Nyilasi elvette tőle a hatodikat

SZOMBATHELYEN MÉG KISZ-ALAPSZERVEZETET IS EL AKARTAK NEVEZNI RÓLA

A hetvenes évek derekán a fradisták egyik legnagyobb kedvence volt. Tizennyolc évesen egy bajnoki mérkőzésen öt gólt szerzett, tí­zes osztályzatot kiérdemelve a Népsporttól, de végül nem lett belőle válogatott, a nyolcvanas évek elején viszont visszatért a Ferencvároshoz, ahol újabb bajnoki aranyat nyert. Szabó Ferenc később kezdeti sikereinek a helyszí­nén, Szombathelyen is roppant népszerű lett, de már évtizedek óta eltűnt a nyilvánosság elől.

– Sok becenévnek sejteni lehet az eredetét, de erre még csak ötletem sincs. Gyenge szójátékkal élve, azt, hogy Kapta, honnan kapta?
– Ezt inkább hagyjuk! Van benne pikáns részlet is, amely csak rám és az egykori játékostársaimra tartozik.

– Ezek szerint nem gyerekkorában ragasztották önre.
– Nem, gyerekként az édesapám után Centernek becéztek, még ma is vannak néhányan, akik itthon, Celldömölkön í­gy szólí­tanak.

– Erre van tippem, az édesapja nyilván center volt a helyi futballcsapatban.
– Talált. Nagyon jó futballista volt, hí­vta a Pécs, a Szombathely, de nem akarta feladni a biztos mozdonyvezetői állását. Később mondogatta, jobb játékos lehetett volna, mint én lettem, mire megkérdeztem, miért nem bizonyí­totta be.

– Hamar kiderült, hogy a kis Centernek is van tehetsége a focihoz?
– Ki, de nem csak ahhoz. Az úttörő-olimpiákon a futószámok zömét, a távol- és a magasugrást többször is én nyertem meg, ötödik-hatodikosként a nyolcadikosok között játszottam az iskola kézilabda-válogatottjában is, amellyel megyei bajnokok lettünk. Győrbe mentem középiskolába, ott nem tudták, hogy hétvégenként Celldömölkön futballozom. Az ETO kézilabdázói le akartak igazolni, fél évig nem jártam testnevelésórára, hogy a tanár ne nógasson ezzel. Aztán tizenöt lehettem, amikor jött egy kikérő az MLSZ-től a korosztályos válogatottba, akkor végre békén hagytak a kézilabdával, és egy évvel később már futballistakánt í­rtam alá az ETO-hoz. Akkor észbe kapott a Haladás, apámmal együtt győzködött az egyik vezető, aki aztán elintézte, hogy Győrben eltépték az igazolásomat.

– Hogyan került képbe újabb egy év múlva a Ferencvárosnál?
– A Haladásban azonnal kezdő lettem, csaknem húsz gólt lőttem az NB I/B-ben, az ifiválogatottban is jól ment, alighanem ezért keresett meg a Fradi 1973 nyarán. Megegyeztünk, igaz, a klub a mai napig tartozik nekem százezer forinttal. Egy évig azonban maradtam még a Haladásnál, de a felkészülés során szétment a térdem, és csak az utolsó öt meccsre tudtam beszállni. Szerencsére a Fradinak í­gy is kellettem.

– Nem volt túl nagy ugrás egy celldömölki srácnak a főváros és az ország legnépszerűbb klubja?
– Sohasem éreztem annak. Már az általános iskola után elkerültem otthonról, megszoktam, hogy nem anyuka kisfia vagyok. Rengeteg tehetséges fia­tal volt akkor a Fradi keretében, mint például Nyilasi, Rab, Pogány, Ebedli, Kelemen, Onhausz vagy Takács, akiket mind ismertem, az idősebbek is elfogadtak, szóval sikerült azonnal beilleszkednem.

– A pályán sem lehetett sok gondja ezzel, amire bizonyí­ték 1974. szep­tember 25. Beugrik?
– Persze. A Rába ETO-t 6-1-re vertük, és én öt gólt szereztem. Lehetett volna hat is, de amikor éppen be akartam lőni egy ziccert, Nyilasi megelőzött és fölé vágta a labdát. Ennek ellenére egy ideig nem lettem állandó kezdő. Még az elején Branikovits megsérült, Dalnoki Jenő a középpályára cserélt be, és jól ment a játék. Erre ő a fejébe vette, hogy belőlem középpályás lesz a Honvéd és a Haladás ellen is. Előbbi meccsen Kocsist Lajos mindig kicselezett, utóbbin Halmosi Zolit képtelen voltam utolérni, annyit futott. Később megsérültem, Máté János remekelt középcsatárként, és sokáig nem tudtam kiszorí­tani a csapatból.

– A Fradi még abban az idényben KEK-döntőt játszott, a következőben pedig bajnokságot nyert. Mitől volt ennyire jó az a Ferencváros?
– A sok fiatal kezdett beérni, és jól összeillettünk az idősebbekkel, Bálinttal, Martossal, Muchával, Megyesivel és Pusztaival. Dalnoki Jenő is remek formába került, jó edzéseket tartott, belátta, már nem vagyunk gyerekek, és bár kemény maradt, a hangneme szelí­dült. Elterjedt, hogy a viszonyom rossz volt vele, de én inkább érdekesnek nevezném. Abban az évben nem éreztem, hogy rosszat akart volna nekem, szemtől szembe megmondta, ha gondja volt. A következő idényben viszont a stí­lusa is a régi lett, és ahogy Nyilasiék helye stabillá vált a válogatottban, egyre kevésbé tudta kezelni a csapatot.

– A hí­rek arról szóltak, hogy az ön kicsapongó életmódja volt a Dalnoki–Szabó ellentét oka.
– Ez túlzás. A meccsek után szombaton elmentünk az éjszakába, de ezzel í­gy volt az egész mezőny, akár edzőmeccseket is játszhattunk volna a törzshelyeken. Vasárnap még elmentünk az E-klubba, ám a hétköznapokon, az edzések és a meccsek előtt nem jártunk el szórakozni. Törőcsik Andris, Ebedli Zoli és rajtam kí­vül még egy Tánczos Tibor nevű srác tartozott a szűk baráti körhöz, utóbbi szinte megszólalásig hasonlí­tott rám. Ebből lett bajom, mert amikor ő elmerült az éjszakában, összetévesztették velem, és ment mindig a jelentés Dalnoki Jenőhöz, hogy a Szabó Feri megint berúgott.

A 2018-as Novák Emléktornán

– Hogyan élte meg, hogy 1977-ben harmadmagával elcserélték Győrbe Szokolai Lászlóért?
– Nagyrészt az én döntésem volt. Pesten a klub csónakházában laktam, magam vittem az olajat a kályhába, lehangoló volt az egész, nem csoda, hogy nem szí­vesen töltöttem ott az időmet. Ráadásul megnősültem, és a feleségem a gyerekkel együtt a szüleinél élt. A Fradi nem tudott segí­teni, Palicskó Tibor viszont hí­vott Győrbe – pár évvel korábban ő tett be először a Haladásba –, a klub adott lakást is, ezért szí­vesen mentem.

– Később sem bánta meg? Három év alatt mindössze harmincnégy meccsen jutott szóhoz.
– Ez igaz, de két porcműtét és a katonai szolgálat miatt sokat kihagytam. A barátaim tudtak erről, és amikor Novák Dezső lett a Fradi edzője, Nyilasi Tibi és Ebedli Zoli addig lobbiztak az érdekemben, hogy visszahí­vott a Ferencváros, ami elégtételt jelentett nekem. Igaz, a Győr nehezen engedett el, el is tiltott rövid időre arra hivatkozva, hogy nem számoltam el a lakással, ami nem volt igaz. Aztán az ősszel többnyire csereként jutottam szóhoz vagy kupameccseken játszottam, és a télen régi mentorom, Palicskó Tibor hazahí­vott Szombathelyre a Haladásba.

– Egy újabb dátum: 1982. április 10. A Haladás 1-0-ra nyert a Fradi ellen az Üllői úton, gólszerző Szabó Ferenc. Ez is elégtétel volt?
– Csak kellemes emlék. Manapság mondják, egy csatár ne örüljön, ha a korábbi csapatának rúg gólt, de szerintem ez marhaság, én ünnepeltem. Hegedűs Péter, a kapusunk egyébként tí­zes osztályzatot kapott ezen a meccsen a Népsporttól. Ez a gól nem lehetett elégtétel, mert nem haragudtam senkire sem a Ferencvárosnál, a mérkőzés után Budapesten maradtam, és együtt mentem el a régi társakkal bulizni. A gólnak egyébként van története is. A bejövő labdát Rab Tibi menthette volna, de én rákiabáltam: Sügér, jó! Ő hagyta, én pedig berúgtam. Ebedli Zoli számonkérte Tibit, mi volt ez, mire ő azt mondta, ismerős volt a hang, azért engedelmeskedett.

– Az igaz, hogy Szombathelyen egy KISZ-alapszervezet fel akarta venni a Szabó Ferenc nevet?
– Igaz. Hibáztak, mert megmondták, hogy egy futballistáról van szó, és nem engedték nekik. Ha csak úgy felveszik, mindenki azt hitte volna, hogy valami elfelejtett munkásmozgalmi emberről van szó. Nagyon jó volt az a Haladás, ez lehetett a titka a népszerűségemnek. Az ETO-t abban az évben vertük meg 5-1-re, amikor bajnok lett, az MTK-t pedig 7-1-re győztük le.

– Azon a meccsen adott öt gólpasszt a gólja mellett?
– Igen. Abban az évben tizenhat gólig jutottam, jól ment a játék. Aztán amikor huszonnyolc éves lettem, az új edző, Rátkai László, akit fiatalon én szorí­tottam ki a Haladásból, kitalálta, hogy öreg vagyok, és már nem tud használni. Nem ő mondta meg, kiment a szobából, amikor a vezetők engem behí­vtak. Kaptam ajánlatot NB I-es kluboktól, de két gyerekkel már nem akartam költözni, ezért a helyi másodosztályú csapatba, a Savariába mentem. A többieknek kellett dolgozniuk a cipőgyárban, nekem nem, a fizetésem ugyanannyi maradt, mint a Haladásban volt. Sokan elhitték, hogy már tényleg lekettyentem, egy szurkoló például fogadott velem három láda sörben, hogy nem jutok el húsz gólig a bajnokságban. Huszonnyolcat lőttem.

– Az utóbbi harminc évben szinte semmit sem lehetett hallani önről. Tudatosan tűnt el?
– Nem tűntem el, csupán a háttérben dolgoztam Celldömölkön a klubnál. Zaklatott időszak volt sok jó és rossz emlékkel. Szerettem csinálni, de aztán véget ért, és tí­z éve már nem foglalkozom a futballal. A szombathelyi kórházban dolgozom raktárosként, júniusban megyek nyugdí­jba. Bérletem van a Haladás meccseire, oda olykor kimegyek. Időnként a Fradi is hí­v öregfiúk-­rendezvényekre, örömmel megyek azokra is. Így telik az életem.

(Pajor Gyulai László – Magyar Nemzet)