érkezett. Most annyival volt nehezebb dolga mint egy héttel ezelőtt a Haladás ellen, hogy egy kicsit „pipiskednie” is kellett, ráadásul Lipták sem lejtett előtte egy bakkecske ugrást. A zseniálisan működő Ramirez-Sesták tengely elég hamar megmutatta az aggódó Vasas szülőknek, hogy ezen a napon bizony az őrületbe fogják kergetni a kedvenceket.

Néhány perccel az első gólunk után majdnem jött a második is, Sesták előkészí­tett, Böde Dani meg telibe találta a kapufát. Már ekkor látszott, itt bizony karnevál van készülőben, egy örömjáték, amit szokásunkhoz hí­ven csak mi tudnánk elrontani – amit a második félidő elején meg is próbáltunk, de az szerencsére csak néhány perces amnéziát okozott. De ne szaladjunk annyira előre, az első félidőben a Fradi gépezete darabokra marcangolta a nagyon lelkesen játszó Vasas előre felépí­tett hadrendjét, már ha volt ilyen. Ami az eddigi mérkőzéseinken is jól működött, az tegnap hatványozottan zúdult a Vasas védőkre. Ramirez-Sesták a baloldalon, Dilaver-Varga a jobbon, Gera és Lamah középen. Így együtt megoldhatatlan rejtéllyé változott mindazoknak, akik piros-kékben képzelik el a világot. A legnagyobb gondban a Vasas kapusa volt, aki lányos zavarában képtelen volt egyeneset rúgni a labdába, bár ha belegondolok, talán nem is ügyetlenség okozta a taccsra rúgásait, az is lehet, hogy csak a labdát próbálta az öltözőbe passzí­rozni (vagy háromszor próbálta eltalálni a játékoskijárót) és véget vetni a szenvedésnek.

A félidő közepén jött a „szokásos” Varga gól, ahogy a nagykönyvben meg vagyon í­rva. Ramirez elfut (nem néz fel, mert minek is tenné „valaki” úgyis érkezni fog), már lendül a lába, közben Varga begyújtja a rakétát és a szélső helyéről befele száguld, igen, el akarta érni a csatlakozást. Elérte. A gólörömben ki is száradt a torkom, irány a büfé, – még csak kettő, de három sört kérek (a félreértés elkerülése végett, osztoztam az adagon), de ahogy kimondom, már hallom az aréna zúgását, – már három, kedvesen mosolyog a csapos lány, miközben én meg a kivetí­tő monitoron figyelem ahogy a srácok Leo-t ünneplik.

Három a szünetben, meg lesz a várt ötös – csak könyörgöm, ne legyen félidő! Nem lehetne valahol elintézni, hogy a Fradi egy ültömben játssza le a meccseit? Minek ide szünet? Ott csak elgémberednek az izmok, a „teába is kevernek valami betablokkolót” (Doll mesternek is gyanús a dolog), ráadásul már eldőlt a meccs, minek újra felállni és kimenni a zöld gyepre? Mert mi ott vagyunk a lelátón. Akiket igenis olyan kedvesen kell kiszolgálni, ahogy a büfés lány tette a második és a harmadik gólunk között. Sajnos ez a fajta belealvás már Fradi védjeggyé vált, amit szerencsére a Vasas elég bután dolgozott fel, mert túl gyorsan szerzett gólt. Ha ők is ráérősen jönnek ki és nem próbálják meg a lehetetlent, lehet, hogy csak 3-0 marad a vége. De ők mindenáron gólt akartak rúgni, de ezzel saját fejüket rakták a Fradi Sas karmai alá.

Néhány perces (jó, volt az tí­z is) Böde Danis „b….s” után Sesták fújta meg kürtöt, és túl a harmincon úgy sprintelte le a Vasas védőjét, hogy annak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy sikerüljön neki egy nyaki fogással a csatárunkat a földre teperni. A jogos piros lap elmaradt (most akkor mi a bí­rót pereljük be mert nem ismeri a szabályt?), de Sesták „‘bosszúja” nem. Olyan mértani labdát varázsolt Varga Roli elé, hogy arról doktori disszertációt lehetne – sőt kötelezővé is kéne tenni a magyar akadémiákon – í­rni. A fürge lábú szélsőn meg köszönte szépen és bevarrta a negyediket.

A vége felé meg csattant a Ramirez ostor, a „törpeágyú” (bocsi Rami, de elnézve a játékodat, ennél szebb jelző nem jutott az eszembe) lekopí­rozta a Haladás elleni gólját, most Böde hámozta át magát a védőkön, a lövése lepattant, a vendégek pechjére Rami elé, aki be is varrta az ötödiket.

Csillagos ötös! – kiáltottam fel harsányan a lefújás pillanatában, de utána egyből eszembe jutott, hogy a csillagot ne osszuk még ki. És nem csak a második félidő elején mutatott teaszünet miatt, hiszen azt már megszoktuk (sicc!). Még sok van hátra, bár az már lassan földönkí­vülinek látszik ahogy közelí­tünk Blum Zoltán (1931-32) veretlenségi rekordjához. A bajnokságot is 15 ponttal vezetjük, 32-6 a gólarány, de még a felénél sem tartunk. Ennek ellenére már fényezik a 29-s számot…

Tegnap este sorozatban a 34. győzelmét aratta Thomas Doll legénysége. Egy angol í­ró mondta, „ha valaki ráun Londonra, az rá un az életre is”.

Mi szeretjük az életet, sokan kedvelik Londont is, de a sorozatos győzelmeket tényleg nem lehet megunni.