Kemény Tibor
A jó felépítésű, gyors játékos lendületes elfutások után pontosan adott be és bátran vállalkozott lövésre is. Hátrányt jelentett viszont számára, hogy csak bal lábbal rúgott jól. Fejjátéka sem volt kifogástalan. E hiányosságok ellenére megbízható, hasznos csatárnak bizonyult a legjobbak között is.
Tizenöt esztendős volt, amikor először öltötte fel a zöld-fehér mezt. Akkoriban ez nagy eseményt jelentett egy kisdiák életében. így emlékezett vissza a hófehér hajú Kemény Tibor:
– Az egyik tanárom kivitt az Üllői úti pályára. Rövid ideig játszottam Izsák Zsazsa bácsi előtt, aki úgy döntött, hogy leigazolnak az FTC-hez. Nehéz szavakba önteni, hogy mit jelentett számomra. Bekerültem a bajnokságot nyert FTC amatőr csapatába, majd elérkezett a nagy nap: leszerződtem a Ferencváros profi csapatához 1933-ban.
Kohut utódjaként, rendkívül gyorssasággal száguldozott a balszélen. Kitűnően fejelt és pontos beadásaiból a belsők is sok gólt fejeltek. Önzetlensége közismert volt, csak akkor vállalkozott lövésre, ha biztos volt a dolgában.
– Tudtam, mikor kell beindulnom, s a labda átvételekor nem torpantam meg: jobbal vettem át, s ballal vezettem tovább, azzal adtam be, azzal lőttem, mert a bal lábam volt az én igazi jobb lábam. Hat évet töltöttem el a Fradi profi csapatában, sok szép emlék, felejthetetlen kupamérkőzések, diadalok kötöttek az Üllői úthoz. 1939-ben búcsúztam a zöld meztől a skopjei találkozón.
A Gammában fejezte be élvonalbeli szereplését, majd ő is edzőként tevékenykedett. Az MTK-nál, az Újpestnél és több vidéki csapatnál is dolgozott. Oktatta a labdarúgókat Ghánában, Csehszlovákiában és Görögországban is. Idős korában pedig visszatért az egykori sikerek helyszínére, az Üllői útra.
Egyszer még pályára is lépett. Az FTC 1000. nemzetközi meccsén ő végezte az ünnepélyes kezdőrúgást (1975. október 1. FTC – Brno 7-1).
(Nagy Béla, Antal Zoltán és Hoffer József írásainak felhasználásával)
nagy legendáink közé tartozott ő is… de élete végéig kísérte, ami a cikkben is szerepel, hogy „Kohut-utód”… ezért nem könnyű egy ilyen klubban, ahol minden mezhez, mezszámhoz legendák sora kötődik… sajnos, ezt a mai külföldi játékosok nem tudhatják… félek, a magyarok sem…
nem tudom mit értenek azon,hogy lassú egy játékos.Apám mindig,ha erről beszélt valaki azt mondta,hogy Ő 1 perc alatt futotta le a 100 métert.Lehet,hogy ez most lassú,de nem futókról van szó. Fejjel-lábbal és pontos átadással oldották meg a helyzeteket,akkor minek feleslegesen rohanni.
Lehet, hogy a fejjátéka nem volt kifogástalan, de az Austria elleni 6:1-nél az első gólt gyönyörű felhőfejessel szerezte:
A 6-ik percben Ferencváros-gól! Andritz fellöki Táncost a 16-os oldalvonal közelében. Táncos íveli be a labdát, Kemény hihetetlen magasra ugrik és a fejes védhetetlen. 1:0-ra vezet a Ferencváros. A bécsi meccs alapján 4:2.
Apám barátja, Kappel Laci bácsi tízéves gyerekként a kapu mögött ült és mesélte, hogy ugrált örömében.
Úgy tudom, Kemény Tibor Budapest részt vett Budapest védelmében és megsebesült.
Erős a „gyanúm” egy-egy könyvet olvasva, hogy néha-néha (van akinél sűrűbben) egy konkrét mondat köszön vissza a korabeli sajtóból illetve a kritika, mint olyan létezett. Voltak bátrak leírni egy Sárosiról olyat, hogy „nem Ő az ideális középcsatár, hiszen lassú”
😛
Deák meg semmit nem csinált, csak gólokat rúgott. A lustája. Ezek olyan aranyos anekdotává váltak mára, pedig akkortájt bosszantó lehetett, az igazságtartalmát meg végképp eldöntötte az idő.
Jópár újságba belelapoztam az elmúlt években és a sportújságírást mindig a kritika jellemezte, nem is akármilyen keménységgel függetlenül attól, hogy épp Horthy vagy Kádár rendszer volt.
Egyszerűen nem volt divat elhallgatni, ha egy klasszisnak volt gyenge oldala is. Tökmindegy, hogy Sárosinak, Puskásnak vagy Benének hívták.