Fenyvesi doktor a Fradi legendája lett

A pályán és a pálya mellett is különbözött az átlagos futballistáktól dr. Fenyvesi Máté: a mérkőzések előtt és után a kártyalapok helyett a könyveket tanulmányozta. A Ferencváros legendás szélsője két világbajnokságon is szerepelt, állatorvosként több mint negyven évig praktizált, s egyik legnagyobb büszkesége, hogy országgyűlési képviselőként (FKGP, majd Fidesz) felújí­ttatta szülővárosa, Jánoshalma templomát. Ma Budapesten éli nyugdí­jas mindennapjait.

– A mai Ferencvárossal kapcsolatban a sikerek helyett a pénztelenségről szólnak a hí­rek. Az önök idejében még máshogy volt, a pénzről senki sem beszélt, a sikerek mindent felülmúltak. Hogyan született meg az a legendás csapat?

– Volt a Fradiban egy begyakorolt taktikánk, ami a játékosok adottságai-ból következett. Ott volt a sokat futó Rákosi, mellette pedig én. Támadtunk és védekeztünk, nehezen tudtak minket kicselezni, mert mindketten mozgékonyak voltunk, de ha mégis sikerült, ott volt mögöttünk Szűcs Lajos. Ő mindig a legjobb ütemben kapta el az ellenfél támadóját. Már Mészáros József és Tátrai Sanyi bácsi alatt is ezt játszottuk, aztán jött Lakat doktor, és ő finomí­tott rajta. Ragyogó védelmet épí­tett, és fantasztikusan fel tudta tüzelni a csapatot. Olyan hangulatot teremtett, hogy azt várta az ember, hogy végre kimehessen a pályára, és szétszedje az ellenfelet. Emellett kielemezte az ellenfél hibáit, sebezhető pontjait, erre épí­tette elképzelését.

– Régebben azt nyilatkozta, hogy sokszor túlizgulták magukat. Ki volt az, aki higgadt maradt?

– Kispéter Miska, később Vilezsál, aztán Albert Flóri. Ott állt középen, és ránk szólt, hogy ne mi fussunk, hanem a labdát izzasszuk.

– Ön milyen tí­pusú játékosnak tartotta magát?

– Én inkább a játékommal próbáltam irányí­tani. A szélről beláttam az egész pályát, elkértem a labdát, aztán vagy beadtam vagy meghúztam a vonal mellett, próbáltam lendületet adni. Ez hozta igazán tűzbe a közönséget, egy-egy elfutás óriási hangulatot teremtett, és ki is követelte a Fradi-tábor. Nem szabadott hátra játszani, ha valaki kétszer-háromszor hátra passzolt, már fütyültek.

– Mészáros József azt mondta önről, hogy a második félidőben jobb volt, mint az elsőben, mert kiismerte az ellenfelet.

– Ha valakit nem ismertem korábbról, akkor kifürkésztem, milyen gyors labda nélkül, mennyi előnyt lehet neki adni. Ha gyors volt, akkor el kellett mozgatni a helyéről, hogy legyen területem, de ha nem, akkor kevésbé kellett odafigyelni a precizitásra.

– Ön köztudottan sokat edzett, arról volt hí­res, hogy edzések után száz-százötvenszer gyakorolta a szögleteket.

– Ha láttam egy jó cselt, akkor megpróbáltam megtanulni. Ismertem egy uruguayi jobbszélsőt, aki ördöngösen cselezett. Amikor kint voltunk Montevideóban a válogatottal, Baróti Lajos szövetségi kapitány azt kérte, hogy vegyem le a pályáról. A hazai közönség előtt olyan cseleket mutatott be, hogy csak néztem. Volt, hogy vitte a labdát, úgy tett, mintha befele húzna, majd hirtelen felugrott a labda tetejére, és kihúzta a vonal felé. Mire feleszmélt az ember, már elszáguldott. Megbeszéltük, nem engedem, hogy rávigye Dalnokira a labdát, mert ha ő felrúgja ezt a gyereket, még a végén belőnek a pályára. Aztán ennél a cselnél persze egymásnak szaladtunk. Hazaérve sokat gyakoroltam a mozdulatsort, az edzőmeccseken már egészen jól ment, na mondom, majd a lassú Káposztával szemben bevetem a Dózsa ellen. Vezettem a labdát, méregettem a Benőt, majd felugrottam a labdára, mintha befelé mennék, visszahúztam, de a Benő nem követett. Gondolta, hadd menjek, majd csinálnak velem valamit. így a látványos csel elmaradt, mert nem vette be. Mások ellen, ha jó ütemben csináltam, sikerült.

– Nem csak a pályán, a pálya mellett is sokat tanult. Mikor döntötte el, hogy állatorvos lesz?

– Még gyerekkoromban. Jánoshalmán születtem, az apám állatokkal foglalkozott, én is, í­gy jött, hogy állatorvos akarok lenni. Amí­g futballoztam, a budapesti Nagyvágóhí­don voltam higiénikus állatorvos, aztán a biatorbágyi téesznél dolgoztam három évig. Utána főállatorvos lettem, előbb Balassagyarmaton hat, majd Jászberényben húsz évig. Nagyon szerettem a szakmámat.

– Igaz, hogy a pólós Kárpáti Györgynél lakott, miután felköltözött Pestre?

– Igen, fél évig. Akkoriban nehéz volt albérletet találni, de Kárpátiék magukhoz vettek. Mi fradisták segí­tettünk egymásnak. Mátrai egy atléta gyereknél lakott, Orosz Pali Dalnokinál.

– Négy testvére is futballozott, és József öccsével évekig együtt játszottak a Fradiban. Úgy tudom, Salgótarjánon a két Fenyvesi góljaival lettek bajnokok.

– Igen. Kemény meccs volt, nyernünk kellett mindenképp. A Tarján igyekezett, de nagyon görcsösek voltak, előbb az öcsém talált be, aztán én.

– Már huszonegy évesen bekerült a válogatottba, ráadásul az aranycsapatba. Milyen érzés volt bekerülni Puskásék közé 1954-ben?

– Óriási szerencsém volt, mert Kocsis Sanyi a pártfogásába vett. Elintézte, hogy közös szobában legyünk. Nagyon rendes ember volt, elmondta, hova adjam a beadásokat, hogy figyeljek Puskásra, ha felnéz, akkor rögtön induljak, hogy oda tudja rúgni a labdát.

– Hogyan emlékszik, milyen volt a hangulat az elveszí­tett világbajnoki döntő után?

– Milyen lehetett? Borzalmas. Aztán itthon Puskásra különösen haragudtak, s eltűnt a közönség régi lelkesedése. Később a játékunkat látva megbocsátottak, hiszen ha jó a futball, a néző mindent elfelejt.

– Önnek melyik volt a nagyobb csalódás, az 1958-as vagy az 1962-es vb?

– Mindkettő. Ötvennyolcban kicsit éretlen volt a társaság, egyszerű dolgokban hibáztunk. A forradalom, az aranycsapat szétesése után hirtelen a második vonal került előtérbe, de még nem voltunk elég érettek. Hatvankettőben már igen, az ragyogó együttes volt! A csehek ellen vezettünk, de nyomtunk, nyomtunk tovább, és bekövetkezett a legrosszabb: ők rúgtak gólt. Már nem tudtunk felállni. A bí­ró, az orosz Latisev engedte a csehek kemény játékát, a fejünkről is lerúgták a labdát. Mi meg mentünk, harcoltunk, ahelyett hogy lehiggadtunk volna, kicsit járattuk volna a labdát, és kihasználtuk volna a réseket. Pedig Sándor Csikar és Albert Flóri is nagyon jó formában játszott, Göröcs ragyogó volt, mégsem jött össze a gól.

– A Juventusnak fejelt góljára minden Fradi-szurkoló emlékszik. Önben él még az a gól?

– Hogyne élne. Azzal nyertük meg Torinóban a VVK-t. Az olaszok úgy védekeztek, hogy kilökdösték a fejelő játékost a labda alól. Természetesen Flóri volt a célpont, hiszen ő fejelt a legjobban közülünk. Felfedeztem, hogy mindig behull a labda a mögötte lévő területre, a vége felé sikerült odakerülnöm, s előrevetődve befejeltem.

– Melyik volt még különösen emlékezetes meccse?

– 1954-ben játszottunk Puskásék ellen a Népstadionban, s az első félidőben 4–0-ra vezettek, de a vége 4–4 lett. A negyedik gólunkat én rúgtam a felsőbe, na, akkor szinte felrobbant a Népstadion. Természetesen telt ház volt.

– Hol szeretett jobban játszani, az Üllőin vagy a Népstadionban?

– A stadionban. Nagyobb terület volt, szellősebb a védelem, ott lehetett futni igazán. A Fradi-pályán beállt védekezni az ellenfél, keskenyebb, rövidebb a pálya, ott már többet kellett ütközni, nem lehetett csak a cselre és a futásra épí­teni.

– Melyik volt a legjobb csapat, amelyikben játszott?

– A Mészáros József alatti Fradi.

– Hol boldogult nehezebben? A pályán, a rendelőben, a parlamentben?

– A parlamentben. Rettenetesen fárasztó volt az ügyek elintézése. Persze jó dolgokat is átéltem, felújí­tottuk a templomot Jánoshalmán, támogattuk a kisembereket, munkát szereztünk másoknak. Volt sikerélmény is.

– Most hogyan él?

– Mint a többi nyugdí­jas. A nyugdí­jam nyolcvanegyezer forint. Ennyi. Futballoztam, negyvenhárom évig praktizáltam, két cikluson át országgyűlési képviselő voltam, sajnos nem maradt semmim. Talán csak a szurkolók szeretete.

– Árulja el, hogy egy labdarúgó-legenda unokája hogyan választhatta az amerikai futballt?

– Nem tehet róla, ezt szereti. Magas, erős fiú, igazán illik hozzá.

(Mező Gábor / Magyar Hí­rlap)