Gyurka

Sárosi György

SÁROSI I (STEFANCSICS) György dr. (1912), a Ferencváros FC középfedezete és belsőcsatára, 1931 és 1943 között 62 mérkőzésen öltötte magára a cí­meres mezt és 42 gólt szerzett. 1934-ben tagja volt az angolok ellen először győztes (2:1) és a világbajnokságon szerepelt, valamint az 1938. évi világbajnokságon ezüstérmet nyert magyar együttesnek.

A három évtizeddel ezelőtt népszerű „Gyurka” labdarúgósportunk legkiválóbb egyéniségeinek egyike. Még ifjúsági korban volt, amikor Orth György í­gy nyilatkozott róla: „Megvan az utódom!” Sárosi valóban Orth-szerű adottságokkal és képességekkel rendelkező játékossá vált. Kitűnő fizikai felépí­tése mellett tökéletes technikai-taktikai felkészültsége és nagy játékintelligenciája volt. Élvonalbeli pályafutását középfedezetként kezdte. Már 20 esztendős korában karmesterként irányí­totta nemcsak a Ferencváros, hanem a válogatott csapat játékát is. Kitűnően támogatta a csatársor munkáját. Hosszabb távolságra is hajszálpontos átadásokat juttatott társaihoz. Bátran tört előre és lövésekre is vállalkozott. A védekezésben szintén teljes értékűnek bizonyult. A közelharcot ugyan lehetőleg elkerülte, de kivételes ütemérzékével és pompás fejjátékával a labdát csaknem mindig elcsí­pte ellenfelei elől. Hamarosan kiderült, hogy a támadósorban szintén kiemelkedő teljesí­tményre képes. Irányí­tókészségét, helyzetfelismerését, mint csatár is maradéktalanul érvényesí­tette. Ehhez járult még nagy gólképessége. A helyzetek előkészí­tésében és kihasználásában egyaránt mesternek bizonyult. Korának legjelesebb játékosai között emlegették Európa-szerte és világklasszis labdarúgónak ismerték el. 1937. június 20-án, a Közép-Európa—Nyugat-Európa mérkőzésen (3:1) a Közép-Európa együttesének balösszekötője, egyben csapatkapitánya is ő volt. Több kitűnő alakí­tása közül az 1937. szeptember 19-én, a Csehszlovákia elleni középcsatár-játéka emelkedik ki. A 8:3 arányú nagy győzelemből hét góllal vette ki a részét! Ezt a „rekordot” azóta sem érte el magyar labdarúgó válogatott mérkőzésen. 1935-ben az osztrákok ellen (6:3) három gólt szerzett. A II. világháború után még egy ideig az élvonalban szerepelt. A negyvenes évek végén — öccséhez hasonlóan, szintén engedéllyel — Olaszországba távozott.

A kezdetek

A Budafoki út 10/B alatt lakott a Sárosi család, közel a MAFC sporttelephez. A pályára pillanatok alatt el lehetett jutni és nézhette a kéttucatnyi gyerek az atléták, a teniszezők és a futballisták ténykedését. Persze sokszor a csapat létszáma sem volt meg, és ekkortájt bőrlabda sem volt mindig. Ha kevesen voltak és még labda sem volt, versenyeket tartottak. Fejeltek egyedül és kettesben, vagy a ház falához. Labdalevétel, labdavezetés és passzolás. Amit a nagyok. Iskola után a gyerekek rohantak a grundra. Persze a szülők nem nézték jó szemmel. Gyorsan elkoptak a cipők …

– Édesapám szabómester volt három gyerekkel, ami azt jelenti, hogy nem dúskált a jómódban, í­gy tehát nem nézte jó szemmel a cipőink tönkremenését. Márpedig cipő nélkül nem lehetett még a legkisebbek között sem játszani, í­gy tehát megbüntetett bennünket. Először azzal, hogy nem engedett ki a grundra vagy a pályára, aztán meggyőzött a pofonokkal. De mi, amikor csak lehetett, mégis ott voltunk a labda mellett, mert kiszöktünk. A következménye ennek újabb büntetés, újabb pofon.

Így ment ez a középiskoláig. Többen játszottak az osztálycsapatban, az ügyesebbek bekerültek az iskola-válogatottba. Az ifjú Sárosi a futball mellett úszott, ví­zilabdázott, teniszezett, atletizált és pingpongozott is. Minden sportágban bekerült az iskola legjobbjai közé. Mikor létrehozták az iskolacsapatok közötti futballbajnokságot (KISOK), Gyurka választás elé került. Előbb még több sportágban is megmérette magát szombat délutánonként, de hosszú távon választania kellett. Ekkortájt már több alkalommal is együtt játszott Hádával és Lázárral is a Reáltanoda utcai Eötvös Gimnázium csapatában.

– 15 éves voltam, amikor édesapám örömmel közölte, hogy az FTC meghí­vott egy próbajátékra a gyerekek, az ifik közé. Először nem akartam kimenni, mert a barátaimmal akartam együtt maradni, de végül beláttam, hogy í­gy megnyí­lik előttem egy út, amely eddig elérhetetlen volt. Édesapám pedig azért örült a meghí­vásnak, mert Fradi-drukker volt.

Első lépések az FTC-ben

– Az FTC-pályán Zsazsa bácsit kellett keresnem! Zsazsa bácsi az FTC ifjúsági edzője volt, és ő választotta ki a jövő reménységeit. Ő volt az, aki látván engem az iskolacsapatban többször is játszani, elhatározta, hogy meghí­v egy edzésre, és kipróbál a már „befutott” játékosok között. Úgy is történt! Először kipróbálta a labdakezelésemet, stop, passz, fejelés stb. Azután kipróbálta kétkapus játékom. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Éles, kemény hangja volt és szigorú, vagy legalábbis annak mutatta magát. A valóságban egy szeretetre méltó és igazságos, jó ember volt, mint ahogy később jobban megismertem.

Játszottam egy pár mérkőzést az ifiben! Azután egy-két mérkőzést az amatőr I. csapatban, nemsokára pedig – nagy meglepetésemre – a profi Ferencvárosban, ahol egy szerdai mérkőzésen próbáltak ki. De nem mondtak semmit. Sem előtte, sem utána! Azután megint az ifiben és í­gy tovább.

Én elégedett és boldog voltam, mert trení­rozhattam és játszhattam. Mindig megismerkedtem újabb, nagyobb játékosokkal mint én, és trení­rozhattam, tanulhattam Zsazsa bácsi keze alatt és az ő védelmében, í­gy telt el az idő 1928-tól 1930-ig.

Élvonalbeli pályafutását középfedezetként kezdte. Már 20 esztendős korában karmesterként irányí­totta nemcsak a Ferencváros, hanem a válogatott csapat játékát is. Hamarosan kiderült, hogy a támadósorban és a fedezetsorban egyaránt kiemelkedő teljesí­tményre képes. Irányí­tókészségét, helyzetfelismerését maradéktalanul kihasználta.

– 1931-ben a Ferencváros dél-amerikai túrára ment és én is a keretben voltam, tehát velük utazhattam. Hajón mentünk, mert akkor még a repülőgép nem volt biztos! Genovából indultunk hajón, és 14 nap múlva érkeztünk Rio de Janeiróba, ahol az első mérkőzéssorozatot kellett lejátszanunk. A hajón mindennap trení­roztunk és mind jobban megismertük egymást. Rio de Janeiróban először játszottam villanyfényes mérkőzésen. Amikor kifutottunk a zöld gyepes pályára, úgy éreztem, hogy álmodom, olyan szép volt minden! De nem volt időm álmodozni, mert az ellenfél igen jól tudott játszani és nekünk ki kellett tenni magunkért, hogy méltók legyünk hozzájuk.

A mérkőzésen mind a két csapat jól játszott, és a közönség élvezte ezt a szép játékot. Mindenkit, aki megérdemelte, először egy „mormolással”, azután tapsviharral jutalmazta. Nemcsak a saját csapatát, hanem a miénket is.

Akkor értettem meg, hogy mit jelent a közönség biztatása! Ugyanis sok esetben hallottam egy „mormolást”, „zümmögést”, amikor én játszottam meg a labdát. Nem értettem meg ezt a „tömegelismerést”, amely ezután végigkí­sért egész karrierem alatt! A túra befejezése után az FTC csapata barátilag valóban egybe volt forrva. Megismertük egymást, és mindenki megbecsülte a másikat. A csapatjáték biztosí­tva volt.

A következő bajnokság (1931—32) még előttünk volt, de amikor megkezdődött, rögtön látni lehetett, hogy a csapat jó! És valóban, az 1931—32. évi volt az egyetlen 100%-os bajnokság, amelyet a Ferencvárosi TC elért.

A Fradiban hatvankét éven át tartotta legtöbb mérkőzésen szereplő játékos rekordját és ő szerezte a legtöbb gólt is, amely megdönthetetlen teljesí­tmény marad!

Amikor a sok gól is baj!

– A 100%-os bajnokság évében, 1932. december 15-én Fez városában játszottunk Észak-Marokkó válogatott csapata ellen. Az ellenfél jól megtermett játékosokkal rendelkezett, és mi úgy gondoltuk, hogy ezek ellen nagyon nehéz lesz győzni. Úgy is indult a mérkőzés, mert az első 30 percben még nem sikerült gólt rúgnunk.

De azután megindult a gólözön… 1-2-3-4-5… a kilencedik gól után Blum Zoltán edző a pálya széléről kétségbeesve kért bennünket, hogy ne rúgjunk több gólt, mert most már biztos, hogy győzünk és mert… mit mondanak Budapesten, hogy milyen gyenge ellenfél ellen játszottunk.

Lelassí­tottunk, és próbáltunk nem rúgni gólt. Furcsa, amit mondok, de í­gy van. Sokkal nehezebb nem rúgni gólt, mint rúgni, és ez egy ilyen eset volt. Egy kis szünet után újra kezdtek a hálóba repülni a gólok. Annak ellenére, hogy igyekeztünk nem rúgni, mégis 22-0-ra győztünk. (Turay 7, Takács II. 7, Sárosi 6, Táncos, Kohut).

Blum Zoltán a fejét fogta, és azt mondta: Ki fogja ezt elhinni? És ha elhiszi, mit gondol, milyen csapat ellen játszottunk? Az igazság az, hogy a Fradi abban az időben a szó teljes , értelmében erős, összeforrt csapat volt, és miután a csatársornak igen jó napja volt, könnyedén rúgta a gólokat. Pedig az ellenfél erősebb volt, mint a mi szokásos szerdai edzőpartnereink, akiknek sohasem sikerült ennyi gólt rúgni egy mérkőzés alkalmával.

Az egy mérkőzésen lőtt legtöbb gól cí­me is Sárosi doktoré (holtversenyben Slózival). 1938 januárjában Málta válogatottja ellen szerzett nyolc gólt.

Muki, a szimpatikus majom

– Málta szigetén La Vallettában játszottunk az ottani válogatott ellen, és 12-3-ra győztünk. Ebből a 12 gólból én rúgtam 8-at.

A mérkőzés után felkeresett bennünket egy ott élő magyar honfitársunk egy kis majommal, mondván, ezt nekem hozta, mert jól játszottam, és hallotta, hogy én szeretem az állatokat, í­gy került hozzám az a kis bűbájos cerkóf-majom, akit én azonnal Mukinak kereszteltem. A kis majom helye a szobámban egy kényelmes fotel volt, ahol kitűnően érezte magát. Muki fiatal, kedves, vidám kis majom volt, aki remekül tudott alkalmazkodni minden helyzethez. Mint egy hűséges kiskutya, mindenhova követet. Nagyon szimpatikus volt, és í­gy hamarosan mindenki körülötte forgott.

Amikor hazaérkeztünk Budapestre, Mukit bemutatta a családnak, mondván, szándékomban van itthon tartani, amí­g csak lehet.

Sí­ri csönd! Nagyapám megsodorta két kezével bajuszát, és valamit akart mondani… de elhallgatott, mert Muki hirtelen a nagyapám vállára ugrott, ott jól elhelyezkedett, és ahogy előzőleg látta, mindkét kezével ő is megsodorta nagyapám bajuszát. Harsány nevetés. Ettől kezdve Muki mindenkinek a kedvence lett. Nálunk maradt még hosszú éveken át, amí­g nagyobb és erősebb nem lett. Azután családi döntéssel és nagy szomorúsággal odaajándékoztuk az állatkertnek, ahol gyakran meglátogattuk. Muki minden látogatás alkalmával örömrivalgással üdvözölt bennünket.

A KK mérkőzéseken 1927 és 1939 között szintén ő lőtte a legtöbb gólt Közép-Európa játékosai közül. (Sárosi dr. 44, Toldi és Meazza 28—28 gól). Az 1935 és 1937 években a sorozat gólkirálya is Ő volt.

1937. KK Döntő a Lazióval

– Végre ez évben sikerült megnyernünk a Közép-európai Kupát!

Nem volt könnyű. A Lazio is jól volt felkészülve, és nagyszerű játékosokkal (Piola és társai) álltak ki ellenünk. A győzelemért az utolsó pillanatig kellett küzdeni, de í­gy még értékesebbnek tűnik az eredmény. A Fradi felülmúlta önmagát! Úgy játszottunk, hogy ebben a pillanatban nem csak a Laziót, de mindenki mást is megvertünk volna. Mind a két mérkőzésen, Budapesten és Rómában potyogtak a gólok, és nekünk nagyon kellett vigyáznunk, nehogy egy „téves lépést” tegyünk… A római mérkőzés nem í­gért semmi jót. De mindenki erősen koncentrált, és annak ellenére, hogy Rómában játszottunk a Lazio ellen (amely Lazio szintén jól játszott), megérdemelten győztünk. Furcsának hangzik, de í­gy igaz: a mérkőzés után mindkét csapat sí­rt. A Lazio, mert kikapott, és a Ferencváros, mert megnyerte a kupát.

Két világbajnokságon szerepelt (1934,1938), utóbbin ezüstérmet szerzett. Az egyetlen ferencvárosi futballista, aki VB-döntőn gólt szerzett!

Toldi Géza, Sárosi György

Világklasszis labdarúgónak tartották, tudását mindenhol elismerték. 1937. június 20-án a Közép-Európa – Nyugat- Európa mérkőzésen balösszekötő és csapatkapitány volt. A magyar válogatottban több kitűnő alakí­tása közül az 1937-es, Csehszlovákia elleni középcsatárjátéka emelkedett ki. A 8-3-as nagy győzelemből hét góllal vette ki a részét! Ezt a rekordot azóta sem érte el magyar labdarúgó válogatott mérkőzésen.

8-3

1937. szeptember 19. Hungária út: Magyarország— Csehszlovákia 8-3 (2-2) Góllövő: Sárosi 7, Zsengellér.

– Az első félidő 2-2 volt. A szünetben a legjobb játékos, Cseh Matyi könnyezve közölte velem, hogy a szövetségi kapitány ki akarja tenni a csapatból, és arra kért, beszéljek a szövetségi kapitánnyal mint csapatkapitány.

Azonnal beszéltem, és meggyőztem a szövetségi kapitányt. Cseh Matyi boldog volt, velem együtt! De úgy éreztem, hogy most még többet kell „adnom”, bár addig is megtettem a kötelességemet. Amikor megkezdődött a második félidő, a csapat szárnyakat kapott! Azt csináltunk, amit akartunk. Minden sikerült. Senki egy pillanatra sem állt meg, és én mindenáron gólt akartam rúgni. Erősen fedeztek. Majdnem minden alkalommal, amikor a labda felém jött, nem egy, hanem két vagy három ellenfél zavart, akart leszerelni vagy megelőzni a labdaátvételben. Ennek ellenére a labdát — majdnem mindig — nekem sikerült átvenni — berúgni driblivel vagy a nélkül —, bevinni vagy befejelni az ellenfél játékosai között, az ellenfél kapujába.

Ezek azok a pillanatok, amikor a csapat vagy egyes játékosok és a közönség egymásra találnak. Amikor a játékos érzi azt a láthatatlan összeköttetést, ami a közönség és közte van, megsokszorozódik az ereje, és jobban, eredményesebben játszik!… és boldog! Én azért is boldog voltam, mert egy válogatott mérkőzésen szereztem dicsőséget a magyar szí­neknek. Hazámnak.

Mindezt csak azért í­rtam le, hogy a fiatal játékosok tudják, érezzék meg, a sportban, és főleg a futballban megkaphatják azt a megelégedést, örömet és boldogságot, amit nagyon nehéz az élet más vonalán elérni. Az út nem könnyű. De megér minden fáradságot. És ha van tehetségetek: előttetek a világ. Próbáljátok betartani mindazokat az í­ratlan sportszabályokat, amit itt is megemlí­tettem.

Ha van tehetség és AKARAT ezen a sportúton előrehaladni, legyetek nyugodtak, hogy beérkeztek!

Egy gól a Planickának lőtt hétből!

Jean Eskenazi, a Paris Soir munkatársa í­gy áradozott  Sárosiról az 1937-es magyar— csehszlovák mérkőzés után.

Sárosi egyéniségének legmarkánsabb szí­nei: a könnyedség és az ügyesség a pályán. Egy pillanatra sem nyújtja a küzdő, a harcoló, a verekedő benyomást. Kissé olyan, mint Hamlet, töprengve áll, s mozog, mintha elmerengene a lét kérdésén. És azután kedvet kap— átcsap pizzikatóba, mint a hegedűs, a cigányprí­más, belemarkol a szí­vekbe… Sárosi is belevág, lendületbe jön, passzolni kezd, küldi társait és lövi a gólokat. Muzsika, zene… ez cseng a fülemben állandóan Budapesten. És a Liszt rapszódiája: Sárosi játéka…

Népszerűsége elképesztő volt, ezrek jártak miatta az Üllői úti meccsekre.

Nagy Endre a neves szí­nműí­ró, a pályafutása csúcsára érkező Sárosival kapcsolatban mondta:

– Tizenegy ifjú legény képviseli egy klubnak, egy városnak, esetleg egy egész nemzetnek presztí­zsét a világ előtt. A szűrésnek, kémiai kiválasztásnak az árnyalatozásnak micsoda bonyolult művészete kellett ahhoz, hogy ezt a tizenegyet ki tudják válogatni a hivatottak versengő tömegéből. És e tizenegy között is van egy, akit az egész világ hozzáértő közönsége, sőt – ami még nagyobb dolog – a saját küzdőtársai is a legkülönbnek ismernek el. Sárosi dicsőségének területe szélesebb és népesebb mindenkinél!

Tí­z év múlva Sárosi György dr. í­gy nyilatkozott:

– 20 éve vagyok Fradista és az is maradok, amí­g élek. 35 éves vagyok — folytatja mosolyogva, de egyáltalán nem érzem magam öregnek. Tudom, mi lenne a következő kérdése … meddig akarok játszani? Rögtön felelek rá; addig, amí­g a Ferencvárosnak szüksége van rám.

– Melyik volt élete legérdekesebb válogatott-mérkőzése?
– Természetesen az a meccs, amikor 8-3-ra győztünk a csehszlovákok ellen és 7 gólt rúgtam. Komolyan mondom, nem tehettem róla, hogy ennyire kitömtem Planicskát. Akkori sikeremet Cseh Matyinak és Zsengellér Gyuszinak köszönhettem. Amikor az első gólt berúgtam, Gyuszi odajött hozzám és azt mondta: „Gyurka, neked ma megy a góllövés, megbeszéltük Matyival, mindent rád játszunk.” Így is volt, nagyon igyekeztem, mert nem akartam, hogy a két jóbarát csalódjék bennem …

— Életem legnagyobb mérkőzéseit a bécsi Austriával ví­vtuk. Óriási meccsek voltak ezek. Sohasem felejtem el, amikor egyszer 4:2-es győzelemmel, tehát kétgólos előnnyel mentünk el visszavágót játszani a bécsi stadionba. Zúgott, morajlott a tömeg, de mi csak annak a kis magyar szigetnek a hangját hallottuk, amely különvonatokon azért jött el Bécsbe, hogy kiszurkolja továbbjutásunkat. Sindelarék fergetegesen támadtak. Sokszor azt hittem, hogy nem tudjuk majd tartani rohamaikat. Néhány perccel a befejezés előtt behozták a kétgólos pesti eredményünket. Ekkor 3:1-re álltunk! Komolyan mondom, ekkor már örültünk, hogy talán kihúzzuk úgy, hogy harmadik meccsre kerül majd a sor. De Toldi Géza szí­ve végül is eldöntötte javunkra a mérkőzést, sikerült neki gólt rúgnia! Csak 3:2-re kaptunk ki és mi mentünk tovább. Leí­rhatatlan volt az örömünk! Gyönyörű emlékek ezek.

A Fradi világklasszisa 36 éves koráig rúgta a labdát az Üllői úton. Ebben az időben már nemcsak futballistája, de főtitkára is volt az FTC-nek. Ki tudja, hogy milyen sportvezető lett volna belőle – hiszen váratlan távozása Magyarországról, más vágányra terelte életét. 1948. április 18-án látták utoljára az Üllői úton, amint a győztes meccs után szurkolók vállain vitték az öltözőbe…

Olaszországba távozott, ahol 1952-ben a Juventus az ő irányí­tásával nyerte meg az olasz bajnokságot! Évtizedeken át külföldön élt.

Sárosi közel három évtizedes külföldi távollét után hazatért, és édesanyja meglátogatása után az Üllői úti pályához ment. A teljesen elérzékenyült Sárosit szurkolók százai fogadták. Ahogy a terembe lépett harsogott az örömteli kiáltás: „Gyurka! Gyurka! Gyurka!”. Éppúgy, mint egykor a régi Fradi-pályán…

– Melyik volt a legszebb fiatalkori Fradista emléked?
– Amikor a szurkolók a góljaim, akcióim után kórusban „Gyurka! Gyurka!” ütemes kiáltással ünnepeltek. Nem is hagytam el soha a Fradit, és a drága szurkolókat is örökre a szí­vembe zártam. Ebben az egyesületben éltem át azt a nagyszerű érzést, hogy szinte éreztem a felém irányuló „forró szeretetet”. Nekem ez volt pályafutásom legnagyobb ajándéka, a különféle érmek és kupák csak ezután következnek…

– Húszévesen tagja voltál a Fradi legendás százszázalékos bajnokcsapatának…
– Igen, a játékommal igyekeztem a bizalmat meghálálni, de ha jól emlékszem, akkor még nem ment úgy a góllövés – talán egy gólt ha szereztem. A bajnoki zárókép felejthetetlen volt: az utolsó meccsen a pálya közepén könnyes szemmel énekeltük a Himnuszt…

– Általában könnyen elsí­rtad magad?
– Mindig meghatott, ha válogatott meccsen képviseltem hazámat. Na és ugye, amikor egyszer-kétszer a szurkolók is meleg szí­vvel ünnepeltek. Ezek előcsalták az örömkönnyeket…

– Néhányszor a vállukra is emeltek – úgy ünnepeltek. Emlékszel ilyenre?
– A legemlékezetesebb az Ausztria elleni legendás KK-visszavágó – 6-1-re győztünk -, ott, akkor szinte agyonöleltek, de egy 1934-es Húsvéti tornán is vállon vittek le a pályáról. Igaz, két meccsen kilenc gólt szereztem…

– Gondolom, a válogatottban is, amikor a cseheknek hét gólt rúgtál.
– Oh, azon a meccsen nekem nagyon kijött a lépés, szinte minden sikerült. Az első félidőben egy, a másodikban hat gólt szereztem! Szegény Planicska arca egyre fehérebb lett, ahogy kapta a gólokat. Úgy megsajnáltam, hogy a meccs után hozzáléptem, átöleltem és vigasztaltam. Talán nem sokan tudják, de a „hetes” után életre szóló barátságot kötöttünk.

– És a régi játékostársak közül kik voltak a kedvenceid?
– A Fradiból senkit sem szeretnék emlí­teni, hiszen úgy éltünk, mint a testvérek, egy mindenkiért, mindenki egyért küzdött.

– A portyákon, külföldi utakon ki volt a szobatársad?
– Toldi Géza – akit Fradi-szí­véért nagyon tiszteltem és szerettem. Micsoda lelkesedéssel, lendülettel játszott!… És ez ránk is nagyon lelkesí­tően hatott.

– Gyurka! Most is lelkes az Üllői úton a hangulat -, ugye tudod, hogy a Fradi 1992-ben bajnok volt és ez igencsak összehozta a Fradi-tábort. Nem vágysz haza, egy „csipetnyi Üllói úti hangulatra”?

– Dehogynem, csak hát a betegségeim meg a korom miatt nehezebben mozgok. Pedig mindig szépek voltak a pesti hazalátogatások. Ahogy tí­z éve a Fradi-szurkolók az FTC klubházban ünnepeltek, nos, úgy sí­rtam, zokogtam, hogy alig tudtam megszólalni. Jó volt ismét az Üllői úti stadion gyepén lépdelni, kezdőrúgást végezni. Bizony, megható volt mindez, hiszen akik ott tapsoltak, fiaik, unokáik azoknak a régi szurkolóknak, akik hajdanán még engem ünnepeltek. A falelátók eltűntek, de a pálya varázsa most is a Fradi imádatát hirdeti. Látod, ezért is örülök ennek az Aranydiplomának, hiszen onnan, a hazámból, az Üllői útról kaptam.

Ez az interjú Genovában készült dr. Sárosi Györggyel. Évtizedeken át ott élt, de idehaza sem felejtették el. 1992. szeptemberében, 80. születésnapja alkalmából az Üllői útról dí­sztávirat köszöntötte és az a hí­r, hogy megkapta az FTC Aranydiploma-kitüntetést. Akkor azonban már nem tudott hazautazni, nem vehette át…

1993. április 4-én a Nagy Béla adta át genovai lakásán a Fradi legnagyobb kitüntetését.

Sárosi dr. kilenc hét múlva, az 1938-as világbajnoki döntő 61. évfordulóján hunyt el. Minden idők egyik legnagyobb magyar labdarúgó csillaga a genovai temetőben nyugszik.

Nagy Béla és Vándor Kálmán interjúinak valamint Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak felhasználásával