Napirenden a bázis: 1962 kontra 2011
Az irattárunk feldolgozása során számtalan érdekes és értékes dokumentumra, újságcikkre és könyvre bukkanunk. Ezek rendszerezése folyamatban van és terveink szerint az elkövetkező időkben több sorozatot is indítunk (van olyan mely már a közeli napokban fog megjelenni). Amikor elkezdtük „gyűjtési akciónkat” még mi sem gondoltuk, hogy ennyi újságcikk és egyéb dokumentum őrzi a Ferencvárosi labdarúgás dicsőséges múltját. A részletes mérkőzés beszámolókon és a játékosokról szóló írásokon kívül több olyan különleges cikket is találtunk, mely az adott korról szól, de több év múltával ha olvassuk, már önálló életre kel és a múlt mellett a jelennek is tartogatnak meglepetést és tanulságot.
Szerkesztőtársam egy ilyen, 1962-es Képes Sport cikket tett elém. Amikor megláttam a főcímet: „napirenden a bázis”, először egy űrbázisos filmre gondoltam, de mivel a cikkben nem szerepelt Farah Fawcett képe (ő volt a film főszereplője), csak a három nagy fővárosi klub címere, már tudtam, hogy teljesen másról van szó. Bár az elnevezés elég fura, de a hatvanas évek elején kezdett kialakulni a nagy sportegyesületek társadalmi bázisa, mely magába foglalta a szakosztályokat, a létesítményeket és az ezeket üzemeltető gazdasági hátteret.
Az 1962-es írás meg egyszerűen csak összegez. Három nagy fővárosi klubot (MTK, Vasas, FTC) vesz górcső alá és szinte felsorolásszerűen ad tájékoztatást arról, hogy ezek az egyesületek hogyan is állnak a társadalmi bázisukkal. Ezekben az években erősebb lett a vasfüggöny, a nyugati világ mindent elkövetett, hogy az erőszakos kommunista rezsim előretörésének gátakat állítson. A szovjet-blokk országai meg úgy gondolták, hogy egyetlen kitörési pontjuk van, mely ráadásul még szórakozási lehetőséget is nyújtott az elcsigázott lakosság számára, a sport. Emlékezzünk az olimpiák sikeres szerepléseire, mely Magyarországot is a sportnagyhatalmak közé emelte és természetesen a focira, mely az aranycsapat sikereit folytatva a hatvanas években sikert sikerre halmozott. Ezek tartópillérei voltak a „társadalmi bázisok”, élükön a Ferencvárossal, mely az ötvenes évek megszűntetési kísérlete után ismét az ország vezető egyesületévé kezdett válni.
A sport is Budapestre összpontosult, mivel a hatalom úgy gondolta, így jobban szem előtt vannak és a sporteseményre kilátogató több tízezer embert is jobban kordában tudja tartani. A 2011-es jelenünkkel az első változást itt érhetjük el. A jelenünk éppen fordítva gondolkodik, a labdarúgás vidékre „költözött”, a pesti csapatok meg a túlélésükért küzdenek. Köztük a Fradi is, melynek az 1962-es szóhasználatát használva, szinte teljesen elveszett a társadalmi bázisa. Ha megnézzük az alábbiak közölt cikk megállapításait, szinte csak olyan elemeket találunk, melyek a 2011-es jelenünkben már csak az álom kategóriájába tartozik.
Néhány érdekes adatot és megállapítást külön is kiemelnék. 1962-ben 16 szakosztály működött a Fradiban, mely már akkor is létesítmény gondokat okozott. Csupán a „kiemelt” szakosztályok: a labdarúgás, a kézilabda, az atlétika, a birkózás és az ökölvívás folyt saját létesítményben, a többiek bérleményekben sportoltak. Hogyan lehetett ezeket fenntartani és finanszírozni? Természetesen azokban az években az állam vállalta pénzügyes szerepét, de ebben a Fradi azért kivételnek számított. 1962-ben négyezren gondolták úgy, hogy pártoló tagként támogatják a Fradit! Ugye mindenki emlékszik még Dámossy elnök tagsági akciójára a közelmúltunkból, amikor is a klub kilátástalan anyagi helyzetét a szurkolók befizetéseiből akarta megoldani. Talán még kétezren sem voltunk, akik 2006-ban (vagy talán 2007-ben) anyagilag is támogattuk a Fradit.
Természetesen azóta nagyot változott a világ és manapság már elképzelhetetlen lenne egy 78-22 %-os arány. Pedig 1962-ben a működési költségek 78 %-át a támogató tagsági befizetésből valamint a rendezvények belépő jegyeiből oldották meg, bár ezt egy kicsit kételkedve fogadom, mert olyan „álomszerűen” hangzik. Pedig azokban az években a jegyeladásból igenis nagyon jelentős bevételre tettünk szert, melyben a foci járt az élen, a Népstadion teltházas (60-80 ezres) szurkolói számával. Melynek valószínűleg elsősorban politika „okai” voltak, hiszen a vasfüggöny és a kemény diktatúra miatt tényleg az egyetlen igazi szórakozási lehetőséget a foci jelentette. Persze ehhez minőségi játék és nemzetközileg elismert eredmények is párosultak, mely a gondtalan kikapcsolódás mellett igazi sportélményt is jelentett.
Azt is régóta tudjuk, hogy az eredményes sport záloga, a saját utánpótlásképzés. A Fradi akkori elnöke erről így vélekedett: „Utánpótlásunk bázisa az FTC népszerűsége… Az erősítést minden sportágban elsősorban a saját nevelésű fiataljainkkal igyekszünk megoldani.” A recept tehát adott volt: sok szakosztályt működtető klub, aránylag megoldott létesítményhelyzettel, több ezer pártoló taggal, nemzetközileg is jegyzett eredményekkel, és sikeres utánpótlás neveléssel. Csak ennyi lenne a titok? Természetesen nem, hiszen a kerek egészből nem vonhatjuk ki a politikát, a kor társadalmi berendezkedését. Azt sem tartanám helyesnek, ha egy 1962-es modellt kérnék számon a 2011-es Ferencvárosi vezetésen.
De egyben biztos vagyok. A politikai viszonyokat leszámítva, sportolóként és szurkolóként jobb volt 1962-ben. A rendszerváltás során valamit nagyon elszúrtunk. Bár utána még évekig tartani tudtuk a lépést, de volt egy év, egy nagyszerű siker – a régi dicső éveket idézve – melynek kedvező anyagi vonzatait nem tudtuk kihasználni. Az 1995-ös BL szereplés utáni elkótyavetyélt pénzügyi lehetőség után lassan, de biztosan elindultunk a lejtőn. Ma már ott tartunk, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodva próbáljuk valahogy rendbe hozni a dolgainkat. Az esélyünk meg van, mert a Ferencváros, története során többször bebizonyította, hogy talpra tud állni és meg tud újulni. Mert ez kötelessége is egyben. A dicsőséges múlt hívja tetemre a jelent.
Aki Fradista, az tudja: nincs más lehetőségünk, csak a létezés.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?