Közelmúltunk – 1989 ősze – Rendszerváltás előtt: eltiltás és remény

Amikor meglátom azt a dátumot, hogy 1989 ősze, óhatatlanul először a rendszerváltás jut az eszembe. Utólag persze sok minden más értelmet kap, de akik tevékenyen átélték azokat a hónapokat, azoknak örökre a lelkébe ivódnak az akkori történések. A szabadság fuvallata olyan erővel rohant át az országon, hogy idő sem volt arra, hogy átgondoljuk, vajon helyesen és a főleg a jövő szempontjából időállóan tevékenykedünk-e, vagy csak a „csendes forradalom” illúziója ringatja a cselekedeteinket. Tudom én is, hogy 20 évvel ezelőtt sok mindent elmulasztattunk. Túl gyorsan léptünk át a múlton, és talán túl gyorsan kezdtünk hozzá a jövő épí­téséhez.

Az ország rendszerében egy gyökeres átalakulás kezdődött 1989 őszén, de vajon kedvenc csapatunk háza táján milyen fuvallatok suhantak át? Az első lépéseket Rákosi Gyula csapata az 1988/89-as szezonban már megtette, ahogy a mester nyilatkozta, olyan játékosokkal, akiket már leí­rtak. Második hely a bajnokságban és a magyar kupában (mindkétszer a Honvéd került ki győztesen), melyek a nyolcvanas évek sorozatos ötödik helyezései után sikeres volt, mégis mindenkiben maradt egy kis hiányérzet, mert egy kis odafigyeléssel és szerencsével mindkét küzdelmet megnyerhettük volna. Főleg a mester első kijelentése után vártuk izgatottan, hogy vajon milyen játékosmozgás lesz a nyáron. Azt már tudtuk, hogy Fischer Pali 60 ezer dollárért az Ajax játékosa lett egy évig (kölcsönben), de azt nem, hogy a pótlásáról nem nagyon fogunk gondoskodni. Az érkezők közül egyedül Szeibert (MTK) neve volt ismert, Kiss Istvánt az ifiből hozták fel a nagycsapathoz. Fischer Palin kí­vül távozott még Zsiborás (MTK), és Répási (Vác).

Telek András

Mivel igazi erősí­tésről nem nagyon beszélhettünk, a szakmai stáb egy kemény alapozással indí­tott, majd szinte futószalagon jöttek a felkészülési mérkőzések. Először a három válogatottal felálló iraki bajnok, az Al Rasid ellen léptünk pályára. A 2-0-ás siker alkalmával mutatkozott be: Telek, Szűcs M. és Vanicsek. A július 21-22-i hétvégén Antwerpenben egy nemzetközi tornán szerepelt a csapat a Beerschot és a Germinal Ekeren ellen, ahol a 3. helyen zárt. Dzurják mindkét meccsen duplázott.

Egy hét múlva a Fradi pályán rendeztek nemzetközi tornát. Ismét belga csapatok voltak az ellenfelek illetve itthonról a Tatabánya. Az elődöntőben lépett először pályára Szeibert (ekkor még az MTK-VM külön engedélyével), aki góllal mutatkozott be a Fradiban. A tornát a Fradi nyerte a Beerschot ellen. Egy herendi vázával gazdagodtunk. A torna külön érdekessége volt, hogy Keller mindkét meccsen gólt szerzett.

A felkészülés utolsó szakaszában Rákosi Gyula a következőket mondta a célkitűzéseinkről:

– Jó hangulathoz, jó eredmények kellenek. A cél: dobogós helyezés a bajnokságban és döntő az MNK-ban. Négycsatáros támadójátékra törekszünk. A KEK-ben pedig addig szeretnénk eljutni, ameddig csak lehet.

A Pepsi szerződés aláí­rása

Elsőre optimista nyilatkozat, de akkor már mindenki tudta, hogy a jó felkészülést egy kicsit bizonytalan pénzügyi helyzet rontotta. Erről a klub akkori elnöke, dr. Hargitai Károly í­gy nyilatkozott: „…papí­ron ugyan biztosí­tva van a labdarúgó szakosztály költségvetése, de a vállalati támogatások késői átutalása gondot okoz. Sajnos nemegyszer megtörtént, hogy nem tudtunk időben fizetni a játékosoknak, ezért a jövőben késedelem esetén kamattal kapják meg a labdarúgók a jussukat.” A sajtótájékoztatón elhangzott még, hogy a jövőben is a Pepsi Colát hirdetik a mezükön a zöld-fehérek, de lehet, hogy az OKH betűket is láthatja majd a közönség, az Országos Kereskedelmi és Hitelbank rövidí­tését, valamint az is, hogy a „fővárosban már 50 Fradi Taxi közlekedik”. Ezeken túl egy szponzor is belépett (TEBIMPEX felirat a mezen is szerepelt), mely közel 2 millió forinttal segí­tette a gazdálkodásunkat.

Ilyen előzményekkel vágtunk neki az 1989 őszi szezonnak, ráadásul egy örökrangadóval nyitottunk a jó játékerőt képviselő MTK ellen. A „kapusok mérkőzésén” (Józsa 100. alkalommal védett zöld-fehér mezben, Zsiborás Gabinak meg ez volt az első találkozója a Fradi ellen), simán nyertünk 4:0-ra. A mérkőzés megkezdése előtt Józsa Miklóst köszöntötték, mint az előző bajnoki év legjobb 11-es védőjét! Az örökrangadó sokáig emlékezetesen, egy fergeteges Fradi-félórával kezdődött.

A szombatihoz hasonló első 30 percet magyar bajnoki mérkőzésen, időtlen idők óta nem láttunk. Dzurják öt labdaérintése, maga a világ öt csodája! Két gól, két kényszerí­tő sarokkal, egy hosszú labda átvétele oxival – mindez húsz perc alatt. (Esti Hí­rlap)

Alig három perc után, máris megzördült Zsiborás hálója. A volt ferencvárosi kapusnak nem volt szerencséje a bajnoki nyitányon, négyszer vették be kapuját volt klubtársai. Igaz, a gólokról nemigen tehetett, sőt nem egyszer bravúrral hárí­tott. Nem volt egy súlycsoportban a két csapat. (Mai Nap)

Nyilasi Tibor, aki akkor még nem volt edző:

– Az eredmény önmagáért beszél, nagyon jól játszott a Fradi. Nekem Bánki játéka tetszett a legjobban.

A Nemzeti Sport tudósí­tói is í­gy látták Bánki volt a forduló legjobb játékosa. A Fradi pedig a forduló csapata…

Ha egy csapat í­gy kezdi a bajnokságot, a szurkoló egyből a mennybe menetel! Az Ajaxba távozott, és az első meccsén góllal nyitó Fischer Pali helyett már Dzurják Csöpi volt a „király”, Bánki Dodóról mint Nyí­l méltó utódjáról beszéltünk és a rendszerváltás simogató érzéséhez már a bajnoki remények is társultak. Pedig a szurkolóknak tudnia kellett, ha egy bajnokságot a Fradi parádésan nyit, akkor a második fordulóban jön a fekete leves (ez pl. 2009 őszén is í­gy volt, sőt még „számszakilag” is hasonló eredmény született). A kijózaní­tó pofont Pécsett kaptuk úgy, hogy a 12. percben Dzurják büntetőjét (amit még az MTK elleni diadal mámorában, egy kicsit flegmán végzett el) a pécsi kapus könnyedén hárí­totta. A kihagyott lehetőség megzavarta a csapatot, a pécsiek meg elkezdtek szárnyalni, mely három gólig meg sem állt. Szépí­teni is csak büntetőből sikerült (azt már Szeibert végezte el), í­gy 1:3 lett a vége és pillanatok alatt visszazökkentünk a valóságba.

A kijózanodást két hazai győzelem követte (Vác 1:0, Haladás 3:1, itt Dzurják ismét duplázott), majd jött a debreceni „kirándulás”, mely a távolság miatt a szurkolók számára nehezen volt elérhető (ne felejtsük, 1989-et í­runk!), de í­gy is több százan biztatták a helyszí­nen a csapatot. Sajnos csalódniuk kellett. A gól nélküli találkozón a hazaiak még közelebb is álltak a győzelemhez, amit a két kapufájuk is igazol. Rákosi Gyula a mérkőzés után í­gy értékelt:

– Nagyon szégyellem magam a fiúk helyett is. Ha rágondolok arra, hogy ezért a Fradiért sokan száz kilométereket utaztak…

– nem fejezte be a gondolatát, de mindenki értette, hogy mire is gondol a mester.

A debreceni kirándulás egyben főpróbája is volt a KEK sorozatnak, amit már nagyon vártak a szurkolók. A nyolcvanas évek nem éppen dicsőséges bajnoki szereplése miatt, hat évet kellett várnunk arra, hogy végre nagy Európai kupában indulhassunk. Az első fordulóban a finn FC Haka volt az ellenfél az Üllői úton. Látványosan nyitottunk, hiszen a Fradi kupatörténetének leggyorsabb gólját szereztük ezen a mérkőzésen. A középkezdés után Kincses, Dzurják, Szeibert volt a labda útja – a középpályás remekül beadott, Kincses robogva érkezett, és 12 m-ről nagy erővel a kifutó kapus mellett a hálóba lőtte a labdát. Mindez 50 másodperc alatt történt, és a labdához az ellenfél hozzá sem ért! Aztán a 4. percben már 1-1 volt az eredmény… De ismét a Fradi következett: előbb Limperger bombagólja, majd Szeibert közeli lövése talált a kapuba. Szeibert a 64. percben bebizonyí­totta, hogy távolról is gólerős. Húsz méterről bombázta be a labdát, majd a meccs vége előtt nem sokkal, Dzurják biztosí­totta be a győzelmet (5:1).

A visszavágó előtt két nem éppen sikeres bajnoki mérkőzés jött, előbb egy döntetlen (a helyzetek alapján győzelmet érdemeltünk volna) hazai pályán a Videoton ellen, majd egy kí­nos vereség Siófokon. Az eléggé rapszodikus szereplésünk után, a 7. fordulóban az ötödik helyen álltunk, amit nem fogadtunk kitörő lelkesedéssel. A nyolcvanas évek gyenge bajnoki szereplése és a „kibérelt” ötödik helyezések miatt, ismét felrémlett a szürkeség rémképe. Sokat nem tudtunk elmélkedni, hiszen két fontos mérkőzés következett. A KEK-ben, bár biztos előnnyel utaztunk Finnországba, nem í­gérkezett könnyű mérkőzésnek az FC Haka elleni visszavágó. Végül azt lett (1:1), a találkozóból egyedül azt maradt fent az utókor számára, hogy Keller Józsi szerezte a Fradi első „finn földi” találatát (Bánki í­velt labdáját előrevetődve, tí­z méterről fejelte a bal felső sarokba).

Az ősz mérkőzésére, szeptember 30.-án került sor az Üllői úton. A bajnokság egyik esélyesének kikiáltott Újpesti Dózsa ellen (vezette is a táblázatot) úgy „felturbózták” magukat a játékosok, hogy egy remek játékkal fektettük két vállra az örök riválist, ezzel le is taszí­tottuk őket az első helyről, amit az MTK vett át (érdekes, hogy őket is magabiztosan győztük le az első fordulóban). Dzurják már az ötödik percben a hálóba talált, a tomboló ferencvárosi szurkolók új és új rohamokra indí­tották a „Zöld sasokat”, akik a 34. percben ismét gólnak örvendhettek. Bánki 20 m-ről a kapuba zúdí­totta a labdát – és már ekkor érezhetően eldőlt a rangadó sorsa. A Fradi ezen a mérkőzésen akár egy ötöst is rúghatott volna.

Rákosi: – Gratulálok a fiúknak a megérdemelt sikerhez. Meglátszott, hogy rangadóra készültünk, a csapat alaposan felszí­vta magát. Ez főleg az első 45 percben mutatkozott meg. Most már csak az a kérdés, ha egy ilyen mérkőzésen í­gy tudunk játszani, máskor miért nem megy? A közönségünk mindig ilyen teljesí­tményt érdemelne.

Fel is jöttünk a harmadik helyre és ismét a bizakodás lengte át a Fradisták mindennapjait. A csepeli összecsapás egy külső szemlélő számára élvezetes és gól gazdag mérkőzést hozott, de ennek mi nem nagyon örültünk. Páling, majd Dzurják gólja pedig azt sejtette, hogy a Fradi könnyedén viszi el a három pontot a csepeli stadionból. Szünet után azonban nagyot változott a kép – a ferencvárosiak szomorúságára. A 60. percben már 2-2 volt az eredmény! A 78. percben a hátvéd Simon kisegí­tette a támadó társakat, Bánki labdájával megindult, egy ügyes csellel becsapta a csepelieket, majd 15 m-ről a bal felső sarokba lőtt. A látványos gól után mindenki elkönyvelte a kemény mérkőzésen nehezen kiví­vott győzelmet. A 85. perc azonban a hazaiak egyenlí­tését hozta, í­gy megint lépéshátrányba kerültünk.

Mielőtt jött volna a sokáig „emlékezetes” KEK második forduló, még simán vertük 2:0-ra a Békéscsabát. Még akkor is, ha a 80. percig gól nélkül álltunk, de a hajrára becseréltek (Bánki és Wukovics) eldöntötték a három pont sorsát. Ezután következett október 18-a, mely egy nagy fekete pont a Fradi történelmében. Nem az Admira elleni 1:0-s vereség miatt (KEK második fordulója), hanem a szurkolói rendbontások miatt. Az osztrák gól után a szomorú szurkolótábor maradék petárdáit lőtte be a pályára, és sajnos néhányan elveszí­tették a fejüket is, törtek, zúztak, botrányt okoztak. A következmény köztudott – pénzbüntetés, pályabetiltás. Mármint a Fradi-pályáé, azé a stadioné, ahol – mérkőzés sem volt… Furcsa egy í­télet, és a Ferencváros történetében mindez először történt meg (és nem utoljára).

Még fel sem tudtunk ocsúdni a botrány miatt, és egy újabb nehéz feladat várt a csapatra. 12 év után először sikerült a Bozsik stadionban legyőzni a kispestieket, Limperger és Fonnyadt góljaival. A folytatásban ismét jött a vidéki átok, mely most a Tatabánya „személyében” csapott le a Fradira. Hiába játszottunk az egész mérkőzésen óriási mezőnyfölénybe, kikaptunk 1:0-ra és újra távolra kerültek a bajnoki álmok. Ilyen előzmények után jött a KEK visszavágó Szegeden. A hí­res Tisza-parti város fennállásának első nemzetközi kupamérkőzését a Ferencvárosnak köszönhette. Az UEFA döntése szerint, ugyanis Budapesttől legalább 150 km-re kellett a visszavágót rendezni. Különbuszok, különvonatok, személykocsik áradata indult a fővárosból a nevezetes visszavágóra. Zöld-fehérben pompázott a pálya. Az osztrákoknak a második félidő elején akadt lehetősége: befejelték a labdát Józsa kapujába! Ebben a pillanatban már minden elveszett.

Rákosi: – Idegenben fegyelmezettebben játszottunk. Ezt a vereséget nagyon fájlalom – szégyen, hogy nem tudtunk élni a lehetőséggel. A visszavágón sajnos bebizonyosodott, hogy csatáraink egyszerűen ügyetlenek, a legnagyobb helyzeteket is képesek kihagyni. Az a csapat, amely 180 perc alatt nem szerez egyetlen gólt sem, csak a kiesettek között emlegethető.

Ezzel egy hat éve várt álom fejeződött be, ráadásul meg is kaptuk az Európai szövetségtől az örökös „rossz fiú” bélyeget. A kiesés után kábulat még tartott a Győr elleni találkozón is (2:2), melyről Rákosi Gyula csak ennyit jegyzett meg:

„kár volt a villanyért…”

A villanyért lehet, hogy kár volt, de mindkét gólunk nagyszerű találat volt. Az első félidő utolsó percében Kincses kapásból bombázott a hálóba. A II. félidő is ott folytatódott, ahol az első abbamaradt – ferencvárosi gól született, mindjárt a kezdés után. Keresztúri szögletrúgása után, Páling fejelt parádés mozdulattal a hálóba.

A bajnokság hajráját egy könnyed győzelem a Veszprém ellen (4:1), majd egy fájdalmas vereség a Vasas ellenében zártuk le (0:2). 1-0-ás Vasas vezetésnél Pintér büntetőjét Andrusch hárí­totta – de még mindig ott volt az egyenlí­tési lehetőség: a felpörgő labdára Kincses rajtolt, és öt méterről a kapu közepe felé fejelt, Andrusch azonban ismét óriásit védett! Ezzel a vereséggel nem csak a miatt lett rossz a szánk í­ze, hogy kikaptunk, de a végén még a dobogó is messzi távolságra került. (1. Ú. Dózsa 34, 2. MTK-VM 32, 3. PMSC 30, 4. FTC 25 pont).

Rosszérzésünk a „meghosszabbí­tott” szezon után még nyomasztóbbá vált. 1989 telén még háromszor találkoztunk az MTK-val, az előrehozott bajnoki és magyar kupamérkőzéseken. Bajnokin az MTK keményen visszavágott az első fordulóban elszenvedett 4:0-s vereségért, és a Hungária körúton nyert 3:0-ra. Verebes József csapatának ez még nem volt elég és a magyar kupában is simán jutottak tovább (Üllői úton 0:0, a visszavágón 3:0).

Nem csak a politikában, de a Ferencváros életében is viharos volt 1989 ősze. A rendszerváltás lendülete bizonytalanságot is hozott a klub életében. Pénzügyi nehézségek, eltiltás, gondok és nézetkülönbségek az öltőben, melyek miatt jelentős játékos mozgás „borzolta” a szurkolók idegeit. Pintér Attila, 35 ezer dollárért a Beerschot-hoz szerződött kölcsönbe, mely alapján 1990. június 30-ig lett a belga csapat játékosa. Dzurják József és Topor Antal arra kérte a Ferencváros labdarúgó-szakosztályának vezetését, hogy – mivel nem kaptak elegendő bizonyí­tási lehetőséget- tegyék lehetővé számukra a távozást. A szűk szakosztályi vezérkar úgy döntött, ha méltánylandó ajánlat érkezik, úgy hozzájárulnak a két játékos elszerződéséhez (Dzurják vételára 3.5, Toporé 2.5 millió forint volt).

Ennyi történt 1989 őszén a Ferencváros háza táján. Visszagondolva, szinte tükörképet rajzoltunk az átalakulóban lévő társadalommal. Reménykedtünk, bí­ztunk abban, hogy sikerül túllépni a múlt árnyékán és egy új Ferencvárossal zárhatjuk a nyolcvanas éveket. Amikor meg csalódtunk, a fejünket is elvesztettük, amire az Európai szövetség is furcsán üzenetet küldött az eltiltással. A kilenc pontos hátrány soknak tűnt, de a szurkolók a téli hidegek közepette mindig azzal melengették Fradista szí­vüket, hogy a tavaszi szezonok során többször vittük már végre a csodát.

Mi fog történni a valódi rendszerváltást hozó tavaszi szezonban? Sorozatunk következő részében erről is részletesen beszámolunk majd.

– lalolib –

Előző rész: 1989 tavasz – Következő rész: 1990/91 tél