A Norwich vendégei voltunk

ANGLIA

A tekintélyes londoni THE TIMES február 20-i számában a sportrovatban az egyik szakí­ró kesergője volt olvasható a következő témában: Az 1986. évi BEK-győztes, elmúlt évi döntős román Steaua Bukarest csapata nyugat-európai turnéja során szeretett volna megmérkőzni néhány angol élcsapattal is. Az ismert belga menedzseriroda, a DE VRIES közvetí­tését is igénybe vették, de végül csak egy jelenlegi közepes, másodosztályú – jobbára a harmadik és negyedik osztályban sí­nylődő csapattal, a Boumemouth-tal tudtak egyetlen találkozót összehozni. S az újságí­ró azon kesergett, miért nem használták ki az angol élcsapatok a kí­nálkozó lehetőséget, s mérkőztek meg – tapasztalatot szerezve – a kontinens egyik legkiválóbb együttesével …

Nos, az angolok már csak ilyenek, elég jól elvannak magukban, abban a bizonyos „fényes elszigeteltségükben”. Talán ennek tudható be az is, hogy a Ferencváros, amelynek kiváló szigetországi eredményei következtében máig jól csengő neve, tekintélye van Albionban, ennek ellenére meglehetősen régen, 27 éve, 1963-ban volt a csapat errefelé barátságos túrán. Annak, hogy most ismét itt tudott szerepelni a Fradi, s ráadásul egyik mérkőzését az utóbbi évek egyik sikercsapata, a Norwich City ellen tudtuk játszani, külön története van.

Az elmút év nyarán egy szomorú ok következtében sikerült, amúgy már széles körű szigetországi futballismeretségeimet bőví­teni. A Norwich City pályaigazgatójának kisfia sajnos rendszeres visszatérője a budapesti Pető Intézetnek, s a papa, Brian, egyik délelőtt fölkereste – szakmai kí­váncsiságból – az Üllői úti stadiont. Később néhány napot töltött fővárosunkban kollégája, a Norwich főtitkára, Andy Neville is, s az ő útja is hozzánk vezetett. Az ismeretségből barátság lett – talán mert klubjaink szí­ne hasonló, – a Norwich-é zöld-sárga -, elkezdtük tervezgetni, hogy kiépí­tünk valamiféle kapcsolatot a két egyesület között. Az alkalom most kí­nálkozott. Mi a bajnokságra történő felkészülés időszakában voltunk, Angliában pedig az FA és Liga Kupa küzdelmei miatt bizonyos hézagok adódnak ilyenkor a bajnokság folyamatában.

Így történt, hogy a Norwich meghí­vott bennünket s kinti tartózkodásunk mindenféle költségét fedezte, mégpedig a legkiválóbb szí­nvonalon. Kiutazásunkhoz támogatást nyújtott a londoni székhelyű, magyar érdekeltségű vállalat, a London Chemical Company. Egyébként a MALÉV menetrend szerinti járatával utaztunk oda és vissza. Elhelyezésünk a Norwich Sport Village nevű sportcentrum szállodájában történt. 1988-ban Anna hercegnő nyitotta meg ezt a fantasztikusan praktikus, kitűnő atmoszférával bí­ró sportlétesí­tményt.

Reggeltől késő estig, magyar ember számára elképzelhetetlenül pezsgő sportélet folyt itt nap nap után, ahol számtalan sportág és játék űzésére van lehetőség. Láthattuk, hogy szí­nvonalas szabadidős sporttevékenységhez nem elég csak jelszavakat kreálni. Kell hozzá vonzó sportlétesí­tmény, pénzes kereslet és persze a becsületesen ledolgozott nyolc óra utáni kellő szabadidő és kedv. A csapatunk tagjainak – a szálló kiváló konyhája révén – volt alkalma megismerkedni a mienkénél jóval egészségesebb ottani gasztronómiai szokásokkal is. Mindenki körében osztatlan elismerést aratott például a kiadós angol reggeli, amely nyugodtan, mondhatni szertartásosan elfogyasztva az egész nap alaphangulatát meghatározza.

Edzéseinket a város tulajdonában lévő, közeli Sloughbottom Park pályáin folytattuk. Válogathattunk a 10 füves pálya között, hogy éppen melyiket akarjuk használni. Egyébként a létesí­tmény nyitott, bárki használhatja. Gyakran előfordult, hogy apa fiaival kijött délelőtt kicsit kapura rugdosni, családi focimeccset ví­vni.

A sajtó elég szépen foglalkozott velünk. Az egyik edzésre kijött a BBC stábja riportot készí­teni, s a mérkőzés összefoglalóját is adta a televí­zió. A helyi lapok meglepően terjedelmes fényképes beharangozókkal jelentkeztek a meccs előtt, s a találkozóról nagyon tárgyilagos, mégis érdekes tudósí­tást olvashattunk. Elismerték a Ferencváros játékosainak jó technikai képzettségét, a befejezések elpuskázásáért viszont elmarasztaltak minket. El ne feledjem, természetesen az Angliában elmaradhatatlan műsorfüzet is készült a Norwich elleni mérkőzésre.

Ha már itt tartunk, megjegyzem, hogy a mi lezsernek tartott fiainkat is megragadta az a szertartásosság, a futballt körülvevő, egyetlen más országéhoz sem hasonlí­tható szent tisztelet, ami itt tapasztalható. Az is érzékelhető volt a Norwich elleni mérkőzésen a Carrow Road stadionban, hogy az igazi angol szurkoló mennyire objektí­v, hálás a szép alakí­tásokért, s az ellenfél szép mozzanatainál is elégedetten felmorajlik, s összecsapja a tenyerét.

A mérkőzés utáni fogadás is emlékezetes volt. Mindkét csapat tagjai vésett plakettet kaptak a Norfolk Grófsági Labdarúgó Szövetség elnökétől, majd a klubelnöki köszöntők után a két csapat játékosai, vezetői is megajándékozták egymást. Jó volt érzékelni számomra, aki sokadszor voltam a Brit-szigeteken, és ismerem már rezdüléseiket, hogy formaruhás, elegáns csapatunk jó benyomást keltett a formaságokra is oly sokat adó helyiek körében.

Fiatal csapatunk tagjai közül csaknem kivétel nélkül mindenki most járt először a ködös Albionban, amely most hozzánk kegyes volt, mert február ellenére többnyire napos, esőmentes, jóllehet szeles idővel kedveskedett nekünk. Mindenképpen meg szeretném emlí­teni, hogy legnagyobb örömömre, a csapat nem várt nagy érdeklődést tanúsí­tott a látnivalók iránt. Vendéglátóink autóbuszosgyalogos városnézést szerveztek az ősi Norwich történelmi belvárosában, s a páratlan szépségű katedrális, a normann vár, a középkori utcácskák felejthetetlen emlékeket jelentenek.

A Great Yarmouth Town elleni mérkőzés előtt volt alkalmunk ezt az ugyancsak érdekes, tipikus kelet-angliai kikötővárost is megtekinteni. A Dickens regények (Copperfield Dávid stb.) szí­nhelye, a sokak által először megpillantott Északi-tenger sem volt akármilyen látnivaló. S megtörtént az, amire most biztosan sokan azt mondják: futballistákról lévén szó, ez nem is lehet igaz! Kincses Sanyi csapatkapitány a csapat nevében kért, hogy az utolsó napunkon, mielőtt a londoni Heathrow repülőtérre kiérnénk, próbáljak egy londoni városnézést is megszervezni. Nos, vendéglátóink biztosí­tották e célra az autóbuszukat a csapat pedig vállalva a korai kelést, részese lehetett egy néhány órás ismerkedésnek, úgy mondtuk: kedvcsinálónak. Láthatták a Towert, a Parlamentet, a Westminster Apátságot és még néhány érdekességet.

Úgy tapasztaltam, s igazam legyen, hogy a fiúk szakmai téren is gazdagodtak. Részben saját mérkőzéseik kapcsán, másrészt a TV-ben látott angol bajnoki és kupamérkőzések segí­tségével, s egyéb impulzusokkal. S megfejthették annak titkát, miért zarándokol ki az angol szurkoló hétről hétre tí­zezrével a stadionokba. Kedvét leli abban a nagyszerű játékban, amiben az angol futballista hihetetlen elszántsága, az első perctől az utolsóig való küzdenitudása érvényesül.

OLASZORSZÁG

Alighogy délután megérkeztünk Ferihegyre, rövid családlátogatás után vacsorára találkoztunk a Fradi Étteremben, s este 11.00-kor indultunk tovább Olaszországba.

Gönczöl András, Fradi-szimpatizáns üzletember szervezte utunkat Egy olasz milliomos üzletember, Oliviero Mazziotti úr vendégei voltunk. Mazziotti úrnak többek között autóbusz- és utazási vállalata, televí­ziós állomása van az Abruzzo tartománybeli Lanciano városában, s mellesleg ő a klub elnöke a helyi C-ligás profi futballcsapatnak is. Az elnök az egyik Volvo autóbuszát küldte értünk két gépkocsivezetővel. Giuliano és Antonio felváltva vezettek, és í­gy viszonylag hamar letudtuk a hosszú oda- és visszautat.

Két napot Lancianóban töltöttünk, majd három napra a Pescara fölötti tengerparton lévő Hotel Floridában helyeztek el minket. Mint kiderült, itt szokott készülni a Lanciano is és a szálló két tulajdonosán látszott, hogy még itáliai viszonyok között is óriási futballbarátok. Gianni és Federico D’Alessio, a két testvér minden kí­vánságát leste a csapatnak, s mondanom sem kell, hogy most az olasz konyha remekeit például a legfinomabb spagettiket volt módunkban tanulmányozni.

Természetesen – csakúgy, mint Angliában – itt sem csak habostortából állt az élet. Általában napi két edzés szerepelt a programban, s még a mérkőzések délelőttjén is vezényelt némi mozgást a csapatnak Rákosi Gyula és asszisztense Szűcs Lajos.

Ami a látnivalókat illeti, abban itt sem volt hiány. A szállodánk például, mint jeleztem, az Adriai-tenger partján volt, a közelben sok pálmafával. Ha messzebbre tekintettünk, az Abruzzók hegyeinek hófödte csúcsaiban gyönyörködhettünk.

Lanciano maga egy hegyre épült, tipikus dél-olasz város, az elmaradhatatlan piaccal, a mercatóval. Volt szerencsénk a városházán is járni, a polgármester adott fogadást csapatunk tiszteletére, s mit ad isten, hibátlanul sorolta a hatvanas évek ferencvárosi játékosainak neveit. Mint elmondta, egyetemista korában nagy hatással volt rá a magyar labdarúgás, és ezért emlékszik még ma is a nagy egyéniségekre. A másik hely, ahol játszottunk, Penne ősi város, több mint kétezer éve, a rómaiak alapí­tották, és sokáig ez volt Abruzzo tartomány székhelye. Ki tudja miért, egy meglehetősen magas és meredek hegy tetejére épí­tették, nem tud tovább terjeszkedni (hacsak nem az égbe…), s valószí­nűleg ennek köszönhető, hogy mára egy álmos vidéki kisvárossá alakult.

Ha Angliáról szólva megemlí­tettem, hogy jó volt az időjárás, Olaszországban ragyogó melegről beszélhettünk. Ennek kapcsán gyakran szóba került: bárcsak nekünk is ilyen szép tavaszunk lenne; s természetesen nemcsak az időjárásra gondoltunk …

Mindenesetre a játékosokra nem lehetett panasz. A hosszú oda- és visszaúton, amikor többször megálltunk az autópálya parkolóiban kinyújtóztatni tagjainkat, mindig előkerült a labda, cicázáshoz, passzolgatáshoz. A labdaéhség tehát látható, reméljük a sikerre legalább ennyire éhesek – e sorok megjelenésekor már kiderül.

A két részből álló, angol-olasz túra tapasztalatait összegezve elmondható, hogy az a szakvezetés és a játékosok szerint is mindenféle szempontból igen hasznos volt, s ráadásul a költségeinket is fedezték, ami a mai világban nem mindegy.

Sportkapcsolatainkat is bőví­tettük. A Lanciano jelezte, hogy valószí­nűleg még ebben az évben ellátogatnak hazánkba, és itt is szeremének megmérkőzni velünk. A Norwich City-vel kapcsolatban pedig annyit mondhatok, előrehaladott tárgyalásban állok velük arra vonatkozóan, hogy részt vegyenek az augusztusi budapesti nemzetközi tornánkon. Jelenlétük nyilván emelné annak rangját, és sok érdeklődőt csalogatna ki az Üllői úti stadion lelátóira.

(Magyar Zoltán, 1990. február. Fotók: Hargitai Károly)

Előző rész: 1989 ősz – Következő rész: 1990 tavasz