Koncert B-Középre, avagy a véletlenek játéka
A véletlen is tud néha furcsa játékos lenni. Nem csak a sors, mert mindent rá sem foghatunk. Amikor ma reggel megláttam szerkesztőtársam napi ajánlóját (1988.09.03. Ferencváros-Újpesti Dózsa 3:0), egyből felcsillant a szemem. Gőzölgő kávé kíséretében olvasni egy Dózsa verést még akkor is kellemes ha a mögöttünk álló napok egyetlen mosolyt sem tudtak az arcunkra csalogatni. Elég volt meglátni az eredményt, Simon-Pintér-Keller-Albert-Bánki-Fischer-Dzurják-Wukovics „tengelyt”, akiket a kispadon Rákosi Gyula és Albert Flórián igazgatott és úgy vetettem magam az mérkőzésről szóló tudósítás olvasásában, hogy még arra sem figyeltem, hogy közben a kávém is kihűl. Már az első mondatok után elővillantak képek a derbiről, de mikor elindítottam a mérkőzésről szóló videót, már a széket is kitolhatták volna alólam, azt sem veszem észre. A II. Szentély, a „még a lépcsőkön is ülnek” teltház, a pénztárgépszalagos szerpentin zuhatag, Keller bombagólja, Fischer felhőfejese, Csöpi végső döfése a lila szívekbe… mind-mind olyan pillanat amit örökre el kell raktározni. Van egy örökzöld dal, az idősebb korosztály biztosan ismeri: „csak a szépre emlékezem” címmel, amit el is kezdtem dúdolni (szerencsére senki sem volt körülöttem) miközben az egeremmel lejjebb görgettem a beszámolón, hátha „találok” még valami érdekességet. Találtam… de nem azt, amit vártam.
Koncert – B-Középre. Első gondolatom az volt, amikor megláttam a kissé elfakult lila betűvel írt címet a Képes Sport hasábjain, hogy itt most egy Dózsa-sirató fog következni, hiszen az újabb vereségükkel, négy forduló után nulla ponttal az utolsó helyen álltak a tabellán. Tudom, eleve ott is a helyük, ezért is vágtam bele az olvasásra épp olyan lelkesedéssel mint a videó nézésébe. De már az első mondatnál rosszul kezdtem érezni magam. „Lila fejjel ordít egy zöld-fehér szurkoló” – miről van itt szó? „Ég a Dózsa, mint a rongy, bűzlik, mint a…” – ezt már inkább nem idézem tovább. Pedig akkortájt ismerősen csengett a mondóka, sőt volt ennél durvább is. Nem tagadom, néhányat még jómagam is feltudok idézni és talán még mosolyt is csalnak az arcomra, hiszen végül is a fiatalságot idézik fel.
A mosoly nem tartott sokáig. Tovább olvasva a beszámolót elsőre alapból védekező állásba vágtam magam és egy elfogult, becstelen beszámolónak véltem a leírtakat. Már akkor is a Fradit támadták! – biztattam magam, de tudtam, ez nem fedi a teljes igazságot. És ahogy szemeim tovább siklottak a szövegen, egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. 1988-ban, harminc évesen, vidékiként már nem voltam annyira sűrűn meccsre járó, de hazudnék ha azt írnám, hogy kimaradtam az akkori „hangulatból”. Mert bár néha az emlékezetünk csal és meg is próbálja szépíteni a múltat, de mikor sok-sok év után szembesülünk egy ilyen „koncertes” írással, úgy vágódunk vissza a földre, hogy azt sem tudjuk hogyan kaparjuk össze magunkat.
Jó lenne választ kapni arra, hogy vajon a véletlen (vagy talán mégis a sors?) miért is rendelte az utamba ezt a cikket. Vagyis inkább miért vágta a képembe. Durván, arcátlanul és gőgösen. Miért szembesített azzal, hogy mi sem voltunk különbek? Nekünk is fontos volt a „körítés”, egy-egy meccsen több száz pénztárgépszalagot dobáltunk a pályára, úgy szidtuk a bírót mint anno a gulyások az eltévedni akaró gulya marháit. És olyan rigmusok is felhangoztak, melyekért ma örökre betiltanák a Fradi pályát. Pedig őszintén mondom, nem voltunk rasszisták, nem voltunk gyűlölködők és bár a lelátón mindenhová elküldtük a lilákat, kékeket, pirosakat, de másnap már egy sör mellett jót derültünk egymás hülyeségein. Akkor úgy éreztük, ez helyes, ez hozzátartozik a lelátók hangulatához. Persze akkor is volt kemény mag (lehet, hogy keményebb mint manapság), akik ha összecsaptak, a lovas rendőrök sem érezték magukat biztonságban.
(Klikk a nagyításhoz!)
Tudom (hiszen benne éltem), hogy az a korszak más volt. Nem Európához tartoztunk, hanem egy külön világot próbáltak ránk erőltetni. Emlékszem több zárt kapus büntetésre is, de mégsem gondoltuk azt, hogy az akkori viselkedésünkön változtatni kéne. Tisztában vagyok azzal is, hogy régen sem kiabált mindenki össze-vissza mindent, de mivel ha a Fradiról van szó, én csak családban tudok gondolkodni. Ezzel lassan el is érkeztünk a jelenhez. Gondolom nem volt nehéz kitalálni, hogy a véletlen (vagy megint a sors) miért is sodorta az utamba az 1988. szeptember 3-i Dózsa-verésről szól írást. Valamit üzenni akart, valamire fel akarta hívni a figyelmünket. Amikor néhány perccel ezelőtt szóltam szerkesztőtársamnak a készülő írásról, ezt írta vissza: „Kíváncsi vagyok hova akarsz kilyukadni…”.
Nem tudom…vagyis tudom és aki elolvassa a „koncert-cikket” és eljut idáig a jegyzetemmel, annak talán nem is kell magyarázatot adni. Egy biztos. Néhány dolgot magamban is át kell értékelni. Egyszerűen erre kényszerít a felidézett múlt. De talán nem csak nekem. A jelenben túl sok szereplő toporog a színpadon, ráadásul senki sem akar statiszta lenni, hanem mindenki főszereplőként akar tündökölni. Ebből meg soha nem sülhet ki tapsvihar a végén. Mert vajon kit is tapsoljunk meg hevesebben? Vajon ki hajoljon meg utoljára a publikum előtt? Major Tamás mondta egyszer, hogy abból a színdarabból soha nem lesz siker, ahol többen akarják learatni a babérokat. Mert ahol széthúzás van, ahol nincs összhang, ahol mindenki csak a saját igazát keresi, ott van a káosz. A 26 éves írás elolvasása után már tudom azt is, hogy a megoldáshoz más is kell. Empátia és türelem. Még akkor is, ha vannak olyan „hatalmasságok” akik mást várnak el tőlünk. A vadon nevelkedett lovat sem lehet ütlegeléssel és hangos szóval betörni. Ahhoz igazi „suttogónak” kell lenni, aki érti és szereti is őket.
Talán még nem késő, pedig sokan megkongatták a vészharangot. Kell lenni megoldásnak és nem olyannak amilyent a múltunkban megszoktunk. Ne várjuk meg amíg néhány szektorral odébb ülnek majd a „kiöregedett” táborlakók.
Mert ha ez így folytatódik, székek ugyan lesznek, de olyanok akik rá is ülnének, már nem.
Nagyon jó cikk, szokás szerint … megdobogtatta a szívemet: „akkor is volt kemény mag, talán keményebb, mint most” … az akkori (hetvenes-nyolcvanas évekről tudok beszélni) rendőrökkel is szembeszálló vagányai több éves börtönt kockáztattak … mégis volt gázspray a Stadionban épp elégszer … és láttam, amint rendőrkutya is repült le a lépcsőről, a 21-es szektorból, nemcsak rendőr … ’81-ben az Európa nagyvárosait módszeresen leromboló angol huligánok a kezüket nyújtogatták a szektorukat őrző rendőröknek -és katonáknak!!-, hogy megmentették az életüket, amikor 1-3-nál (magyar-angol VB-selejtező) a 21-23 szektor elindult „kiképzést tartani” a hool-oknak … pedig a túloldalon, majdnem a „Dózsa-szektorban” voltak az ángliusok elhelyezve … na, olyan zászlóerdőt sem látott még Európa, mint ami akkor volt a Stadionban … Öcsi (bácsi) akkor jött haza … már az öregfiúk-előmeccs alatt állandóan beugrott 1-1 valaki és körbefutott a rekortánon nemzeti zászlóval … a rendőrök utána, a közönség meg úgy szurkolt, mint anno Iharosnak 1-1 világcsúcsnál …
Kedves Lacimadár!
Maximálisan egyetértek az általad leírtakkal!
Teljesen átéreztem és ismét átéltem a történéseket!!
Én áhítattal figyeltem az idősebb Fradisták anekdótázását,viszont a most felnövő generáció csak álmodhat azokról az évekről amelyeket mi átéltünk a 80-as, 90-es években!
Minden Fradi meccs egy ünnepnap volt az életünkben, semmi más nem lehetett fontosabb annál,minthogy a helyszínen buzdítsuk a csapatunkat, játszhattunk az Üllői úti oroszlánbarlangban,vidéken,külföldön, vagy bárhol máshol!!!!!
Kedves Lalolib!
Először is meg szeretném köszönni az írásodat, neked köszönhetően ismét elkalandozhattam a múlt csodálatos emlékeibe!A fent említett mérkőzés a mai napig aktívan él az emlékezetemben!A 12-es szektorban buzdítottam 12 évesen a csapatot Édesapámmal,a mai napig emlékszem a magávalragadó hangulatra, szinte meccsekről meccsekre szívtam magamba a FRADIZMUS csodálatos, semmivel sem összehasonlítható érzését!Feltenném az olvasóknak a kérdést! Valóban a trágárkodások, vagy az akkoriban igen csak divatos pénztárgépszalageső, petárda, egyéb hangulati tényező miatt nem járnak ki a az emberek a mérkőzésekre!Hát megadom a választ, NEM!Kisgyerekként éppen ez ragadott meg, hogy a Fradinak volt a legnagyobb és a legfanatikusabb szurkolótábora, ahol az ellenfélnek már mérkőzés előtt -1 gól volt a hátránya!Ne csapjuk be magunkat!Akkoriban még voltak példaképeink akikre én Félistenként tekintettem, az iskolában hetekig büszkén mutogattam, ha valamelyik játékosunktól aláírást tudtam szerezni!Ezzel szemben ma mi a helyzet?Hova lett a három E betű!Melyik játékosunkért rajongjak?A gyermekeink kitől kérjenek autogrammot, amit büszkén mutathatnak az iskolában?SENKITŐL a mai csapatból!!!!!A valóság teljesen elkeserítő, és fájdalmas,magában ezt mindenki tudja!Állítom az életben nem lesz olyan hangulat az új stadionban,mint ezen a Fradi-dózsa meccsen volt!
Köszönöm mégegyszer ezt a szívet melengető írást!!!
Maradok tisztelettel!
Igazad van, Schmeichel … a Fradizmus lényege az az utolérhetetlen hangulat, amit -Dél-Amerikán kívül- szinte csak nálunk érezhetett a csapat is, az ellenfél is … ’92-ben, a Werder-meccs után a nagy Rehhagel (!) -aki azért látott egyet s mást-, valami olyasmit nyilatkozott, hogy „túléltük a poklot” … A hetvenes-nyolcvanas éveknek nemcsak a csapata, a hangulata sem fog visszatérni, attól tartok … egyébként az inkriminált cikkről: ennek a cseri nevű … akárkinek, nos, az ő (párt)feladata volt akkoriban a KS-ban, hogy „fradista-fasiszta” szólamokat engedjen el hétről hétre … mint Móricka, minden Fradi meccsről mindig ugyanaz jutott eszébe … megelőzte korát, ő már akkor hetente „rettegett” a „fasizmustól” … azt hiszem, egy ’87-es vagy ’88-as Fradi-Honvéd után „Hétköznapi fradizmus” címmel jelent meg a „cikke” … hogy finoman így nevezzem akkori förmedvényét … jó lenne tudni, hogy mi lett ebből a jómadárból … mert újságíró sosem lett … viszont az „átmeneti években” jól megfizették ezt a Fradizmus-fasizmus párhuzamot … erre mondtam több, mint 20 éve egy ultralib barátomnak, aki ugyanezt a párhuzamot használta: vigyázz ezzel, mert ha a kettő ugyanaz (nyilván nem!), akkor én fasiszta leszek … mert a Fradi örök … Szóval, liber „barátaink” azóta is rengeteg embert beszorítottak ebbe a pszichológiai présbe: „Addig mondták, hogy rongy vagyok, hogy úgy döntöttem, az is leszek!” -aki akarja, érti … sokszor a dafke szól a „francstatti-sic!- proliból” – ha így is, úgyis le leszek fasisztázva, akkor úgy is fogok viselkedni … legalább jajgassanak …
Ha egy embernek egy életen í t azt mondjí k, hogy kutya, akkor ugatni kezd.
Beteg a lelkem! Nincs csapat, nincs B-KÖZÉP!
: 😥 Zokog a lelkem! Fradiszívem kezd kevésbé hevesen dobogni! Kell egy csapat, és kell A NAGYBETÜS BKÖZÉP!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Kedves szurkolòtí rsak
Feltûntek nekem az 1988-as cikkben eggyes dolgok, melykre rí szeretném terelni figyelmeteket:
A „jò és a rossz kérdése“ merül fel bennem az 1988-as cikk olvasí sa közben. Ki a jò, ki a rossz ? Aztí n a Frad tí bor fogalma . Mint ha a mí sik csapatnak (itt a Dòzsí nak) nem lenne tí bora: „…fölengedték a Fradi-tí bort a lelí tòkra. Ùgy jöttek föl, hogy az „Über allest énekelték“.. Még meg sem kezdôdött a mérkôzés !…“
Vagyis mí r elôzôleg „elszabadìtottí k“ a poklot (a pokolban a rosszak vannak), miközben : „…mert ez igy humanus: fölengedték a Fradi-tí bort. A Fradi-tí bor (a cikkìrò szerint csùnyí n !) visszaélt a szabadsí gí val, melyet megengedtek neki. Vagyis több szabadsí got vett ki magí nak, mint amit megengedtek nekik azok, akik a szabadsí got kancsòval mérik és pontosan tudjí k, kinek mennyi jí r.
feltûnô a „jò“ értelemnek a „különb“-el valò vegyìtese. „Különb – különc- különcködik“ Ez a Fradi, ùgy tûnik, örökös bélyege. (Mintha a mí sik klub szurkolòi nem tûnnének fel) : „…különb dolgokra is képes ez a közönség. Ma elégedett és nagyvonalù. (Most kell tisztí zni, az elején: amikor most, és a toví bbikakban a Fradi-közönségrôl esik szò, nem a közönséget értem alatta. Csak egy részét. A töredékét. Remélhetôleg a töredékét…“). A Fraditòl félni kell.
Nem-e igaz az, hogy amitôl fél az ember (sají t maga mélyén, azt a mí sikban keresi és meg is talí lja ?) Ki a jò és ki a rossz?
Lehet, hogy a B-közép egy szép napon el kezdte jtszani a tôle elví rt szerepet és idí ig még mindig el is jí tszotta ezt a szerepét. Azt kell neki kimondania, amit mí shol nem engednek szòhoz jutni, vagyis mí shol nem szabad kimondani.
Magí ban véve ez egy szép dolog és a demokrí cií nak eggyik fôbb erénye, hogy ezt megcsiní lni szabad. A kérdés persze az, hogy hogyan lehetne. De ez mí r a szöveg mí sik szakasza.
Kitôl tanulta volna a B-közép a szövegét? Ki irta neki ? Ki ví rja tôle el, hogy felmondja ?
Es valòjí ban jobb lenne nélküle ?
És érvényes-e még az a szöveg, melyet még el-elmond a tí bor. ha most mí r egy egész mí s szindarabot jí tszanak ?
A Dòzsa ellenfél még (mí r UTE-nek hivjí k) ? Akkor ugyanaz a Dozsa ez még, mint amilyen ma az UTE ?
Nem kellene mí r egy mí s ellenséget keresni ?
Es ha a Dòzsa mí r nem a régi, akkor a Fradi sem mí r az ? Ha az ellenségeinknek ugyanazoknak muszí j megmaradnia, akkor minekünk sem muszí j megví ltoznunk. Persze ebben is vannak elônyök.
Bìzok benne, hogy a B-közép (gondolom most jelenleg mí r megkezdte) belatanul egy ùj, mí s szerepbe, és annak mí r mí s szövegeket ìrnak (ki ìrja ?).
Remélem, hogy toví bbra ki fogja mondani a B-közép az ô igazí t. Remélem, nem a könnyû utat ví lassza, ahol biztos lehet az elismerésére és aholz az elismerés – nem szí mìt miért és kitôl, csak jôjjön — mindegy
Ms idôkben mí s szövegel kell elôreí llni, ezt a mostani B-közép is tudja.
Ví ltozik a vilí g. Ôk is ví ltoznak. Es ha vesszük ki skandí lta 1988-ban a „Gí zkamrí t“, akkor az fiatal gyerekek voltak, akiknek a feje benôlt mí r réges régen.
Nem, nem aggòdok a B-középért. Virí gos nyelv volt ott mindig. Es az is lesz a jövôben is.
A fiùk megôszültek és nem jön utí npotlí s olyan mint ôk voltak. Elkeseredtek. Megérthetô. Pròbí ljak a vilí ggal és sají t magukkal elhetitetni, hogy ôrí juk még szükség van.
Tisztelt B-közép. Van. Rí tok még szükség.
De most talpra í lltak, mert talpra í llni megadta a kiélezedett helyzet a lehetôséget. Megint szí mìt. Megint lehet (ellen-.)véleményük. Döntés nélkülük nem születhet.
Magatartí sukkal (akarví n-akaratlanul) elôsegìtik a demokrí cií t. B-közép te fontos vagy. Ügyelj arra, hogy ne bí nts meg senkit, hisz téged sem bí nthat senki, ha becsületessen eljí tszod a tôled elví rt szerepet.
De ne csak szöveg legyen. Legyen meggyôzôdés is. Akkor leszel megint a régi B-közép.
A Képes Sport cikke számomra semmitmondtó. A meccsel akar foglalkozni fradista szurkolói szempontból, de nagyon hosszú az MTK-meccs videójára a kitekintés, utána pedig sejtelmesen fogalmaz, szinte érdemi gondolat nélkül. Helykitöltőnek jó lehetett.
Nekem is felkeltette a figyelmemet a videó – a góloknál több tucat pénztárgépszalag repül be. Tehát ha következetesek vagyunk, mondhatjuk, hogy a szurkolók zavarták a mérkőzést a dobálózással. Ám nem hallottam volna, hogy az akkori Bánki József ez ellen felemelte volna a szavát, pedig közvetlen közelről láthatta, mi történik, és valószínű a rigmusok miatt sem fogta be a fülét. Míg 2014-ben ott jár Bánki, hogy a Zöld és Fehér magazin főszerkesztőjeként a bevezető írásban „proli stílusnak” nevezi a B-közép bizonyos megnyilvánulásait, és hogy neki erre nincs szüksége. (Zöld és Fehér, 2014. szeptember, „Feltett kézzel nem lehet nyerni” c. írás, 2. bekezdés) Felettébb különös az ügy, hogy ugyan mikor lett Bánki József ilyen igényes, merthogy évtizedei lettek volna a proli stílus ellen való felszólalásra, ám ezt érdekes módon csak most teszi meg, amikor el kell határolódni a B-középtől. Véletlen lenne?
A videó megtekintése belőlem ezeket a gondolatokat hozta ki.
(ui.: De ha már „proli stílus”, Bánkinak az mennyire számít proli stílusnak, amikor az egyszeri, nem B-közepes szurkoló szotyolázik, és a héjat az új stadion oldallelátóján a földre köpi? Vagy őt ez is zavarja? Ez ellen is fel fog majd szólalni?)