1943.VIII.22. Ferencváros – Vasas 5:2

Amióta muzeális bajnoki beharangozókat készí­tek, talán egyszer fordult elő, hogy a második világháború éveiben lejátszott mérkőzésről készí­tsek beszámolót. Érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy akkor a kurszki csata kezdetére esett a mérkőzés, a mostani beharangozónál pedig éppenséggel a végére. 1943. augusztus 23-án, a német csapatok teljes elvonulásával fejeződött be a világtörténet egyik legnagyobb ütközete, mely alapjaiban változtatta meg a háború kimenetét. Ehhez ha még hozzávesszük a Sztálingrád ostromát, a magyar történelem számára tragikus doni ütközetet, ahol is a harmadik magyar hadsereg semmisült meg, nehezen értem meg azt, hogy eközben az országon belül volt erő ahhoz, hogy a labdarúgással foglalkozzanak, vagy éppen a Balaton mellett „pihenje” ki egy csapat (Újpestről van szó, mely éppen a Fradi ellen nyerte meg a Szent István kupát) egy kupadöntő fáradalmait.

Természetesen a fenti mondatot nem a vád előszavának szántam, hiszen ahhoz át kellett volna élnem azokat az éveket és akkor biztos megtapasztalom azt, amit nagypapám is többször mondott. Miszerint azokat a borzalmas éveket csak úgy lehetett átélni, ha szinte mániákusan ragaszkodtak a normális élethez, ha egyszerűen nem akarták elfogadni azt a tényt, hogy nem volt biztos az, hogy másnap nem sorozzák be őket, vagy nem viszik el őket munkatáborokba. És ha ezekkel tisztában vagyunk, akkor talán azon sem csodálkozunk, hogy 1943 forró augusztus végi napján a Ferencváros az Üllői úton fogadta a Vasas csapatát.

Nem volt teltház a bajnoki nyitányon, de í­gy is 15 ezren próbálták a foci varázslatos világába menteni a körülöttünk zajló borzalmakat. A szurkolók egy kis nyugalmat is vártak a csapat háza táján. Az előző év, valamint 1943 tavasza eléggé viszontagságos volt a csapat számára, hiszen ez idő alatt 4 edző is megfordult a Fradi kispadján (Dimény Lajos, Lyka Antal, Tóth-Potya István, Schaffer Alfréd). Közülük természetesen Tóth-Potya István visszatérésétől várták a legtöbbet, hiszen az „edzőfejedelem” az első korszaka a Ferencváros labdarúgás aranykorának számí­tott, ráadásul amikor 1943 tavaszán átvette az irányí­tást, alapjaiban változtatta meg a csapat játékrendszerét, mely váratlanul olyan ellenállásba ütközött, és olyan belső feszültségeket gerjesztett, hogy hamarosan távozni kényszerült.

Ebben a helyzetben a klub olyat lépett amire kevesen számí­tottak, hiszen a távozó volt Fradi legenda helyére egy „világot járt” edzőt szerződtetett, Schaffer Alfréd személyében (róla itt bővebben is lehet olvasni), aki az AS Róma csapatától érkezett. Az 1943 nyarán már vele készült fel a csapat az 1943/44-es bajnoki nyitányra, ahol is a Vasast fogadtuk az Üllői úton. Ahogy már az elején emlí­tettem a főpróba nem sikerült, hiszen a Szent István kupa döntőjében az Újpesttől kaptunk ki 2:1-re. A háború ellenére a csapat összetétele nem nagyon változott, a Rudas-Lakat-Lázár-Sárosi tengely alkotta Fradi bajnokesélyesnek számí­tott, bár mindenki biztosra vette, hogy a történelem viharában a magyar bajnokságba „sodródó” Nagyváradi AC-tól nehéz lesz elvenni a bajnoki cí­met (nem is lehetett, imponáló fölénnyel nyerte is a bajnokságot, mely az első „vidéki” győzelem is volt).

A Vasas ellen egy fordulatos és változatos mérkőzésen nyertünk 5:2-re úgy, hogy a vezetést a vendégek szerezték, majd Kiss és Ónodi góljaival fordí­tottunk, amit a Vasas egyenlí­tett ki. Az igazi fordulat a hajrába következett be, amikor az elfáradó Vasas már nem tudta feltartoztatni a Fradi rohamait. Jól indult tehát a bajnokság mely erőt és hitet adott a háború borzalmaitól megfáradt embereknek. 1943 ősze még aránylag „rendben” zajlott le, de ahogy a háború egyre közelebb került és ahogy átlépte az országhatárt 1944-ben, úgy a labdarúgás is áldozattá vált. Erről í­gy emlékezett vissza Pluhár István, a kor egyik legismertebb sportújságí­rója:

„A légiveszélyt jelző szirénák hangjai miatt nagyon sok mérkőzést félbe kellett szakí­tani. A hű közönség félelmében elmaradt a mérkőzésekről.”

Annak ellenére, hogy a jegyzet í­rása közben több történelmi dokumentumot néztem át ahhoz, hogy közelebb kerüljek a kor hangulatához, nem tudtam beleképzelni magam 1943 őszébe. Nem tűnt annyira távolinak a kor, hiszen a nagyapám, akinek sikerült hazatérnie a Don-kanyarból sok emléket hagyott maga után, mégis a foci és a háború kettőse olyan védfalat épí­tett, melyet képtelen voltam áttörni.

Mégis örülök annak, hogy í­rhattam erről a korról, mely nem csak a világháború borzalmait jelentette, hanem azt a lehetőséget is elhozta nekünk, hogy a kor Ferencvárosi legendáiról is megemlékezzünk.

– lalolib –