Mi kell a jó focihoz? Gera Zoltán az angliai levegőről, a magyar falakról és a tiszta lelkiismeretről

Hetek hetilap

Magyarországon más szemüvegen keresztül nézik a futballt, mint Angliában. Kint nem a hibát keresik a másikban, a klubelnök nem ront be az öltözőbe egy vesztes meccs után, hogy számon kérje a játékosokat, és ha egy fiatal odakerül egy nagy csapathoz, a lehetőséget látják benne, és nem úgy néznek rá, mint aki letett már valamit az asztalra. A világbajnokság apropóján Gera Zoltánnal beszélgettünk a Premier Ligában szerzett évtizedes tapasztalatairól, C. Ronaldóról és Messiről, valamint a nemzetközi futballkultúráról. A Hetek interjúja.

Mivel kell rendelkeznie egy Magyarországról kikerülő fiatalnak, hogy nemzetközileg elismert, nagy focistává váljon? Általánosságban milyen prioritást állí­tanál fel?

– A tehetség fontos, de nem a leglényegesebb. A legfontosabb, hogy céltudatos legyek, tudjam, hogy mit miért csinálok. Ne csak azért eddzek, hogy holnap jól játsszak – persze az is fontos –, hanem hosszú távon, évekre előretekintve gondolkodjak. Fel kell épí­tenem magam: először el akarom érni, hogy NB I-es játékos legyek, ha ez megvan, jön a válogatott, majd újabb cél lehet a külföldre igazolás.

A második, hogy eközben az ember folyamatosan tanuljon, taní­tható legyen az újra. Ne gondolja azt, hogy ha elért egy szintet, akkor onnan már nincs följebb!

A harmadik a mentalitás. Amikor kikerültem Angliába, nagyon szomorú voltam, mert sokszor kikaptunk. Kérdezi a csapattársam tőlem, hogy mi a bajod? Mondom, szomorú vagyok, mert kikaptunk. Azt mondja a srác, felejtsd el. A pozití­v dolgokat tartsd meg, a rosszat dobd ki, és készülj a következő meccsre, ahol lehet javí­tani! Kint elképesztően pozití­v légkör veszi körül a focit. Az első edzésen a sima passzolgatást, beadást gyakoroltuk. Átvettem a labdát, ahogy szoktam. A társak el voltak ájulva, hogy hú, micsoda labdaátvétel, fantasztikus. Jöttek a beadások: hú, ez briliáns! Néztem körbe, hogy most kinek beszélnek. Láttam, hogy nekem mondják, hogy milyen jó vagyok. Ez a pozití­v mentalitás nagyon hiányzik Magyarországról. Legtöbben azt keresik a másikban, hogy mikor hibázik. Kint, ha az edzésen bárki szép gólt rúgott vagy egy jó cselt csinált, akkor nemcsak az dicsérte meg, akivel egy csapatban volt, hanem az ellenfél is. A meccseken a nézők már egy jó keresztlabdánál tapsolnak. Magyarországon az ilyesmit nem dí­jazzák. Úgy veszik, hogy persze, ez a dolga, csinálja! Egy ilyen pozití­v közegben szárnyalni lehet. Az én teljesí­tményem is megugrott 40-50 százalékkal.

Hogyan javí­tják ki a hibákat?

– Ha rosszul csinálok valamit, akkor azt mondják, hogy figyelj, ezt tudod te jobban is csinálni! A jóra teszik a hangsúlyt. Ha egy játékos őszinte magával, akkor tudja, mit csinál jól és rosszul. Ha rosszul veszem át a labdát, akkor nem a pályára fogom, vagy nem a csapattársam rossz passzára, nem az ellenfélre, hanem egyszerűen tudom, hogy ez egy trehány mozdulat volt a részemről.

A fiataloknál maradva, az U20-as válogatottunk harmadik lett a korosztályos vébén. Ebből következne, hogy utána folyamatosan halljuk róluk a jobbnál jobb hí­reket…

– Külföldön a játékosok fölnevelése a legfontosabb. Ez azt jelenti, hogy 18-19 éves korukra mentálisan, fizikailag, taktikailag olyan állapotba kell hozni a fiatalokat, hogy a felnőttcsapat edzője, ha akarja, berakhassa a nagy csapatba. Nem az a lényeg, hogy a játékosok 17 éves korukban milyen eredményt érnek el, hány nullra verik az ellenfelet, ez egy másodlagos kérdés. Az első számú szempont, hogy ezeket a játékosokat ki kell nevelni. Angliában például egy nagy klubhoz 30-40 tehetséges srácot visznek. Úgy számolnak, hogy ha egy korosztályból egy-két játékos a felnőttcsapathoz kerül, az már fantasztikus eredmény. Mí­g Magyarországon ha egy fiatal kikerül egy nagynevű klubhoz, akkor úgy veszik, hogy ő már valamit letett az asztalra. Nem tett le semmit, hanem kapott egy lehetőséget, hogy olyan helyen legyen, ahol megtanulhatja az alapokat, és csakis rajta múlik, mi lesz belőle.

Milyen alapok megtanulására gondolsz?

– Először is a taktikai érettség, amelynek az elsajátí­tása nekem kint egy évembe került. Ide tartozik például a labda nélküli mozgás, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki gólhelyzetbe kerüljön, vagy játékban legyen. Nap mint nap szájbarágós módon ugyanazt gyakoroltuk. Annyira megtanultam azt, hogy adott pozí­cióban milyen mozgásokat kell végeznem, hogy ha álmomban felkeltettek volna, akkor is tudom, hova kell beindulni, hova kell visszafutni. Az edzőnk naponta 3-4 órát töltött személyre szabott videók összeállí­tásával, amit utána megbeszéltünk. Megállí­tották és mondták, hogy látod, hol helyezkedsz? Neked nem ott kellene lenned, hanem öt méterrel beljebb.

Tehát azt mondod, hogy nem elsősorban pszichikai tényezők döntik el, hogy egy tehetséges játékos mennyire jó szinten hozza a feladatát, hanem inkább a taktikai felkészültség?

– Nagyon összetett az egész. Az ember sok mindent meg tud tanulni. Például megtanulja a labdakezelést vagy a mozgásokat – ám teljesen más, amikor nyomás alatt kell ezeket végrehajtani. Ilyenkor derül ki a minőségi különbség. A futballistáknak folyamatosan nagyon jól kell játszani, mert a szurkolók, edzők ezt várják el. Ha valaki kiszámí­thatatlan, arra nem lehet épí­teni, az nem alkalmas, hogy nagy csapatban játsszon. Az a focista – bí­rjon akár a legkiválóbb képességekkel is –, akiről nem tudni, mikor fog jól játszani és mikor rosszul, csapás az edző és a csapat számára. Gerrard nekem azért jó példa, mert ő nem egy-két évig, hanem 10 éve magas szinten teljesí­t.

Mit értesz minőség alatt, miben nyilvánul ez meg?

– Abban, hogy egy játékos nyomáshelyzetben jobb döntéseket hoz, mint a másik. Például, ha én nyomás alatt vagyok, többet hibázok, mint mondjuk Gerrard. Lehet, hogy háromszor eladom a labdát, amí­g ő egyszer sem. És ezek a nüanszok nagyon sokat számí­tanak. Vannak olyan csapatok, amelyek ha kikapnak, azt mondják, hogy partiban voltunk az ellenféllel. Partiban voltatok, igen, de a végén kijött, hogy ők a két helyzetükből kettőt berúgtak, ti meg egyet se. Kár azzal vigasztalódni, hogy mi is ugyanolyan jól játszottunk, mint ők.

Sokszor lehet hallani, hogy valaki fejben erősebb, mint a másik. Ez mit jelent?

– A mentális erő éppen abban mutatkozik meg, amiről beszélünk: két azonos képességű játékos közül az egyik nagy tét esetén megremeg, a másik nem. Nézd meg például C. Ronaldót: elképesztően nagy önbizalommal rendelkezik, soha nem bizonytalan, akkor sem, ha két helyzetet is kihagy, tudja, hogy a következőt be fogja rúgni. Ha ő olyan szerény gyerek lenne, mint mondjuk Messi, akkor nem lenne C. Ronaldo. Neki más a hozzáállása, kisugárzása, stí­lusa. Például Ronaldo nem olyan, hogy két-három játékost lecselezzen, mint Messi, hanem nagyon gyors, robbanékony, előbb odaér, mint a védő. Vagy eltolja, és hatalmas lövőerejének köszönhetően 20 méteren kí­vülről lövi a gólokat. Számomra ő összetettebb játékos, mint Messi. De nem lehet azt mondani, hogy ez vagy az jobb.

Vagyis ha Ronaldón akarnád számon kérni azt a fajta habitust, ami Messit jellemzi, akkor csődöt mondana?

– Igen, Ronaldo, akit sokan arrogánsnak, egoistának tartanak, azért ennyire jó, mert ilyen. Mert ennyire céltudatos, ennyire akar, és ha nem rúg gólt, akkor mérges, hiába nyer a csapata. És ez eredményre vezet. Óriási munka van amögött, hogy ő idáig eljutott. Volt manchesteri játékosok mesélték, akik együtt edzettek vele, hogy általában ő volt az első, aki az edzőközpontba érkezett. Éjjel-nappal gyakorolt, ment a pályákon körbe-körbe, csinálta a cseleit. Amikor a többiek ebédeltek, ő kint gyakorolta a szabadrúgásokat. Vékony gyerek volt, ezért állandóan a konditeremben erősí­tette magát. Lehet a stí­lusát nem szeretni, meg azt mondani, hogy beképzelt, de én mint futballista tudom, hogy mennyi mindent belerakott abba, hogy ő legyen a Cristiano Ronaldo.

Messi gyakran mondja, hogy nem annyira a személyes sikere érdekli, mint inkább az, hogy a csapata győzzön.

– Ronaldo is azt akarja, hogy a csapat nyerjen, de úgy, hogy ő rúgja a gólokat! Kifelé más karaktereknek látszanak, de belül lehet, hogy Messi és Ronaldo is ugyanazt érzi. Annyira jó játékosok, hogy ha nem rúgnak gólt, akkor frusztráltak, mert azt mondják róluk, hogy „valami baj van velük”. Messi se passzol sokszor, amikor lehetne, inkább cselez és berúgja. Ők ketten kiemelkednek a világ futballjából. Maradonának volt 2 vagy talán 3 kiemelkedő szezonja, a nagy Ronaldónak is volt 2-3 topformája, de Messi és C. Ronaldo 5-6 éve folyamatosan csúcson teljesí­t.

A Premier Ligában eltöltött 10 év tapasztalatával a hátad mögött hol látod azokat a kitörési pontokat, ahol a magyar focit meg lehetne változtatni?

– Jó kérdés. Ha tudnám a választ, biztos megmondanám. Egyszerűen semmi nem stimmel.

Vegyük sorra, hogy mi nem stimmel?

– Először is, más szemüvegen keresztül nézzük a futballt. Tapasztaltam, hogy egy-egy jó meccsem után Magyarországon és Angliában egészen más volt a reakció. Például ha az angolok jót í­rtak, akkor azt az itthoni sajtó átvette, hogy „milyen jól játszott a Gera”. Ha viszont ugyanezen a szinten játszottam Magyarországon, azt nem dí­jazták. Ezt nem azért mondom, mintha frusztrálnának ezek a vélemények, mert nekem az a fontos, amit az edző mond, és hogy a szakmabeliek – akik valóban értenek hozzá – mit látnak. Magyarországon is vannak jó szakemberek, akik lelkiismeretesen csinálják a dolgokat, járnak külföldre, szakmailag képzik magukat, csak sokszor ők is falba ütköznek.

Milyen falba?

– Angliában a klubelnököt vagy az ügyvezetőt soha nem láttam az öltözőben, csak az edzőt és a stábját. Ők ott vannak, ha nyertünk, ha nem. Magyarországon volt, hogy egy rossz meccs után a fejesektől kezdve mindenki bejött az öltözőbe. Ment a számonkérés, a fenyegetés, hogy „ha nem nyertek a következő meccsen, akkor nagy büntetések lesznek”. Ilyesmi Angliában elképzelhetetlen. A klub azért szerződteti az edzőt, mert megbí­zik benne, hagyják dolgozni, nem piszkálják. Ha teljesí­t a csapat, támogatják, ha nem, akkor lapát. Angliában nem tűrik, hogy a klubigazgató vagy aki a pénzt hozza, beleszóljon a szakmai munkába. A Queens Park Rangersnél például a tulajdonos beleszólt az összeállí­tásba. Amí­g ő ott volt a klubnál, addig nem tudtak feljutni, hanem negyedévenként cserélgették az edzőket. Amint új tulajdonos jött, az elnök megbí­zott egy edzőt, aki igazolta a megfelelő játékosokat, és följutottak. Hiába a pénz, ha nincs szakértelem.

Itthon is ismerek olyan NB I-es klubot, ahol beleszól a klubelnök, hogy ki játsszon, ki ne játsszon. Ha az edző beadja a derekát, és engedi ezt, akkor maradhat, ha nem, akkor megy. Amí­g ez nem rendeződik, addig nehéz futballról beszélni. Ez számomra Balkán.

Más téma: tapasztalható-e meccs előtt valami előjele annak, hogy nyer vagy veszí­t a csapat?

– Csapatszinten ez kiszámí­thatatlan. Viszont személyesen, ha belekerülök egy jó formába, és hétről hétre jól teljesí­tek, akkor ezt őriznem kell. Akár egy rossz edzéssel is gellert kaphat a játékos. Elbizonytalanodik, azután befeszül, begörcsöl, és jön a rontás.

Morális tényezők is szerepet játszhatnak ebben?

– Igen, ez fontos. Nem tudom, más játékos hogy érez, én lelkiismeretes embernek tartom magam. Ha valakit megbántok, vagy ha úgy érzem, hogy a lelkiismeretem nem tiszta, akkor addig bánt ez, amí­g nem rendezem. Addig nem tudok a focira sem koncentrálni.

Sokszor kérdezik tőlem a játékostársaim, „miért nem jössz el velünk bulizni, iszunk egy kicsit, kiengedsz…” Ilyenkor azt mondom nekik: „Figyeljetek, bennem ez teljesen más reakciót váltana ki, mint bennetek. Ha ilyet tennék, a lelkiismeretem vádolna, mert olyan dolgot tennék, amivel megbántom Istent, aki a legfontosabb nekem. Ha ezt megtenném, zuhannék lefele. Olyan rombolást végeznék magamban, hogy akár évekig is tartana, amí­g ezt helyrehoznám. Egy ilyen buliban esetleg valaki összeakad egy nővel, és történhet olyan, amitől tönkremegy az élete. Ezért én olyan helyre nem megyek, ahol rosszabb állapotba kerülhetnék.” És a legtöbb ember megérti, tiszteletben tartja és becsüli, ha őszintén elmondom nekik, hogyan gondolkozom az életről.

Amióta elkezdtem a futballt, nekem ez a legfontosabb: emlékszem, fogtam a labdát a hónom alatt, és mondtam Istennek, hogy azért akarok focizni, hogy példakép legyek. A West Bromban, nem olyan rég volt egy nehezebb időszakom, durcás és frusztrált voltam, hogy nem sikerült jól játszani, és egyáltalán játszani. Ráfogtam az edzőre meg a körülményekre, de egyszer csak azt mondtam magamnak, állj le! Itt vagyok már kilenc éve, rólam kialakult egy kép az emberekben, hogy ki vagyok, milyen személyiség. Az emberi tartásnak meg kell maradni, ha jól megy a játék, ha rosszul. Nem rombolhatom le azt, amit felépí­tettem a pályafutásom során. Mindig is példakép szerettem volna lenni, és ha ez sikerült, akkor a legnagyobb célomat elértem.

(Hetek / Szula László)