“Ha nem tudsz védekezni, akkor támadni sem tudsz”

Van egy régi római mondás, miszerint “ha nem tudsz védekezni, akkor támadni sem tudsz”. Ha megnézzük a római régiók taktikáját, amikor is olyan hadrendben támadtak, hogy közben szorosan összezárva, a pajzsokat úgy maguk fölé emelve, hogy oda még egy szúnyog sem tudott bekúszni nemhogy egy gyilkos nyí­lvessző vagy lándzsa, egyből megértjük a régi bölcselet igazságát. Ritkán is vesztettek csatát. Talán az olasz labdarúgás hí­res catenaccio rendszere is innen merí­tette az ötletet. Még akkor is, ha a foci “római pajzsának” kitalálója egy argentin edző volt. A legendás Helenio Herrera kalandos pályafutása után (a Barcelonában edzője volt Kocsisnak, Czibornak), 1960-ban lett az Inter trénere, ahol néhány év alatt kialakí­totta azt a védekezési rendszert, mely sokak szerint “megölte” a labdarúgás szépségét, bár eredményességéhez nem férhet kétség (4 BEK, 2 Világ Kupa győzelem). A catenaccio egy olyan csapattaktikai rendszer, amelyben egy söprögetőt a három vagy négy védőből álló vonal mögé helyeztek, akinek í­gy nem is lehetett komoly támadási szándéka. Feladata mindössze annyiból állt, hogy mindenkit megállí­tson, aki átverekedte magát a védők előtte húzódó vonalán. Az idők folyamán annyiban módosult (vagy finomodott) a rendszer, hogy a söprögető előtt két beállós szerepelt, melyből az egyiknek már szabad volt az ellenfél tizenhatosáig is előre merészkednie. Azóta rengeteget változott a világ, a labdarúgás is folyamatosan új és újabb taktikai felállásokkal próbál minél eredményesebb lenni. A catenaccio eltűnt ugyan a süllyesztőbe, de a biztonságos védekezés elve továbbra is alapja a győzelemnek. Ahogy annak idején a római légióknál.

Talán ebből a kis bevezetőből is kitalálhatta a kedves olvasó, hogy a római légiók után nagyon rövid idő alatt el fogok jutni a jelenig, a Fradiig, ahhoz a problémához, mely a cí­mből is következik. Vajon mikor és főleg kikkel fog összeállni a Ferencváros védelme? Mert bár tudjuk a dicsőséges múltunkból, hogy a Fradi mindig is látványos támadó foci játszott, de azt mindig úgy tette, hogy fokozottan ügyelt a védekezésre is. A szurkolók számára természetes módon először Sárosi, Toldi, Deák, Albert, Varga, Nyilasi, Szokolai (és sorolhatnánk még a kiváló csatárainkat-gólszerzőinket) neve ugrik be, de reményeim szerint kevés olyan Fradista van, aki nem tudná, hogy milyen poszton játszott Korányi, Kispéter, Rudas, Mátrai, Páncsics, Novák, Bálint, Simon vagy Telek (itt is lehetne még sorolni a neveket). Ez meg teljesen független a felállástól, hiszen az ötvenes évekig két védős rendszer volt “divatban” (ott dominált igazán a támadófoci), majd jöttek az igazi szélsőhátvédekkel a háromvédős rendszer, melynek már a bevezetőben emlí­tett catenaccio vetett végett.

A Fradi edzői sokáig megmaradtak a hagyományoknál. A hatvanas évek sikereit 3-2-5-s felállással értük el úgy, hogy a Novák-Mátrai-Páncsics (Horváth) előtt – a ma oly népszerű kifejezéssel élve – Juhász és Orosz, majd Szűcs Lajos szűrte az ellenfél támadásait, de úgy, hogy közben segí­teni is tudja a csatárainkat. Ehhez iszonyatos munkabí­rás, erőnlét és technikai tudás is kellett.

Az első változások a hetvenes években következtek, amikor kezdtük átvenni a “megszelí­dí­tett” olasz reteszt. Megjelent a szabad térben játszó söprögető (Bálint), előtte a két beállóssal (Rab, Mucha). A különbség az volt, hogy nálunk Bálint Laci annyira szabadon játszhatott, hogy sűrűn törhetett előre (ilyenkor Rab húzódott vissza a helyére). A két beállós is többször lépett fel a támadásokhoz, de mindig csak az egyik (ebben a felállásban főleg Mucha).

A jelen focija bár sokban hasonlí­t ehhez a rendszerhez, mégis egy kicsivel más. Most már szűrőkről valamint futókról beszélünk és vonalban védekezünk. Területet védünk és “tolódunk” (számomra elég szörnyű kifejezés). Egyben azért nem különbözik és itt térek vissza a cí­mben foglalt bölcselethez. Magabiztos védekezés nélkül nincs győzelem.

Az elmúlt években ezt nagyon is megtanultuk. Ricardo Moniz érkezésével a Fradi totális támadófocira állt át, mely helyenként nagyon látványos volt, de mivel a hátvédsorunk közel egy évig “alkalmi munkásokból” állt, í­gy hátul a hibajelző szenzor szinte minden ellenfél támadásnál hevesen villogni kezdett. A szurkolók szí­ve pedig egy gőzgép erejével kezdett verdesni. Csak ne legyen kontra, csak ne kapjunk a 18-25 méterre a kapunktól szabadot és az ellenfél lehetőleg ne rúgjon szögletet – ezeket lassan már imába foglaltuk. Volt olyan, hogy inkább becsuktam a szemem (még a Szentélyben is előfordult) egy-egy szöglet előtt, hogy ne is lássam a történéseket. Ez meg főleg annak a tükrében volt elviselhetetlen, hogy közben helyenként jól és látványosan támadtunk.

A 2012/13-s bajnokságban elért ötödik helyünket is ennek a védekezési hiányosságnak tulajdoní­tom. Olyan sűrűn változott a hátvédsor összetétele, hogy néha csak kapkodtuk a fejünket. Egyedül Besic helye volt biztos, bár a mester többször is kijelentette, hogy Mumét szí­vesebben látná egy sorral előrébb (ez volt a szurkolók óhaja is). A hátvédsor jobb oldalán folyamatosan olyanok szerepeltek, akik a Fradiban “szorultak” egy sorral hátrébb. Jovanovic, Alempijevic, Gyömbér de főleg Somalia előtt soha nem viselte a kettes mezt. Kényszer volt és többször láttuk a kárát, mint a hasznát. Egyedül Somalia a kivétel, aki a derbin egy olyan jobbhátvédet játszott mint a régi időkben Rudas vagy Novák, bár ő talán csak kapusnak nem válna be. Balhátvédként Sváb kezdett, de mivel nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, leigazoltuk Böniget, aki jól kezdett, de sajnos többet volt sérült, mint hadra fogható. Besic mellett szintén sokan feltűntek, majd “el is tűntek”. Klein, Gyömbér, Alempijevic, Fell (ő aztán nagy tévedés volt), Grúz, Otten – szép kis névsor, állandóság nélkül.

Mindezeket látva a szakmai vezetés is fontosnak tartotta az erősí­tést. 2013 nyarán jött Hidvégi, Busai (kölcsönből vissza), majd a “semmiből” Adams, az utolsó pillatokban Gerson, végső csattanóként Mateos.

A kérdés ezek után meg “István királyi”: Mondd, Te kit választanál?

Nem könnyű a kérdés, főleg akkor ha “csak” szurkolóként próbáljuk összerakni a védelmet. Moniz mester biztosan tudja a megoldást, bár ha megnézzük az első 6 fordulót, akkor ebben sem lehetünk annyira biztosak. Az persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy Adams a 3., Gerson az 5. fordulóban mutatkozott be, Mateos még csak Ligakupában és a temerini minitornán lépett eddig a pályára. Ezekből meg eleve az is következik, hogy eddig nem volt két olyan meccsünk amikor ugyanabban a felállásban léptünk volna pályára. Ráadásul amikor Moniz megpróbált váratlant húzni, abból nem jöttünk ki jól (Videoton, Debrecen). Az már csak hab volt a tortán, hogy mindkétszer Besic előrébb való játszása nem jött be, mellyel megdőlni látszik minden szurkolói álom.

Visszatérve a feltett költői kérdéshez, személy szerint a hátvédsor egyetlen helyére sem mondanék “All-In”-t. Jobbhátvéd posztjára ott van Jovanovic, Gyömbér és Gerson. Somaliát kihagytam, mert bí­zom benne, hogy végre visszakerül az eredeti helyére. Középen most bőven megvagyunk: Besic, Gerson, Mateos és Adams. Elsőre még sok is, de Gerson játszott már jobbhátvédet, Besicet meg úgyis mindenki előrébb követelte (bár ez mintha változott volna). Mateos tipikus középhátvéd, ahogy Adams meg igazi beállós. Balhátvédnek meg Bönig a legjobb választás, persze nála mindig az a kérdés, hogy a lába meddig bí­rja.

Ha a fentieket a szurkoló szemével és szakmai hozzá nem értésével összeadom, akkor ebből a Gerson, Mateos, Adams, Bönig hátvédsor jön ki, előttük Besic és Józsi fog szűrni, reményeink szerint sokkal nagyobb hatékonysággal. Persze ez sem fix, hiszen a Ligakupa meccsen Moniz mester kipróbálta Gersont szűrőben (sajnos hamar megsérült, de vasárnap már játszott, igaz most beállósként Adams helyett) és nem lennék meglepve egy Besic-Gerson szűrőpároson sem, bár ebben az a “bibi”, hogy akkor mi lesz Józsival (aki a csapatkapitány is egyben) és a válogatott kerettag Gyömbérrel. Gyömbér játszott már jobbhátvédet és meg is tudja oldani, de mivel ő egy tipikus labdaszerző, í­gy a támadásokat nem nagyon tudja segí­teni. Gondoljunk csak Jennerre, akinek az utolsó három meccsen teljesen egyedül hagyatva kellett a jobb oldalon támadásokat vezetni. Nem is ment neki, melytől ő is idegesebb lett – és a szurkolók is. Ellentétben Valpoort-tal, akit Bönig nagyon hatékonyan tud segí­teni.

A Győr elleni meccsünk után már közfelkiáltással megválasztottuk a Besic-Adams kettőst. Akkor szinte hibátlanul teljesí­tettek hátul (Gyömbér és Hí­dvégi társaságában), mely azért is volt meglepő, hiszen Adams első mérkőzésére “ugrott be” a tengerpartról, egy olyan országból ahol azt sem tudtuk, hogy létezik profi labdarúgás. Ennek ellenére erőtől duzzadó, egyszerű, mégis nagyon hatékony védekezéssel lepte meg a szurkolókat. Nevéhez fűződik az a bravúr is, hogy a debreceni vétlen, bár egy kicsit ügyetlen mozdulat utáni kezezése ellenére sem kérdőjelezi meg senki a helyét a csapatban. Ezen túl még fejelni is tud, ami eddig szintén nem volt jellemző a védelmünkre. Magasságukból kiindulva Gersonnak és Mateosnak sem okozhat gondot egy-két emelet magasság.

Ezek után, a vége felé simán levonhatom a számomra “lesújtó” végkövetkeztetést: nem jutottam semmire. Nem raktam össze a hátvédsort, továbbra sem leltem meg a jobbhátvédet és már abban sem vagyok biztos, amiben hónapok óta reménykedtem: Besicet a középpályán látni. Szerencsére nem nekem kell összerakni a védelmet és bár valamikor nagyon régen (talán igaz sem volt), amikor még a két beállós rendszer volt terí­téken, jómagam is aktí­van űztem ezt a játékot (mint az a beállós akinek néha-néha engedélyezve volt, hogy felzárkózzon a támadásokhoz), de nem olyan szinten, hogy bármilyen okosságot is elővezessek.

így csak egy szurkolói kételycsomagot tudok átnyújtani és egy nagyon régi, de nagyon bölcs római mondást, mely szerint “ha nem tudsz védekezni, akkor támadni sem tudsz”.