„Tanári etűdök” az öltözők világából!

Vannak a magyar labdarúgásnak olyan korszakos egyéniségei, akik nélkül nem lehet megérteni az adott kor történéseit, és vannak akik évtizedeket, korosztályokat kötnek össze. Az esetükben elég egy kép, egy rövidke epizód, egy villanás a pályáról, és máris tudjuk és máris érezzük a zsigereinkben a kor illatát, a pillanat varázsát. Nem kell lábjegyzetet í­rni, nem kell a kort közelebb hozni, mert ezek a legendás játékosok és edzők jelentik a magyar labdarúgás és benne a Ferencvárosi labdarúgás történelmét.

Egy ilyen élettörténet tele van sztorival, anekdotával, van akiről nehéz lenne e témában egy A4-es oldal két oldalát megtölteni, és van akiről, vagy akitől folytatásos regényt lehetne szerkeszteni a már megjelent í­rásokból. Ráadásul ezeket a történeteket nem elsősorban róluk í­rták, hanem ezek a velünk élő történelem részei. Ezek a sztorik a „földön hevertek”, csak fel kellett venni őket és lejegyezni az utókor számára. Nem kellett az olvashatóság kedvéért kiszí­nezni, ezek kozmetikázás nélkül is időutazásra késztetnek. Hogy Mikszáth óta miért is szeretjük őket olvasni? A könnyű válasz magától jön: mert szórakoztatóak és vidámak. De az anekdoták mögött ott rejlik az ember, a maga törékenységével és sikereivel. A történetek csak úgy válhatnak maradandóvá, ha azok egy legendás egyéniséghez vagy egy nagyszerű eseményhez kötődnek.

Hogy egy-egy rész sztori lesz vagy anekdota azt a kedves olvasóra bí­znánk. Ez a kedves kis sorozat az idősorrendet nélkülözve egy olyan embert mutat be, akit mi mindig is Fradistának tekintettünk, attól függetlenül, hogy az élet éppen kinek a kispadjára sodorta. Ezzel párhuzamosan pedig a történetek nem csak a Fradiról, sőt többnyire nem is a csapatokról szólnak, hanem az emberről:

Lakat Karcsi bácsiról, Lakat Tanár Úrról!

Abban biztosak vagyunk, hogy olvasóinknak nem kell bemutatni azokat az eredményeket és felejthetetlen sikereket melyeket a focipályán, majdan az edzői kispadon elért. Azok ismertek, azok részletesen az oldalunkon is megtalálhatók. De vajon ezekből megismerjük az igazi Lakat Károlyt is? Vajon a most induló sorozatunk apró rezdülései közelebb visznek a személyiségéhez? Vajon rájövünk arra, hogy a személye körül az évtizedek alatt kialakult nosztalgia vajon miből is ered? Ismerve néhány anekdotát és sztorit melyek hozzá kötődnek, nyugodt szí­vvel állí­thatom, hogy ezekkel a történetekkel kiegészí­tve a tényszerű statisztikai adatokat, egy olyan sportember fog megjelenni előttünk aki nélkül az egész magyar labdarúgás kevesebb lenne.

Ha ránézünk egy régi képre, akkor látjuk őt játék közben, vagy a kispadon. Ha áttanulmányozzuk az adatlapját, tudni fogjuk, hogy milyen sikereket ért el pályafutása során. Ha elolvassuk ezeket az apró kis történeteket, akkor utána már ha ránézünk egy képre már nem csak az eredményei fognak elénk tárulni, hanem maga az ember:

Lakat Károly, a Tanár úr.

-lalolib-

***

Szőke Pista  kis bosszúságomra, a perui mérkőzésig a csapat egyik leggyengébb tagja volt. Ácsorgott a pályán (az egyedüli hűvös hely az ő árnyéka volt), messze volt a ferencvárosi formájától!

Aki ismeri és járt Dél-Amerikában, az tudja, mennyit lehet bosszankodni a sok pontatlan, időérzék nélküli, nemtörődöm ember láttán. Ha türelmét vesztve rájuk kiabálnak, akkor is mondják a „bibliai szöveget”: „MANYÁNA … MANYÁNA.” Azt jelenti holnap.

Az emlí­tett „cápás” kirándulás vidám izgő-mozgó forgatagában Szőke mélalustán ült a fonott székben. Erős szemrehányással szólok hozzá:

— Pista, mikor fogsz már végre jól játszani?!

— „Tejföl” barátunk most sem hazudtolta meg önmagát. Egykedvűen válaszolt: „MANYÁNA”. Ezúttal az egyszer tényleg igaza lett!

(Dr. Lakat Károly – Túralevél 1968)

***

A másik történet melodramatikus, de mindennél jobban jellemzi apám edzői kelléktárát, s amelynek láthatatlan polcairól mindig az adott helyzetnek legmegfelelőbb rekvizí­tumokat volt képes leemelni.

Történt, hogy már az NB I-es évben, a kiesés szempontjából sorsdöntő meccsre készült az STC. Minden nagy utazáson van egy olyan állomás, amelyet utasként nem szabad „átaludni”, mert ha igen, akkor nagyon is kétségessé válik, hogy az ember eljut-e a végcéljához. Ez a meccs ilyen állomás volt, az ilyeneket apám nagy szeretettel nevezte „Petőfi-meccsnek”, utalva a költőóriás klasszikus soraira: most vagy soha…

Az STC volt a pályaválasztó, s Kiss Laci szerint már az teljes döbbenetként hatott, hogy apám egész héten egy árva hangot nem ejtett a hétvégi bajnokiról. A meccs napján is a megszokott kettő óra helyett csak egy órával a kezdés előttre rendelte ki a játékosokat, ám ami akkor az öltözőbe lépőket várta, azt nem felejti el amí­g él az, aki látta.

A megszokott egy gyúrópad helyett kettő állt a terem közepén (a másikat a tartalékcsapat öltözőjéből hozatta át apám Pattogató úrral, a szertárossal, aki úgy egyébként nagyon jó barátja volt), s mindkettőn törölközőkkel letakart tárgyak voltak. Mint karácsonykor a fa alatt az ajándékok gyertyagyújtás előtt. A játékosok leültek a padokra, apám pedig velük szemben állva, a két gyúrópad között elhelyezkedve megtartotta a futballtörténelemben biztos, hogy egyedülálló „taktikai értekezletét”… Hangsúlyozom: kiesésről vagy bentmaradásról, NB I-ről vagy NB II-ről volt szó; jövők, pályautak, egzisztenciák múltak az előttük álló kilencven percen. És ekkor apám valami utánozhatatlan varázslatba kezdett. Elkezdte egyenként hol az egyik, hol a másik gyúróasztalról leemelni a törölközőket a tárgyakról.

– Ez itt egy doboz Nikotex Munkás, ez meg egy csomag arany Kent – mondta a poént és a lényeget akkor még csak halványan ka-pizsgáló játékosainak, majd í­gy folytatta: – Ez egy üveg Kőbányai Világos, ez egy dobozos Heinecken. Ez egy angol szövetből készült zakó, ez viszont egy melós pufajka. Ez egy tábla Suchard csokoládé, ez egy Úttörő nugát szelet. Ez Tordai Teri aktfotója húszéves korában, mellette pedig Gobbi Hilda öregkori képe… Válasszatok! Lehet menni öltözni…

Kiss Laci eskü alatt vallja, hogy a Szoó Dodi másnap délután úgy öt óra tájban már pontosan értette, hogy mit akart a Karcsi bácsi a Nikotex Munkással meg a Tordai Terivel, a lényeg: az STC 1-0-ra nyert, a történet futball(ista)körökben mára legendává nemesült.

(Részlet Lakat T. Károly Apám regénye c. könyvéből)

***

A már emlí­tett Kiss László komplett Lakat-lexikont mond fel bármikor a tarjáni időkből, de a leggyakrabban azt a történetet meséli, amikor az apám legnagyobb ellenségének elkönyvelt Kutas Istvánt leváltották az MLSZ elnöki tisztségről.

A hí­r hallatán a délutáni edzés előtt egyszeriben sok újságí­rónak lett elengedhetetlenül fontos teendője az STC öltözőjének folyosóján. Villámgyorsan kiderült: nem a hétvégi összeállí­tás, vagy a Loch Karcsi bedagadt bokája érdekli őket, hanem „vérszagra gyűl az éji vad” alapon apámból szeretnének valami jó kis zaftos, lehetőleg Kutast pocskondiázó sztorit kicsikarni. Kiss Laci szerint apám úgy nézett rájuk, hogy ha egyszer rá hasonlóan tekintett volna, azonnal abbahagyja a futballt egy életre, vagy talán Grönlandra igazol.

– Hol voltak eddig uraim? – kérdezte a noteszukat gyűrögető, ceruzájuk végét rágcsáló hí­rlapí­róktól. – Eddig miért hallgattak? Honnan ez a hirtelen bátorság? Csak nem képzelik, hogy most, amikor gyenge, amikor sebezhető és amikor minden rossz elmondható lenne róla, belőlem egy szót is kiszednek arról az emberről…

A csapat persze apám mögött állva, dermedt csendben hallgatta és nézte végig a jelenetet. Kiss Laci szerint ez volt az a pillanat, amikor még Szoó Dodi is megértette, hogy milyen formátumú edzője van ennek a csapatnak…

(Részlet Lakat T. Károly Apám regénye c. könyvéből)