Napló barátaimnak: 2014. augusztus 10.
Nehéz érzelmektől mentesen bármit is a papírra vetni. Ahhoz túl sok minden ömlött ránk az elmúlt hetekben, ráadásul az a néhány órás alvás (hajnali 2 órakor kerültem az ágyba) sem segítette elő a gondolatok szabad áramlását. így egy kicsit kialvatlanul, fáradtan zúdulnak rám a tegnapi nap történései melyeket talán először rendszerezni kéne, ízelgetni úgy mint egy valódi házi szilvapálinkát, és csak utána leküldeni a gyomor bugyraiba, amikor már az ízlelőbimbóink is elalélnak a gyönyör zamatos ízétől. De most nem törődöm a realitásokkal és nem is akarok mélyreható elemzésekre bonyolódni, egyszerűen csak átadom magam a tegnapi nap örömének, körbe ölelem vele az egész világot. Pedig tudom, hogy ez sem csak fekete és fehér, és biztos vagyok abban, hogy nem is fogom megkísérelni Beethoven Örömódájának túlszárnyalását, hiszen egyrészt nem is értek a zenéhez, másrészt ahogy az elején már írtam, ahhoz túl sok minden zúdult ránk az elmúlt hetekben, hogy kottát ragadjak és megpróbáljam a számomra amúgy is nehezen érthető hangjegyeket a papírra vetni. Ezen túl sajnos a sors sem válogatott az eszközeiben és úgy ékesítette az eget egy újabb csillaggal, hogy neki is tudnia kellett volna, ezzel szomorúságot is okoz egy fiatal családnak. Egy régi görög mondás szerint, amit a a sors elvesz tőlem, azt visszaadja neked. Ettől válik kiszámíthatatlanná és néha kegyetlenné is, hiszen soha nem tudhatod mi vár rád a következő pillanatban.
“A művészet nem az, hogy meg tudunk-e rendezni egy ünnepet, hanem az, hogy együtt tudunk-e lenni azokkal, akik örülnek is neki.” – Friedrich Nietzsche gondolatára néhány nappal ezelőtt találtam rá az egyik jegyzetemben, melynél jobban nem hiszem, hogy bárki is összetudná foglalni a tegnapi avató ünnepség valódi lényegét. Mert benne van minden. Az ünnep, mely felemelő volt és magasztos és még akkor is, ha hiába “meredt minden szem az égre”, a Gripen vadászgépek olyan gyorsan suhantak el felettünk az égen, hogy mire feleszméltünk, azok már le is szálltak a bázisukon. így nem maradt más, mint az a közös boldogság és öröm, hogy együtt tudtunk lenni azokkal, akiket szeretünk. Ez pedig nem más, mint a Ferencváros.
Nem volt telt ház. Bármennyire is kerülni akarom a témát, az ünnep annyira még sem veheti el a józanságomat, hogy ne tudjam milyen események játszottak le az elmúlt hetekben. Állást foglalni ezután sem fogok, tartom magam ahhoz, hogy mindenki szabadon dönthessen arról, hogy elfogadja-e azokat a játékszabályokat melyeket a klub állított fel, vagy nem és ezzel távol marad attól a csodától, amit úgy hívnak, hogy Ferencváros. Bennem is voltak kételyek és még maradtak is, de a tegnapi nap után vannak olyan pontok, melyek teljesen letisztultak. Maga az aréna, a III. Szentély szinte hibátlan. Tökéletes, pazar látvány nyújt nappal és éjszaka… de magányosan és üresen csak egy építészeti alkotás.
Megtöltve Ferencvárossal – már maga a tökély, az igazi Szentély.
1974. májusában 16 éves voltam, egy vidéki srác aki addig csupán háromszor járt a fővárosban és akit az édesapja nagyon szeretett volna elvinni az új Üllői úti stadion átadására. Sajnos egy konok és kiszámíthatatlan betegség annyira legyengítette, hogy az orvosok már le is mondtak róla, így az avató helyett a kórházi ágya szélén ültünk, fogtam a kezét és abban reménykedtem, hogy még hosszú ideig velünk marad (hétfőn ünnepeltünk 87. születésnapját!) és nekem is esélyem lesz még egyszer egy olyan élményt átélni, mint azoknak, akik 1974. május 19-én birtokukba vették az új Fradi stadiont. A rossz emlékek néha akaratlanul is eltűnnek az ember életéből és ha néhány nappal ezelőtt apám nem eleveníti fel az elmaradt 1974-s avatót, talán örökre eldugom az agyam legmélyebb bugyraiba azokat a nehéz napokat.
“Ugye ott leszel az avatón? – kérdezte szinte nevetve, hiszen tudta a választ, de tudta azt is, hogy amit utána fog mondani az sokkal mélyebb sebeket fog feltépni ahhoz, hogy csak úgy bekiabáljon a nyitott ablakon – Tudod, ha ott leszel, akkor egy részem veled által belőlem is is ott lesz.“
Ettől a pillanattól kezdve már semmi másnak nem volt jelentősége. Legyen bármilyen vénaszkenner, drága jegy, tiltakozás és távolmaradás, petíció és fehér mez, csak egy dolog számított, hogy ott lehessek a lelátón. Nem csak apám egy részével, hanem a barátaimmal is. Melyből az utóbbiba rondított bele a sors, de azzal nem számolt, hogy az ember néha sokkal bölcsebb nála. Ezzel nem csak nekem szereztek örömet (még egy utólagos ölelés érte), de egy kisfiúnak is, aki elvesztette az édesapját, de kapott egy csodás estét, egy felhőtlen 6 órát, amit remélem soha nem fog feledni. Találkozott a reménnyel, a közös örömmel, a zöld-fehér család ölelő karjaival.
Mert lehet itt bírálni, lehet itt politikát, média acsarkodást kiáltani, de akik tegnap kint voltunk a III. Szentély avatóján és zöld-fehérbe öltöztünk (az előzetes “pletykákkal” ellentétben mi voltunk abszolút többségben) nem a ceremóniára voltunk kíváncsiak, és nem is a Gripen gépek fénycsóváját ünnepeltük, hanem a Ferencvárost. Azt a 115 évet amit ez a nagyszerű klub a történelem zivataros éveiben átélt és azokat a sikereket melyek nélkül ez a csodás Föld sem forognak olyan szabályosan a Nap körül. Mert ha az eltelt évtizedekben más is számított volna, talán meg sem éljük 2014. augusztus 10-ét.
Ne feledjük, voltak évek, sőt évtizedek amikor olyan hatalmak irányították a hétköznapokat, benne a Ferencvárost, mellyel nagyon sokan nem értettek egyet. Kétlem, hogy 1944 telén, amikor egy háborús bűnös volt a Ferencváros elnöke és aki ha belépett az öltözőbe, Sárosi Györgynek vigyázzba kellett állnia, a szurkolók azért mentek volna ki az Üllői útra, mert egyetértettek a rendszerrel. De folytathatjuk a sort, az ötvenes évekből egészen a rendszerváltásig. Az 1974-s megnyitón résztvevő 30 ezer Fradista sem azért ment ki az avatóra, hogy pirosra tapsolja a tenyerét az ünnepi beszéden. Számukra, ahogy a történelem viharaiban bármikor, a Ferencváros volt a fontos. Épp úgy, ahogy 2014. augusztus 10-én, a III. Szentélyünk avatóján. Még akkor is, ha tudjuk, vannak olyan pillanatok, amikor az élet eleve összetartozó dolgokat is megpróbál elválasztani egymástól. A bölcs görög gondolkodók szerint ezt azért teszi, hogy megértsük, milyen sokat is jelentünk egymásnak. De vajon képesek leszünk a megértésre és közös nevezőre? A Fradi és a Szentély, a Szentély és a Csapat, a Csapat és a Szurkoló – mi egyek vagyunk, mi soha nem szakadhatunk el egymástól. Tegnap sokan éreztük ezt egy minden igényt kielégítő, csodás, új arénában.
Ahol Gera Zoltán szerezte az első gólt. Amit a kirobbanó öröm mellett sokan meg is könnyeztek. A sors ismét bebizonyította, hogy néha felül tud emelkedni saját ambícióin. Vagy csak ő is tisztelegni akart a 115 éves Ferencváros előtt, hogy egy olyan játékos lábába helyezte a jövő ígéretét, aki ezt nagyon is megérdemelte és egy olyan legendának, mind Rudas Feri bácsi adta a kezdőrúgás lehetőségét? Kell ennél több? A tegnap esti arcokat, könnyes szemeket elnézve, akkor és ott, ennél többet nem kaphattunk.
A jövő már egy külön történet.
A stadion készen áll, a csapat még nem teljesen, bár tegnap este méltó ellenfélnek bizonyult a Chelsea-vel szemben. A viták sajnos még folytatódnak, voltak méltatlan füttyök is, sokan voltunk fehér mezben, mellyel jeleztük, hogy nem értünk mindennel egyet, de mikor Gera Zoli belőtte a III. Szentély első gólját szinte felrobbant az aréna, már egyek voltunk. Mert mi vagyunk a Ferencváros. És nem csak azok, akik Gerzson gólja után körbeölelték az arénát. Azok is, akik azért maradtak kint, mert nem értenek egyet a beléptetéssel, vagy nem tudták megvenni a drága jegyeket, akiket a távolság tartott távol, vagy éppen a betegség… folytathatnám a sort, mert bízom benne, hogy annál sokkal többen vagyunk, mint akik vasárnap ott ültünk a lelátón.
Ha most egy mondattal kéne válaszolnom arra, hogy vajon mit is adott a tegnapi nap, nehezen tudnám megfogalmazni. Talán néhány nap, vagy hét után menni fog, de most még képtelen vagyok rá. Ahhoz le kell csillapodni az érzelmeknek, az örömnek és sajnos a szomorúságnak is. Végül is ezért is sikerült egy kissé személyesre a jegyzetem, melynek néhány mondatát csak azok fogják érteni, akikhez ezek szólnak. Ezért elnézést is kérek a kedves olvasótól, de egy ilyen napot mindenkinek saját magának kell megélnie. Nem kell hozzá magyarázat, nem kell hozzá szónoklat vagy jegyzet, de még fölöttünk száguldozó Gripenek sem.
Csak egy személyes naplórészlet, mely egy dátummal kezdődik: 2014. augusztus 10.
18 hozzászólás a(z) Napló barátaimnak: 2014. augusztus 10. bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Csak a TV-n tudtam nézni a megnyitót. És végülis örülök, hogy egyáltalán nézhettem.
Néhány évvel ezelőtt még abban sem lehettem biztos, hogy meg fogom érni Fradistává válásom 60. évfordulóját. Aztán később (utólag kiderült naivul) abban bíztam, hogy a jubileumot fiammal és fiú unokámmal együtt ünnepelhetjük kint. (Fiam 1974-ben vittük ki először.) Azonban most már biztos, hogy bár elvileg „gyógyult” vagyok, de arra sohasem leszek alkalmas, hogy több (sok) órás rendezvényeken résztvegyek.
így marad a TV.
Mindenesetre megragadó volt így a TV-n keresztül is. Annak ellenére, hogy voltak, akik el akarták rontani az ünnepi hangulatot. Amikor én szurkoló lettem, EGY tábor volt az igazi B-közép, és mindenki Krampuszra (Krausz Sándor) hallgatott, aki fegyelemben tartott mindnyájunkat – minden erőszakoskodás nélkül. Nem véletlen, hogy a III/III először is őt tüntette el. Szegény, most egyes „álszurkolók” miatt most foroghat a sírjában, ha már nem él. Ha meg él, rossz elképzelni, mit érezhet. (Szerintem 90 fölött kell lennie.)
Közben átéltem az emlékeket. Amikor kamaszként először voltam a falelátós pályán, vagy amikor a kisfiam először vittük meccsre. Gólzáporos meccseket, bajnokavatást…
*
De visszatérve a jelenbe, a megnyitóra. A beszédek kellemesen rövidek voltak, és értelmesek. Az élőképek sokat mondóak és jól megkoreografáltak. Megjegyzem, a TV-ben jól látszott az elhúzó vadászrepüló-raj.
Aztán jött a meccs, ami kellemes meglepetést okozott, Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ilyen jó teljesítményt nyújtunk. Bár a cseresorunk érthetően gyengébb (jóval gyengébb) az angolokénál, nagyon szépen helytálltak ők is.
*
Közben két ének motoszkált bennem. Annakidején Csákányi László énekelte. „Búcsúzik az öreg tribün” és „Az öreg focista dala”. Valaha felvettem kazettára mindkettőt. A magnóm vagy húsz éve kimúlt, új azóta sincs, és azt hiszem a kazetta sem használható már. Az Öreg focistát sikerült mostanában megtalálni és letölteni az Internetről, de az Öreg tribünt nem találom. Nem tudna valaki segíteni?
*
Lalolib-Lacinak pedig köszönöm szépen az egyszere szívhezt és észhez szóló beszámolót.
YSE
“… megismétlem, ha valaki AZÉRT nem megy ki megy meccsre, mert a TENYERÉT meg kell mutatnia, ott nem “Fradizmusról ” van szó, hanem “priuszról” … ennyi …”
Ez a mondat egy kicsit szíven ütött. Eléggé sommás megfogalmazás, bár manapság nem rendkívüli.
Úgy gondolom ennél azért bonyolultabb a kép, mert nem mindenki bűnöző, akinek ez a fajta beléptetés ellenszenves. Egy korábbi bejegyzésben megemlítettem, hogy nem szabadna az 1%-nyi rendbontó helyett a 99%-ot kriminalizálni. Ez nekem elvi kérdés. A meglévő rendszerekkel is ki lehetne szűrni ezt a réteget. Más kérdés viszont az ingyen belógók esete. Ezek sem lehetnek több ezren. Itt felvetődik a beléptetők korrumpálhatósága. Ezt is meglehet oldani vénaszkenner nélkül is.
Az idő majd megmutatja, hogy meghozza-e az elvárt eredményt ez a rendszer, vagy több kárt okoz, mint hasznot.
Ha a FIFA, UEFA, MLSZ, azt hiszik, hogy az Ultrák helyét “operarajongók” hada fogja betölteni, véleményem szerint tévednek. Meg kell nézni a nyugat-európai pályákat, ott is van minden, szerintem még rosszabb is a helyzet, mint itthon. A Bayern, Dortmund és a többiek tárgyalnak az ultrákkal, mert tudják, hogy idegenben csak ők biztosítják a csapat erőteljes biztatását.
A kb. 2500 ultrából 80%-ban biztosan meglehetne állapodni, és ez mindenképpen jobb lenne, mint az erőfitogtatás.
Fradidrukkernek lenni nem érdem, hanem születés kérdése, mondom én, aki néhány házzal a fradipálya mellett születtem, immár több mint 66 éve.
Nagyon nehéz igazságot tenni, hiszen ahhoz minden információ birtokában kéne lennünk. Úgy gondolom, hogy a kialakult helyzetért mind a három fél felelős. A klub egy megfelelő kommunikációval tompíthatta volna a feszültséget, főleg akkor, ha ezt a fajta beléptetés sokkal hamarabb ismerteti meg a szurkolókkal. A “vénások” és a “nem vénázók” meg teljesen fölöslegesen estek egymásnak a különböző szurkolói oldalakon. Szerintem ez a véna kérdés egy kicsit túl lett pörgetve.
Személy szerint a “vénások” közé tartozom és bár egy kicsit túlzásnak érzem, de azt nem gondolom, hogy ez ördögtől való elképzelés.
Ami meg a tábort illeti. Sajnálom, hogy egy részük kint maradt, mert minden hibájuk ellenére részesei a Fradi családnak. Ráadásul abban nem csak ők voltam a hibásak, hogy többen jegy nélkül mentek be a hazai meccsekre, hiszen egy biztonsági szolgálat “figyelő” szemeit kellett kijátszani.
Hogy mit hoz a jövő, azt szinte lehetetlen megjósolni. A klub biztosan nem fog engedni a beléptetési rendszerből, hiszen azzal azokat hozza egy kissé megalázó helyzetbe, aki vállalták a “vérvonalat”. Ehhez jön még, hogy egy kiépített rendszert nem fognak lebontani, és mondjuk egy kivétel-rendszer is nevetséges lenne.
A kint maradottak engedmény küszöbét nem ismerem és nem is akarok beleszólni. A döntés az övék.
A jelenlegi állapot meg senki sem jó, mert annál szomorúbbat nehéz elképzelni, hogy Fradista hadakozik Fradistával.
Kedves Lalolib és Fradikolbí sz
Szerentnék csatolni a hozzí szòlí saidokhoz egy pí r gondolatokat, melyeket nem szendtem rendbe, hanem csak rögzìteni akorom.
Érdekes „ellenrendezvény (?)“ volt a BKV pí lyí n a Rapid és az FTC szurkolòi í ltal alkotott (vagy összerakott ?) csapatok közt 16.00 òrai végzettel az ùj FTC pí lya beavatí sa elôtt. Az egész rendezvény a személyzeti jog jegyében í llt és szerintem nem kapta meg a kellô érdeklôdést és elismerést. Lehet, hogy több volt a hasonlò rendezvény és ezért tùl sok jelentôséget tulajdonìtok neki.
Ha megnézzük a személyiségnek a személyi adattí ví ltozí sí t, akkor félelmìtô dolgok mehetnek végbe, nem beszélve a vilí gûrbôl valò ellenôrzés -és hasonlò dolgokròl.
Egy okostelefon vagy handy birtoklí sa mí r azzal is jí r, hogy bí rhol és bí rhogy ellenôrizhetô az ember. Ehhez mindenki, akinek van egy ilyen szerkezete „igent“ mond, ha akarja is, ha nem. A legtöbb esetben meg nem is tudja a vevô, hogy „bí rhol, bí rmikor, bí rkinek, kiteszi magí t és „elérhetô“-vé teszi magí t.
Ha ezt figyelemben tartsuk, akkor az ellenôrzô berendezést mí s tí vlatròl nézhessük, de nem veszìt semmit a személyi adatoknak önkénytelen kiszolgí ltatí sí n. Ùgy tünhet, hogy miért ez a sok beszéd egy kis ellenôrzésrôl, ha sají t magunkat folyton tesszük kiszolgí ltattí .
A demokrí cií t egy folyòval hasonlìtaní m, melynek az í ramlasa sok különféle hordalékot és réteget különféle mélységben de közössen visz és hordoz magí val. Az í ramlat sok különféle embert sodor magí val. Az ultrí k épp olyan hordalékja ennek a demokrí cií nak a folyamí nak, mint a „normí lis“ emberek. Akarva vagy nem, ôk is ütköznek a „normí lisokal“ és a normí lisok velük.
Szerintem nem is lehet szétví lasztani ôket. Külön rendszabí lyokat meg nem szabad kiszabni egy rétegnek sem. Nem maradhatnak el a feszültségek.
Egymí stòl nem lehet elkülönìteni, sem „kiemelni“ (ami a mí sik réteg lesùjtí sí val jí rna), hiszen a nagy folyò törvényei és szabí lyai ezt nem engedik meg.
Mégis lehetne ügyelni arra, hogy ezek a különféle hordalékoknak az ütközései (melyek elkerülhetetlenek) ùgy történjenek, hogy a veszély (mindkettôjük szí mí ra) minimí lisra csökkenjen.
Ezért az Ultrí -kat komolyan kell venni. Ôk is a csalí dhoz tartoznak. Akí r milyen fekete bí rí nyok is, de mégis csalí di tagok.
A „megí llapodí st“ az Ultrí kkal és is nagyon javasolní m. Meg kell adni azoknak a fekete bí rí nyoknak is a lehetôséget, hogy arcuk, szavuk, véleményük és az a kellô szabadsí guk meglegyen, hogy kinyilví nìthassí k a véleményüket. Ez a demokrí cia alapvetô gondolata.
Ezek a feket bí rí nyoknak valohogy hozzí kellene jí rulniuk a közös közjòhoz. Ôk sem születtek ultrí kkí , hanem azzí lettek. „Pí rducbòl lesz a legjobb pandùr“. Nem lehetne ôket, valohogy felügyelô segélyeknek megtenni ? A rend bontòk ìgy a rend fentartòi lehetnének.
Persze mí sképp vélekednék, ha ôk egyszer engem is megvernék, vagy összetörnék az autòmat stb.
Ha ôk most „kikí romkodtí k“ magukat, akkor meg tiltsa az emberi méltòsí gérzet, hogy meg kelljen nekik alí zkodni egy belépôért, melyet csak ùgy jönne létre, hogy elvesztik arcukat és beadjí k a derekukat.
Az angol rendszer – életfolytani eltiltí s a pí lyí ròl – komolyan veszi a fekete bí rí ny itélôképességét és ezùtt ôtet is.
Ezek persze csak olyasmi „í ltalí nos“ elgondolí sok. Nehéz lenne, ôket kivitelezni, mert nem adnak pontos indìtékokat.
Kedves Laci!
Annyira nem ismerem a történetet, de azt tudom, hogy építés során folyamatosan egyeztetve volt a Táborral és több kérésük teljesült is, igaz a vénás beléptetés csak a végén derült ki.
Igazságot nem akarok tenni, hiszen nem ismerek minden tényt.
De abban biztos vagyok, hogy elsősorban nem a vénás beléptetés miatt nem regisztráltak eddig. Az csak ürügy. A mai világban amikor egy gombnyomásra mindent tudnak rólunk, egy olyan kód, mely kizárólag a kézzel és a kártyával együtt ér valamit (maga a szkennerkép a kártya nélkül egy sima UH), nem lehet kizáró ok.
Biztos vannak egyéb megoldatlan kérdések a két fél között, amit nem kötnek az orrunkra.
Kedves Lalolib!
A demokrí cia mí sik oldala az is, hogy egyrészt elismerjük a mí sik (ellenzék) nézetét és erôfeszìtéseit a közös (!) problémí k megoldí sí ban és készek is lennénk egy kompromisszumhoz is.
Egy bizonyos jòakarat is kell ahhoz, hogy közössen a közösnek vélt és elismert problémí kat is ilyennek bevalljuk. Akkor közössen lehetne dolgozni rajtuk.
Szerintem vészes a “mi” és az “ô” problémí inak a szétví lasztí sa.
Ameddig kakaskodnak a felek, addig csak az eggyik a mí sik krí ra akarja í tvinni az akaratí t.
Minden esetre jòt teszik azok, akik nem engedig elvenni maguktòl a szép ünnep örömét és méltò kivitelezésének az utòhatí sait és emlékét.
Bizok benne, hogy az Ultra-k is, tékozlò fiùkként, vissza fognak egyszer térni.
Ameddig ôk hií nyoznak, addig Mink sem lehetünk nyugodt lelikismerettel itthon.
Egyszer vissza fognak térni. Fontos, hogy ôk is tudjí k, hogy szükség van rí juk.
Üdvözlet a B-középnek a B-középbôl
„Szervusztok emlékek, í lmok
Ti bolond nòtí s fiùk
megôszült Franzstadti srí cok
a mùltnak intsünk bùcsùt…“
A B-közép nem csak fütyül, hanem tapsol is. Isermi az „igen“-t és ismeri a „nem“-et. Nem akkor csak akkor mondja ki ôket, amikor elví rjí k tôle, hanem akkor is amikor nem. Hû marad. Bebezonyìtsa, hogy igaz ember csak hû ember lehet. Tévedhet, ezt tudja, de tudja azt is, hogy ha kitart valami mellett, akkor a végén a tények ôt bizonyìtsí k.
Ezt akkor is megcsiní lta, amikor ezt (a mùltban) nem volt szabad megcsiní lnia.
A B-közép megtartotta sají t magí ban a lelket, akkor is, amikor lelketlen volt az ôt körülvévô vilí g.
Tisztelt B-közép: Toví bbra is mondd meg a te igazadat, hiszen emberi arc nélkül nem kapunk igazsí got. Köntös nélkül nem kapjuk meg a lényeget.
Kedves László!
Nagyon szép megemlékezés ez a régi B-középről. A “fatribünös” pályán még tényleg így volt, ők ültek középen. Igaz, megmondták a véleményüket akkor is, ha az kellemetlen volt egyeseknek. Egynémely rigmus kiverné a mostani MLSZ-nél a biztosítékot, főleg azok, amik a bíró sporttársnak szóltak. (Hoffy Géza ezt szépen megénekelte annó.)
De mára a B-küzépből “Ultrák” lettek, és sokan közülük törnek-zúznak errefelé is, nemcsak Nápolyban, Rómában stb.. Teljes béke csak Britanniában van, vénaszkenner nélkül. És ott a rendbontóknak nincs irgalom, életfogytiglan ki vannak tiltva a pályákról. Ott mégsem beszél az Amnesty International a személyiségi jogok sérüléséről, netán diktatúráról.
De szép is lenne, ha a régi B-közép újraéledne.
Böngészni sokat, írni kevesebbet “járok” erre a fantasztikus oldalra. 1974-ben nem tudtam jegyet szerezni, így az azt követő MTK elleni /remélem jól emlékszem/ mérkőzés volt az első….Most nyugdíjasként mehettem volna…..A Fradiban a 3E sok részről megszűnt, a rengeteg széthúzás, megosztottság miatt nem mentem. így ismét a második lesz az első. így éltem meg a Chelsea elleni mérkőzést. Sajnos nem tudom magam függetleníteni a politikától, amely drága csapatomtól sem független. Nekem, mint öregfiúnak, azt is nehéz megélni, hogy hiányoznak a magyar (és főleg Fradista fiatalok) Isten bocsássa meg ezt nekem.
Kedves József!
Jól emlékszik, 2:1-re vertük az MTK-t. Érdekes, hogy nekem csak 1975 tavaszán adatott meg először menni a Szentélybe és én is az MTK ellen “debütáltam” (nyertünk 4:2-re).
Köszönöm.
Mi köszönjük, hogy elengedted velünk!!! Nagyon jól éreztük magunkat Domó társaságában!!!
Tiszelt Fradiszabi
A Fradi ùj stadionjí t nem lehetne jobban “megmagyarí zni”, mint a kis fiù és az ôt kéznél fogò és vezetô felnôtt emberek képével.
Bí r sok nôi személy a felnôtt embert, aki még mindig gyerekes ésszel jí r ki meccsel, szurkol és a csapatí t ìgy vagy ùgy bìztassa, felnôtt gyereknek nevezné, mégis a kisfiù mí s mint egy kislí ny, akivel az anyu ezt nem ìgy csiní lní .
A “bevezetés” mirôl mí sròl szòlna, ha nem arròl, hogy itt vagy ott az embert vezetik, tudví n, hogy élményei — még mint fiatal embernek — csak ùgy lehetnek, hogy ôvele megosszí k a felnôttek azt, amit ôk mí r ismernek, de neki még meg kell tanulnia.
A gyerek vilí ga még közös. A felnôttek vilí ga mí r elszigeteltebb.
Mégis a “közös”-re emlékszünk vissza szivesen, miközben a bí nat, a fí jdalom, a kijòzonodí s a legtöbb esetben nem közössen, hanem egyénileg éljük í t.
Mint gyerek érezhettük elôször a közösséget és ezùtt az közös életet is.
Gyönyörű cikk volt, lalolib, mint mindig … Pipu, Neked is igazad van … nem tudom, csak mi, magyarok vagyunk ilyenek, hogy amikor csak ünnepelni lehetne és kellene, akkor is megosztottak vagyunk? Még egy olyan – látszólag OSZTHATATLAN (!) – közösség is, mint a Fradi-szurkolók … Szerintem is sokkal többen vagyunk, mint ahányan a legújabb Szentélyben megjelentek, bár – a mai világban, ilyen jegyárak mellett – ez sem kevés … ne felejtsétek el, hogy a “tipikus” Fradista vidéken (is) él és 100-150000 Ft közötti fizetésből próbálja eltartani a családját, fizetni a lakásrészletet, a rezsit, az esetleges lízingdíjat és valahogy próbál enni adni a családjának is … Nem mindegyik sikerül, és nem mindig … Az “igazi” ultráknak -bár nem tudom, ki az igazibb annál, aki már ’65-ben sírógörcsöt kapott a Vasas elleni 0-1 után- azt javasolnám, hogy vegyenek levegőt, és döntsék el: ŐK a fontosak maguknak, vagy a FERENCVÁROS??? Ha én szeretem a Fradit, tőlem lábnyomatot is vehetnek, sőt, vért is csapolhatnak minden meccs előtt … aki ez ellen tiltakozik, az … na, ennyi. MI a lényeg? A Ferencváros, vagy a kis szaros egyéni problémáink? Aki emiatt hőbörög, az ordítozhat, trágárkodhat, de a “Fradizmusról” fogalma sincs .. annak nem ártana ezen a zseniális honlapon is megfordulnia néhányszor …
Az 1974. május 19-i megnyitón nem tudtam részt venni, mert újdonsült apaként fontosabb volt számomra a kislányom, de anyagi okok is közrejátszottak a távolmaradásomban (pályakezdő voltam). Most nyugdíjasként mindenképpen jelen akartam lenni az ünnepélyes megnyitón, ennek érdekében mindent megtettem, de annak ellenére, hogy volt érvényes jegyem, volt új szurkolói kártyám, a “rendszer” nem tette lehetővé…
Én így éltem meg ezt a szép estét! Ennek ellenére Hajrá Fradi!
Kedves Lalolib!
(
Tegnap a mérkőzés miatt,főleg a Fradi.himnusz alatt, ( én még az öregfiúk himnuszát is elénekeltem ) végig bőgtem az egész estét.Ne akarja,hogy most a maga írásán is egész este sírjak.Nagyon örültem ennek a tisztességes és jól sikerült mérkőzésnek.Ezek a fiúk tegnap bebizonyították,hogy tehetséges játékosok csak akarni kell.Nem félek a bajnokságtól,jó útravaló volt a mérkőzés a vereség ellenére.
A fent írt naplója őszinte kifogástalan alkotós csak gratulálni tudok.Még annyit ” Apukám és szeretett sporttársai fentről egységesen bólogatnak,hogy szép volt fiúk “
Kedves Gabriella, örülök, hogy jó egészségben van … én is azt hiszem, hogy Édesapjának is tetszett volna a tegnapi meccs … végül is, a világ egyik legjobb csapatának méltó ellenfelei voltunk … megismétlem, ha valaki AZÉRT nem megy ki egy meccsre, mert a TENYERÉT meg kell mutatnia, ott nem “Fradizmusról” van szó, hanem “priuszról” … ennyi … nem biztos, hogy egy Fradi-meccsnek a mi csodálatos, nemes, dicső ellenfeleink (Újpest, MTK stb.) mocskolásáról kellene szólnia … Ha jól tudom, az Ön Édesapjáék még a rangadón kívül kifejezetten jóban voltak a nagy riválisok játékosaival (Sass, Cseh II., illetve Zsengellér, Szalay stb.) …
Tisztelt Lalolib!
Mint oly sokszor most is megható levelet írtál!
Én még a ’74-es Stadionavató idején gondolat sem voltam,Édesapám már ott volt,mint ahogy ezt a meccset is látta,csak a gripenek felett…
Jómagam a Kisfiammal követtem a tv előtt a meccset,igaz most itthon vagyok majd egész augusztusban,de nem éreztem akkora késztetést ,hogy jegyet ill. bérletet váltsak.
Talán hatottak rám a sok negatív herce-hurca, a csapat szereplése, és még egy Chelsea sem tudott “felpörgetni”.Tetszettek a felvezető képsorok, a múlt idéző és ami a Fradihoz köthető a meccs előtt és alatt. Külön megható volt,hogy Simon Tibi-t most is éltették és sok más igazi Fradistát sem felejtettek el.
Szóval megható ,szép pillanatai voltak a tegnap estének és remélem,hogy hamarosan lesz egy olyan Csapat,amiért minden meccsen telt ház lesz és egy pillanatig ne gondolkodik majd az ember a fotel és Szentély között,mint én még most.
Én így éltem meg ezt a szép estét.
Hajrá Fradi