Interjú dr. Orosz Pállal

Orosz Pál

Az Üllői129 megszólaltatta az ötvenes-hatvanas évek meghatározó játékosát, legendáját. A Fradi kommunikációs igazgatójának édesapja beszél a kommunisták Fradihoz való viszonyáról, arról, hogy mi kell egy sikeres magyar fociról és persze sok minden másról.

„Á, nem vagyok én érdekes, miért szeretne velem interjút készí­teni?” – kezdi Dr. Orosz Pál egy óbudai kisvendéglőben, ahogy rendeléshez készülve leülünk (túrós csuszát, jelentem, mindketten). A kérdésre egyszerű a válasz: tizenhárom éven át volt a Ferencváros játékosa, alapembere volt talán minden idők Fradijának, de érzem, ide a piros hetest kell kicsapni: „Ön volt édesapám egyik legkedvesebb játékosa.” Innentől könnyű a dolgom, csak jegyzetelni kell.

„Szentesen nőttem fel, először úszónak készültem, a foci csak hobbi volt eleinte, a medence partján fejelgettünk”. Talán ez a magyarázat arra, hogy miért volt olyan remek fejese egy nem túl magas futballistának – Orosz Pál számtalan góljainak majd felét fejesből szerezte. „Ez, persze. Gyakorolni kell. Meg persze érzék is, talán nem szerénytelenség, de akkoriban csak Kocsis Sándor és még egy-két focistatársam ment a fejelés jobban.”

„De visszatérve a kezdetekre, én nem ajánlgattam magam, volt egy remek kézilabdakapus Szentesen, aki feljött Pestre, ő ajánlott be a Fradinál. Persze jöttem is szí­vesen, aztán 1953-ban, 19 évesen debütálhattam is a Fradiban, a sors ajándéka, hogy egy olyan kitűnő emberrel együtt, mint az én Fenyvesi Máté barátom, akinél becsületesebb, rendesebb emberrel és remekebb szélsővel nem találkoztam. Vele már a Fradi előtt, a Szentes ifistájaként is találkoztam, egy meccsen ellenfelek voltunk. Nem sokan tudják, de ő eredetileg jobb lábas volt, a Fradiban tanult meg bal lábbal beadni. És hogy!”

Az ötvenes évek a Fradi történetek egyik sötét korszaka, akkoriban „nem mindenki akarta, hogy nyerjünk. Volt, hogy olyan embereket kellett berakni a csapatba, hogy ne is nyerhessünk.” Ebben az időszakban a jobbösszekötőt játszó Orosz a Fradi egyik legkiemelkedőbb játékos, kettesével-hármasával rugdosta a gólokat. Közben kezdett kialakulni a jövő nagycsapata, jött Albert, s párszor paraszthajszállal maradt le a forradalom után nevét visszaszerző Ferencváros a bajnokságról.

Vilezsál és Orosz akcióban

Aztán 1963-ban eljött, amire annyian vártak, a magyar futball 1950-es kommunista átrendezése utáni első Ferencváros-bajnokság. Ebben az évben egy tavaszi és egy őszi bajnokságot is rendeztek, tavasszal Tatabányán az akkor alig tizennyolc éves Varga Zolit tette be a Fradi történetének legsikeresebb edzője, Mészáros József a csapatba Orosz Pál posztján, az akkor már harmincéves csatárnak pedig új posztot talált, balfedezet lett.

„Nem értettem, miért lennék én ott jó, csatár vagyok, mondtam. Aztán rájöttem, ez a legjobb dolog, ami történhetett velem. Nagyon feküdt a poszt, azóta is hálás vagyok ezért Dodónak”. Meg aztán könnyebb egy olyan korszakos zseninek átadni a helyét, mint amilyen Varga volt. „Tudtuk, micsoda tehetség, hónom alá vettem, foglalkoztam vele, a korkülönbség ellenére barátok lettünk, bár magának való ember volt. 1996-ban ezért is keresett meg, s kért fel a Fradi-utánpótlás vezetésére.”

De egyelőre vissza 1963-ba. Nem sokkal a Dorog elleni bajnoki cí­met jelentő győztes meccs után a Fradi a Dinamo Moszkvával játszott egy, a kommunizmust éltető barátságos tornán. „Volt az ellenfélnél egy játékos, Guszarov, egymásnak mentünk, össze is verekedtünk és összefejeltünk. Nem volt nagy ügy, az esti banketten már együtt koccintottunk.” AZ MSZMP-nél azonban nem í­gy gondolták, „a pártbizottság előtt is meg kellett jelennem, eltiltottak fél évre, pedig az ellenfél Minszk is kérte felmentésemet”. Hiába, a szovjetekkel akkoriban vigyázni kellett. Vannak, akik szerint Orosz féléves kiesése miatt maradtunk le az az évi őszi bajnokságról, bár ő nem í­gy gondolja. „Jól esik a felvetés, de annak számtalan oka volt, nem csak ez. Szerencsére a következő évben visszaszereztük az első helyet.”

Ha az eltiltásnak ez nem is, más negatí­v következményei mindenképp voltak. Orosz Pál, aki sokak szerint az egyik, ha nem a legjobb olyan magyar futballista volt, aki nem kapott szerepet az A-válogatottban (csak a kispadig jutott), 1960-ban az olimpiai válogatottal bronzérmet szerzett Rómában, készült az 1964-es tokiói olimpiára. „Nem léphettem pályára, pedig jól ment akkoriban a játék. Nem tudom… Mindenesetre Kutasnak, az akkori MLSZ-elnöknek messzire elért a keze, í­gy az aranyat se akasztották a nyakamba.”

Volt azért kellemes hatása is az eltiltásnak, az utca embere a szí­vébe zárta az „orosz verő Oroszt”. Volt, hogy a munkások az utcán szólí­tották le, s hí­vták meg sörökre, s a munkahelyén, a Leövey Klára Gimnáziumban is megnőtt a tekintélye. Merthogy közben tanár lett, szerinte ugyanis nagyon fontos a tanulás.

„Nem lehet az egész életet a focira feltenni, miközben kettesekkel csúszik át az ember. Mi van, ha nem jön össze, mi van, ha megsérül az ember? Ezért fontos a tanulás. A fiamnak is ezért tettem elsőszámúvá a tanulást. Akkor nem volt emiatt boldog, de sikeres ember, az idő engem igazolt. Pali fiam egy sikeres marketing cég ügyvezetője és társtulajdonosa, s amikor nemrég feljött hozzám, s elmondta, hogy szerepet kapott a Fradinál, tudtam, hogy ha nem is a focin keresztül, de elérte célját: mindig is a Ferencvároshoz akart tartozni. Drukkolok, hogy neki is annyi öröme legyen a Fradiban, mint nekem volt, és sikeres is legyen.”

Azért a foci sem lett másodlagos az idősebb Pál számára, balfedezetként a világ legjobb játékosaival került szembe, a manchesteri Bobby Charlton önéletrajzában meg is jegyezte, ritkán volt olyan kemény őrizete, mint 1965-ben, a Fradi ellen, ahol Orosz Pál fogta. Ebben az évben meg is nyertük a VVK-t. (Idegenben, a Juventus ellen, de ezt talán mondani sem kell). Kibukik belőlem, amit édesapám mesélt még a nyolcvanas években: igaz, hogy nem kerültek fel ezzel a sikerrel a Népsport cí­mlapjára, miközben a Vasas KK-győzelme egész oldalas szenzáció volt? „Igaz, bizony, a magyar klubfutball egyik legnagyobb sikere nem volt erre méltó. A rendszer nem szeretett minket akkoriban.” (Arról interjúalanyom sem, csak filatelista apám tud, hogy a Vasas győzelmének örömére bélyeget is kiakadtak, bezzeg a Fradiéra…)

Az szezon végén aztán New Yorki túrára utazott a Fradi. Itt sem volt nyugta, volt egy helyi ember, aki, „meggyőződésem, a magyar titkosszolgálat embere volt, provokált az egész túra alatt, meg is lett az eredménye, az egyik meccsen kiállí­tottak, ami újabb eltiltást eredményezett.”

Egy évre rá aztán el is kellett hagynia a Fradit. „Szerintem még korai volt, s az az érzésem, a klubban korábbi ’rendszer-ellenes’ afférjaim miatt egyeseknek terhessé váltam.” A Pénzügyőrbe szerződött, mert bár voltak első osztályú ajánlatai is, ott lakást kí­náltak. „Futballistaként jól éltünk, de gazdagok nem voltunk, s egy remek lakást í­gértek. Három meccset játszottam, majd abbahagytam. A csapat jó volt egyébként, fel is jutottak abban az évben.”

1968-ban két évre visszatért a Ferencvároshoz, szakosztályvezetőként. „A csapat, a szurkolók is elfogadtak, szerettek, ezért kaptam a munkát.” 1970-ben aztán családjával Marokkóban találta magát, az akkor friss első osztályú El Jadida edzőjeként. „Rengeteget dolgoztam, néztem, kutattam a tehetségeket. Azokból nem volt hiány, de az alapok hiányoztak a helyi játékosoknál. Valamit í­gy is jól csinálhattam, mikor odamentem hatszáz dirham volt a fizetésem, mikor 1973-ban eljöttem, tí­zezret ajánlottak.”

De mégis visszajött, s a TF-en taní­tott nyugdí­jba vonulásáig, „rengeteg mai edző megfordult a kezeim közt, senkit nem szeretnék kiemelni.” 1979-ben három évre visszatért családjával Marokkóba, ezúttal a Raja Casablanca csapatának edzője lett, kupadöntőt is játszott az általa élcsapattá tett klubbal. „Jól éreztem magam ott, egy egész más szemléletet kaptam én is, de ami még fontosabb, a fiam sokat tanult abból a más kultúrából, a franciát és az angolt is ott sajátí­totta el, nem lett volna olyan a pályája, mint amilyen, ha nincs kint velem.”

1982-ben hazatérve Magyarországon elsőként ledoktorált a labdarúgásból, egyetemi adjunktus, majd 1987-től docens lett, mí­g nem nyugdí­jba nem vonult. Innen, ahogy fentebb olvashattátok, Varga Zoli hí­vta vissza a futballba, s lett 1996-ban a Fradi utánpótlás-vezetője lett, azonban „sajnos nem voltak megfelelőek a viszonyok a jó munkához”, í­gy hamarosan végleg visszavonul.

Ma már csak nézője a labdarúgásnak, azonban a futball-doktornak egyértelmű véleménye van arról, mi kell a jó magyar focihoz. „Pénz, pénz és pénz. Az nem megy, hogy a legjobb magyar játékosok tartalékok legyenek külföldön, mert ott jobb a pénz. Jó magyar bajnokság kell, jó játékosokkal és akkor lesz jó válogatott is. Ehhez pénz kell, minden mást az hozna magával.”

Közben a túrós csusza és a pofa sör is elfogy, dr. Orosz Pál, a Fradi 76 éves legendája pedig elnézést kér: „kicsit fáradt vagyok, ha lehet, hazamennék.” Persze! Nem tartóztatom: köszönjük, és nemcsak az interjút!