Lakat Károly dr.: ITÁLIAI JEGYZETEK 12.

Milánóban is: gyorsan, gyorsan!

Kedd, „hajnali” 9 óra. Csak Sejtettem, hogy a szállásomhoz közeli Piazza Duca d’Aosta kövein állok, mivel nemhogy a kissé pöffeszkedően túldí­szí­tett főpályaudvar szecessziós épületét nem látom, de még a 33 emeletes Pirelli-ház is eltűnt a tejfeles ködbon. Köd, köd, köd — ez olvasható az újságban, ezt mondja a rádió, ezért állt meg az autóforgalom a sztrádákon, a repülőterek „bezártak” (Rómába vitték az utasokat, ahonnét azután 2—3 napi vesztegzár után továbbutazhattak, í­gy talán karácsonyra haza is érhettek) — ilyenkor csakugyan a legjobb utazási forma a földalatti. Pillanatok alatt a „Caroli” megállóhoz repí­tett és a neonfényes föld mélyéből máris a hamuszürke „világosba” jutottunk. A térkép szerint állí­tólag itt kell lennie Garibaldi lovasszobrának. Olyan sűrű volt a köd, hogy a szobor talapzatánál állva úgy gondoltam, maga Garibaldi sem láthatta saját lova fejét. Tovább botorkálva hatalmas téglavár részletei tünedeztek elő a gomolygó ködben: a Castello Sforza falai. A várudvaron keresztülhaladva hatalmas parkba jutottunk és lassan elértük hajnali utunk célját. Egy antikizált római stadiont „hámoztunk ki” a ködből. Egy tábla dí­szes betűi jelezték, hogy jó helyen járunk: Arena Civica, Viale Giorgio Byron.

Poeta 1788—1824.

„Kitapogatjuk” a bejáratot is, de a hatalmas vasrács nem enged. Rajta a tábla: „A. C. Milan”. De egy másik is: „Allenamento a porte chiuse!” Már önök is tudják mit jelent ez: edzés zárt ajtók mögött.

Miután (tanulva a római esetből) itt be voltunk jelentve — nem adtuk fel a harcot és, ha nehezen is, de bebocsájtást nyertünk.

A modem amfiteátrumban megint csak ketten voltunk „civilek”, milánói tolmácsom (dr. Gombócz Zoltán) és én, de lassan már megszoktam az „egyedüllétet”.

A nap éppen elkezdte közelharcát a köddel, s a lassú küzdelemben le is győzte, mikor a túlsó kanyarban feltűntek a piros-fekete melegí­tős olaszok — egy német vezette a sort.

Hát persze, hogy a nem éppen vékony dongájú, kese Schnellinger volt a csoportvezető és utána a többiek: Benetti, Biasiolo, majd egy fekete melegí­tős „játékos” (inkább annak néztem!) Maldini, a segédedző, a 194 cm magas kapusóriás Cudicini, majd Sabadini és Sogliano. A sort Prati és mögötte 10 méterre utolsónak Rivera zárta.

Úgy látszik, í­gy van ez mindenütt: van a játékosoknak egy ki nem mondott „rangsora” és ezt kí­nosan betartják — a „nagyok” operetti sorrendben mindig csak a fináléra érkeznek …

Elég „hiányos” volt a névsor, hiszen Rosato, Bigon és a „riserva” Zazzaro Belgiumban volt a 21 éven aluliak mérkőzésén, mí­g Anquiletti sérült volt.

És persze, hiányzott a „Nagy Főnök” is, Rocco „apó”. Hivatalosan volt távol, í­gy az edzést Maldini vezette. Ez a két ember (később személyesen is meggyőződhettem róla) szinte „összeforrt” egymással: amolyan „fordí­tott” Don Quijote és Sancho Pansa. Azért fordí­tott, mert itt a lovag az alacsony, köpcös, mí­g a fegyverhordozó a sudár termetű.

A klasszikus foglalat, a pálya nézőtere, itt is kopott smaragdot ölel — hát bizony a talaj nem a legjobb, de az aréna ma már csak a hétközi edzések szí­nhelye.

A nap teljes győzelmet aratott és vidáman tekintett most már a vidám kedvű „ÁCSI” — fiúkra.

És elkezdődött az edzés: ahogy ment előre az óra mutatója, úgy fokozódott az iram, az intenzitás és előttem Maldini tekintélye. Ez a jóképű, vidám „fiú” a Triestinából került Milánóba, itt játszott 10 évet, a válogatottban jobbhátvéd és középhátvéd posztján szerepelt, majd a „leszálló” ágban 1 évet a Torinónál. De az öreg visszahozta (persze, a földije!) és azóta együtt dolgoznak — nagyon jól.

Maldini futott elöl, ő volt az „előtornász” — mindent bemutatott, mindent elmagyarázott. És — edzés közben megszűnt a „haverság” közte és a játékosok között! Amolyan szokásos labda nélküli erőnléti edzés folyt: futás és gimnasztika, azután a változatosság kedvéért gimnasztika és futás. Nem láttam „méla undort” — csak hajtást — de jókedvűen!

„Rövid” volt a futás, „rövid” a gimnasztika — mindenből- csináltak egy keveset A legtöbb gyakorlat „3 ütemű” volt: gyorsan — gyorsabban — még gyorsabban.

Így ment ez kerek negyven percen át… Utána se szó — se beszéd: bevonulás következett. A zsákban hozott labdák maradtak a kapu mögött, mivel az edzésen eddig elő sem kerültek. Én örültem a kis „szünetnek” — legalább rendezhettem a „sorokat”. Esküszöm, senkinek sem merném megmutatná ezeket a „jegyzeteket”! Olyan gyors volt az edzés irama, hogy lekottázása szinte lehetetlen, persze, azért ezt is megoldottam: fele gyakorlatnak az elejét, felének a végét í­rtam le és csak kiegészí­teni kellett ezeket az „amputált” sorokat.

Elmúlt vagy tí­z perc, bekerültek a „művégtagok” a sorok közé — és vártunk! Már mint a játékosokra. Arra gondoltam ugyanis, hogy bementek cipőt cserélni. Mert hát, ugyebár, régen, a harmincas-negyvenes években, amikor még nem voltak ennyire tudományosak az edzések, egy-egy edzésen 3 (azaz három!) cipő került a lábunkra, a gimnasztikához és bemelegí­tő futáshoz tornacipő, a rövid vágtákhoz futócipő és a technikai gyakorlatokhoz (kapura lövés, játék) futballcipő.

Vártunk, vártunk és vártunk …

— Te, Zoli! Menj körbe, mégis, te „jobban” tudsz taljánul, érdeklődjél, mi a helyzet? — szóltam tolmácsomnak.

Jóformán még el sem indult, már jöttek kifelé a játékosok. Prati és Rivera elöl — „civilben” Majd utána a többiek!

Szóval vége volt az edzésnek, kedden és mindössze 40 percig tartott! Azután „hivatalosan” is véget ért az edzés: a szertáros bevitte a labdákat — Úgy látszik van azért közös vonás az olasz és magyar edzésmódszerben, kedden itt is „szellőztető” edzés van, de itt a labdák szellőznek…

Ez van, ezt kell szeretni, de csak nem hagytam annyiban a dolgot! Hiszen ezt otthon meg kell magyaráznom — derék játékosainknak! Magyar „kiértékelési” módszerrel (egy mondat az elején dicséret, utána jön az „épí­tő kritika”!) megkérdeztem Maldinit — mivel arra gondoltam, hogy az előző heti UEFA Kupa mérkőzés eléggé „besűrí­tette” a Milan programját és talán ezért volt ez a „kí­mélő” edzés.

Legnagyobb „elképedésemre” azt mondta, náluk kedden mindig í­gy van, ez a „rákészülő” edzés a szerda-csütörtöki szuperedzésre. Ez eddig rendjén is lenne, hiszen már mi is beszéltünk róla, hogy élettanilag vitatható a keddi erős megterhelés. De, amí­g mi sok mindenről évekig beszélünk — másutt megcsinálják!

De utána jött a — rákérdezhetek?

— Ha Magyarországon — mint mondod — kedden két edzés van, pláne 3—4 óráig tartó — és ezt a játékosok bí­rják, kí­váncsi lennék, milyen iramú a vasárnapi bajnoki mérkőzés?

Mit lehetett volna erre mondani.

Éppen jött azonban Rivera. Így gyorsan megkérdeztem tőle, mit várna egy olasz—magyar mérkőzéstől?

Íme a válasz:

„Gondolom, igen látványos találkozó lenne.”

Végre egy játékos, aki egy edzőt kí­nos helyzetéből kimentett.

(Folytatjuk)