Kiűzetés a Szentélyből
Amikor ma hazaértem a munkából szinte lábujjhegyen léptem be a szobámba és olyan csendesen, ahogy csak tudtam, úgy haladtam el a fotelem mellett. Bevallom becsülettel, féltem. Féltem attól, mi lesz, ha a fotelemnek felrémlik a Zete elleni mérkőzés közbeni baleset, amikor a gólörömöm túlságosan magasra csapott, aminek végül is egy sajnálatos baleset lett a következménye. Reccsent egyet a közel százéves karfa, amit ugyan megjavítottam, de nem voltam biztos benne, hogy elfelejtődik a történet.
Bár az eseményt a tévé nem közvetítette, így bizonyíték utólag nincs, de ismerve hazánk igazságszolgáltatását, attól tartok, a végén még én is el leszek tiltva. Mérlegelve az eset következményeit, arra a megállapításra jutottam, hogy azt még elviselném, ha nem ülhetnék a kényelmes és puha párnák közé, de azt már nem, ha a szobámból is kitiltanának. A tévét bekapcsolhatnám, de a fotelem zárt ajtók mögött árválkodva, én meg toporoghatnák az ajtó előtt. Egyetlen pozitívuma lenne a dolognak, nem kéne idegeskedni, nem kéne percenként levegő után kapkodni és dühömbe sem vágnám a földre a tévé távirányítóját, amit néhányszor már megtettem, melynek következményeként a hangerőt már nem tudom állítani és a 20. csatorna után már csak visszafelé tudom váltogatni a csatornákat.
Mindezek persze csak személyes nyavalyák és eltörpülnek attól, amilyen büntetést kaptunk a szombati „dzsembori” után. Senkit sem ért meglepetésként az ítélet, a hárommérkőzéses kiűzetés a Szentélyből. Számítottunk rá, de mégis a szívünk legmélyéig hatolt. Mert megölte azt, amit a legjobban szeretünk, amiért ázni, fázni és fagyoskodni is hajlandók vagyunk. A vétkességünket nem lehet tagadni. Ráadásul mi sem védekezhetünk úgy, mint az „ítélet Nürnbergben” című filmben az egyik német vádlott, aki ugyan nem tagadja a bűnösségét, azonban hozzáteszi, hogy amikor a rendszer létrejött, úgy, ahogy a legtöbb német, ő sem figyelt fel a rémtettek előjeleire.
Mert előjelek nálunk is voltak, és hetek óta már mindenki biztos abban, hogy elszakad a cérna. Bár mindannyian tudjuk, hogy az erőszak a gyengék végső menedéke, de tudjuk azt is, hogy ha hasznosnak is tűnik egyesek számára a rombolás, a haszon csak átmeneti, de a szörnyűség, amit okoz, az maradandó.
Ezért is nem lehet soha kitörölni egyetlen Fradista lelkéből sem a 2003. május 31.-i szörnyűséget és valószínűleg ezért nem lehet egy szimpla hárommérkőzéses eltiltással elrendezni a szombati eseményeket. Lehet torzítani, lehet egy foteles történettel tompítani a hatást, de ettől még a tény, tény marad, és a csapat jó néhány hónapig közönség nélkül marad. Viccként még azt is el lehet sütni, hogy így talán a játékosok megszabadulnak a félelem terhétől, és a hátralévő mérkőzéseket megnyerik.
Annak ellenére, hogy az elején megpróbáltam poénosra venni az ítéletet, de ettől még a lelkem háborog és eljutottam arra a pontra, hogy egyre reménytelenebbnek látom a jövőnket. Kérdések sorakoznak, melyeket nem lehet többé „eltiltani”. Válaszok kellenek, egy biztos jövőkép ahhoz, hogy a közös nagy szerelmünk bármilyen nagy fájdalmat is okozzon, ne féljünk őt továbbra is szeretni.
„Előtted a végtelen,
A hátad mögött semmi sem,
Most tudnod kell, hogy tovább, mint legyen.”
(Korál együttes)
– lalolib –
Úgy tűnik a csapatnak jót tett :P:P:P Végre valami ami emlékeztetett kicsit a focira! Nem volt hangzavar így hallhatták, és megérthették egymás szavát 🙂
HAJRÁ FRADI
istenem mi lesz velünk este meccs nélkül!
Az itélet várható volt, de ez csak pótcselekvés az MLSZ részéről. Mert a probléma sokkal nagyobb és mélyebben van.
Láttam (tán tavaly) egy filmet a Spektrumon a manchesteri lovasrendőrökről. Hát ott is komoly biztosítás kell még mindig az United-City meccs előtt. Ám olyan tekintélyük van már, hogy a pálya közelében már nem mer senki balhézni.
És egy másik gondolat: vajjon nem adott-e még plusz muníciót az eseményekhet, hogy különböző ismeretterjesztő csatornákon látni lehetet, mit csinálnak mások?
De ez a jelenlegi helyzeten nem változtat. Régen kezdődött, és gyors eredményt nem remélek.
Nem is tudom elképzelni, hogyan leszek meg a Szentély nélkül! Még mindig nem térek magamhoz. Az biztos, hogy délután azért elsétálok arra és csak utána keresek egy olyan helyet ahol zöld-fehérekkel együtt nézhetjük a mérkőzést.