„Ó kapitány…kapitányom!…” – 27.

„Amerre mi járunk, bámul a világ…”

Minden ember életében vannak megmagyarázhatatlan, szinte fátumszerű történések. Mészöly Kálmán esetében ilyen, hogy élete, de különösen edzői pályafutása, millió szállal kötődik a repülőterekhez, vagy éppen a gépmadarak belsejében megtett több millió kilométernyi légi úthoz.

Olyan irgalmatlanul sok időt a levegőben tölteni, mint amennyit ő repült, szinte törvényszerűen együtt jár néhány, közvetlenül a repüléssel összefüggő (néha drámai, néha vidám) történéssel, amelyekből szintén volt néhány 1961 (ekkor utazott először Dél-Amerikába a válogatottal) és 2007 április 18-a között (A nulla szavazattal abszolvált Eb-pályázatot követően a hazaérkezéskor, előadja a maga nagyjelenetét a Ferihegyen). A Szőke Szikla neve mégsem „az Isten mentett meg attól, hogy lezuhanjunk” kezdetű, felhők felett lejátszódó históriákkal kapcsolható össze.

Ám még mielőtt ezekből felelevení­tenénk néhány mára már patinássá lett, ám neve elhangzásakor minden szurkolóból azonnal kibuggyanó történetet, nézzük hogyan végződött szövetségi kapitányságának második korszaka!

Az első szakaszt időben lefelezte, hiszen mí­g vadonatúj kapitányként három évet töltött a nemzeti tizenegy élén, addig második nekifutása már nem volt több másfél évnél, és bár ebben 18 hónapban is voltak vitathatatlanul elismerésre méltó mérkőzései, a fő célt, az 1992-es svédországi Eb-re való kijutást elbuktuk.

A korábban már emlí­tett három tétmérkőzést (Norvégia idegenben 0-0, Olaszország Budapesten 1-1, Ciprus, szintén idehaza 4-2) követően ebből a korszakából, sajátságos módon, egy barátságos összecsapás maradt meg leginkább a szurkolók emlékezetében.

Östreicher Emil kapcsolatainak köszönhetően hét nappal a ciprusi Eb-selejtező előtt a világ- és Európa-klasszis játékosokkal telitűzdelt spanyolok látták vendégül a magyar válogatottat Santanderben.

Az Eb-csoportban egyáltalán nem volt kilátástalan a helyzetünk (bár az igazán sorsdöntő összecsapások még csak ezután következtek), száz kapitányból kilencven biztos, hogy nem vállalt volna be egy ilyen rizikós „edzőmeccset”, Mészöly azonban soha sem tartozott a majrés szakvezetők közé.

Nemhogy mereven elzárkózott a találkozó elől, hanem egyenesen szorgalmazta, kifejezetten örült neki.

A hazai „zümmögő kórus”, persze azonnal rákezdett a maga gyász indulójára („Egy Eb-selejtező előtt micsoda őrültség agyonveretni magunkat, hiszen még az a parányi önbizalmunk is elszáll, amennyit eddig a selejtezőkön összeszedtünk…”), súlyos vereséget jósolva a nemzeti tizenegynek.

De hogyan is utasí­thattunk volna vissza egy ilyen invitációt? A spanyol válogatott meghí­vottjának lenni, nemhogy az akkoriban már nem igazán acélos magyar, hanem a világ bármelyik válogatottja számára is a jelentős megtiszteltetés kategóriájába tartozott.

A végeredmény alapján az este fél 10-kor (!) kezdődött találkozó magyar résztvevői feltétlenül megérdemlik, hogy felsoroljuk a nevüket. A kezdőcsapat í­gy állt fel: Petry – Mónos, Disztl, Garaba, Szalma – Nagy T., Bognár, Limperger, Lőrincz – Kiprich, Kovács Kálmán, majd jöttek a cserék: Palaczky, Marozsán és Horváth Csaba. A hispánok szövetségi kapitánya a futballista korábban a földkerekség legjobbjai közé tartozó Luis Suarez edzői pályafutásának egyik legkí­nosabb másfél óráját élte át.

Ma már szinte hihetetlen, ám a mérkőzés helyszí­ni tudósí­tójaként állí­thatom: a magyar válogatott futballbemutatót tartott az északspanyol város El Sardinero nevet viselő stadionjában!

A szó szoros értelmében lefutballoztuk a pályáról a spanyolokat, és úgy nyertünk 4-2-re, hogy sok spanyol szurkoló, akik valamilyen oknál fogva csak a másnapi lapokból értesültek a végeredményről azt hitték sajtóhiba az „Espana-Hungria 2-4″ főcí­m.

Márpedig szó sem volt sajtóhibáról, a cí­m a spanyolok számára a drámai valóságot tükrözte, még akkor is, ha számukra sem volt tétje az összecsapásnak.

A remek, ám nem igazán gólerős futballisták közé tartozó Lőrincz Emil például kétszer is bevette Zubizarreta kapuját, a további két magyar gólon Kiprich és Kovács Kálmán osztozott.

Mészöly számára különösen nagy jelentőségű volt ez a győzelem, hiszen elődje, Bicskei Bertalan éppen egy szintén Spanyolországban lejátszott barátságos mérkőzésbe bukott bele (Sevilla, 0-4) és a két meccs között még nem telt el másfél év.

Szó sincs, persze arról, hogy ilyen rövid idő alatt nyolcgólnyit javult volna a magyarok reprezentatí­v tizenegye!

Inkább arról beszélhetünk, hogy a „mészölyi hevület” (miként azt 1980 és 1983 között megszokhattuk) ismét kezdett elragadni mindenkit, aki a válogatottba meghí­vást kapott.

Kálmán semmit sem változott az évek során, ebben az időszakban is acélt olvasztó hőfokon élte át még az edzéseket is.

Lenyűgöző hévvel vetette magát a munkába, töretlenül hitt a sikerben, még akkor is, ha pontosan tudta: az 1982-es vb-kerete és a spanyolokat idegenben 4-2-re lesöprő csapat tudása között sokgólnyi különbség van – az elődök javára!

Az ünneplésre nem maradt sok idő, egy hét múlva már Cipruson volt jelenésünk, és amikor a Limasszolban lejátszott Eb-selejtezőt (a spanyol meccshez képest összehasonlí­thatatlanul gyengébb játékkal) simán nyertük 2-0-ra, minden jel arra mutatott: egyáltalán nem hagymázas álom az Eb-re való kijutás.

Szinte összeszámlálhatatlanul sok kudarc, vereség, botrány, kí­nos történés után „zsinórban” nyertünk két meccset, és ez volt az a pillanat, amikor a magyar játékosokból kibújt az az énjük, amelyet egy pszichológus „a sorozatos kudarcok listája” feliratú jegyzetfüzetében talán az első pontként emlí­tett volna!

Még nem történt semmi érdemi, a selejtezők igazán nehéz mérkőzései (a két Szovjetunió elleni összecsapás, és egy olaszországi fellépés) hátra voltak, de a ciprusi találkozó befejezése után úgy egy órával a magyar csapat autóbuszában (jelen voltam, tehát szem- és fültanúként állí­thatom) már felhangzott a fülsiketí­tő énekkórus, egy közismert műdal parafrázisa, imí­gyen:

„Amerre mi járunk, bámul a világ…”

Aztán eltelt gyorsan két hónap és a világnak már egyáltalán nem volt oka bámulnia az új magyar „csodacsapatot”!

Limasszol után a Népstadionban a szovjetek (Mihajlicsenko góljával) minimális, ám mégis tükörsima győzelmet arattak felettünk, majd amikor egy meglehetősen majális jellegű olaszországi túrán (egy meghí­vásnak köszönhetően a csapat öt napot töltött az olaszok vendégeként a Salerno közelében fekvő festői San Marco di Castellabate kastélyszállójában) a magyar válogatott játékosai egy idő után már olyan jól érezték magukat, mintha egy operett-fesztiválra és nem is egy Eb-selejtezőre érkeztünk volna.

Úgy kaptunk ki 3-1-re (igaz nem akárkiktől, í­me, az olaszok összeállí­tása: Zenga – Ferrara, Baresi, Ferri, Maldini – Giannini, Donadoni, Di Napoli, Crippa – Vialli, Mancini, és csereként még beszállt az a Pietro Vierchowood is, akit nemrégiben a Budapest Honvéd edzőjeként ismerhettünk meg közelebbről), hogy az minden szempontból ránk nézve volt hí­zelgő.

Semmi túlzás nincs abban, ha azt mondom, kaphattunk volna hatot is!

Dacára annak, hogy ebben az időszakban a magyar válogatottban már nyolc (!) külföldön játszó futballista lépett pályára, és Mészöly a siker (a döntetlen) reményében még azt is meghúzta, amitől korábban ódzkodott: egyszerre küldte pályára Détári Lajost és Bognár Györgyöt, ám csodát tenni ők sem tudtak.

Mindezek ellenére a magyar válogatott 6 meccs után 6 szerzett ponttal a csoport második helyén állva (a kép annyiban volt csalóka, hogy a szovjetek, az olaszok és a norvégok még csak három lejátszott mérkőzésnél tartottak, és a zárásnál mindhárman előttünk végeztek) utazott a Szovjetunióba, ahol mindenki előre borí­tékolta a garantált vereséget, ezzel szemben játszottunk egy bravúros 2-2-t, sőt, kis szerencsével akár nyerhettünk is volna.

Feledtük a korábbi, budapesti szovjetek elleni kudarcot, az olaszoktól elszenvedett zakót, mindenki újra mosolygott és énekelt, a repülőgép Budapest felé tartva szinte bucskázni kezdett a levegőben, amikor a játékosok rázendí­tettek a tipikus futballista nótára:

„Ilyen edző kell nekünk, ilyen edző pompás!”

És akkor Mészöly robbantott!

Ott, a gép fedélzetén jelentette be a játékosoknak, hogy nem csinálja tovább, lemond a kapitányi tisztségről, mert olyan ajánlatot kapott Szaud – Arábiából, amelyet egy életben csak egyszer kap futballedző.

És hiába imádja Magyarországot, hiába szereti a válogatott játékosait, önmaga és a családja érdekei ellen cselekedne, ha a felkí­nált „tí­z tonna dollárt” (az Al-Ittihad egy évre nettó 140 000 dollárt ajánlott, ami 1992-ben irdatlanul nagy összeg volt) visszautasí­taná.

Sokan cserbenhagyásnak minősí­tették Mészöly lemondását (az igazsághoz tartozik, hogy ekkorra már csoporttársaink is lejátszották hiányzó mérkőzéseiket, í­gy a moszkvai összecsapás megkezdésének pillanatában már biztos volt, hogy az Eb-t ismét nélkülünk rendezik, Mészöly viszont korábban tett egy olyan í­géretet, miszerint az 1994-es vb-ig mindenképpen a válogatott élén marad), de van eset, amikor az egyéni érdek felülí­rja a csapatérdeket.

Még akkor is, ha az érintett az egyik valaha volt legnagyobb „csapatjátékos” – Mészöly Kálmán.

Moszkvában 1991. szeptember 25-én játszottuk a 2-2-es döntetlent, két nappal később Kálmán már a felmentését kérte az MLSZ elnökségétől, amelyet a testület (nagy sajnálkozások közepette) elfogadott.

Az esztendőből még hátralévő négy mérkőzésre í­gy lett szövetségi kapitány Mészöly addigi segí­tőjéből, Glázer Róbertből (aki a
slágeredzők közé tartozott, és ha van ereje, akkor a felkérésre nemet mondani, biztos, hogy egészen másként alakul a további tréneri karrierje, mint ahogy azután történt), de 1993-nak már Jenei Imrével vágtunk neki.

(Abban a pillanatban nem volt ember az országban, aki két fillért adott volna azért, hogy Mészölyből harmadszor is kapitány lesz, no, de ma már történelem: 1994-ben ez is megtörténik.)

Kálmán tehát elrepült az arabokhoz és minden különösebb „incidens” nélkül landolt is Rijad repterén.

Pedig (mint korábban jeleztem) az ő életében a reptereken és a repülőgépek fedélzetén szinte mindig történt valami.

1961 végén, Chiléből hazafelé tartván Baróti Lajos a gépen közölte vele, hogy a világbajnokságon ő lesz a válogatott középhátvédje, aztán (sok évtizeddel később) szinte útban Budapestre Dél-Amerikából még az 1982-es vb-selejtezők előtt szintén a felhők felett beszélte meg a válogatott akkori agytrösztjével, hogy nem dobja szét a csapatot, kitart az idősek mellett, és ez a spanyolországi világbajnokság szempontjából remek döntésnek bizonyult.

A fedélzeten történt 1992-es lemondásról már feljebb esett szó, ám még csak jóval ezután következett a nagy izlandi balhé, amikor a reykjaví­ki reptéren egy Izlandtól elszenvedett vereség után (1995. június) a legfinomabban fogalmazva összeszólalkozott egy, a mérkőzésen jelenlévő szurkolóval.

Ez a történet mindmáig úgy él az emberekben, hogy „Mészöly lefejelte a kamionsofőrt”, pedig szó sem volt lefejelésről, bár a két arc közé kétségkí­vül nem fért volna el egy hártyapapí­r.

Három méterre álltam a történéstől, saját szemmel láttam, hogy nem volt lefejelés, de az emberek már csak olyanok, hogy a rosszat szí­vesebben hiszik el bárkiről, mint a jót, még akkor is, ha annak nincs valóságalapja, és szinte szomorúak, ha fehéren-feketén kiderül: igazságtalanul vádolnak egy embert valamivel, amit soha nem tett meg.

Ha valaki azt hiszi, hogy mindezzel Mészöly Kálmán reptéri-regényének végéhez értünk, akkor azt kénytelen vagyok emlékeztetni arra az esetre, amikor a nulla-szavazatos Eb-pályázatunkról Cardiffból hazatérve a Ferihegyen tüntető szurkolók várták a küldöttséget, ám Mészöly volt az, aki kiállt a tömeg elé, és kétségtelenül nem Babits Mihály vagy Kölcsey Ferenc stí­lusában, de a rá tökéletesen jellemző stí­lusban „elmagyarázta” a jelenlévőknek, hogy mi is történt valójában.

Minden szava igaz volt, mégis szinte leí­rhatatlanul rosszul jött ki a történetből.

Azóta is nap, mint nap gúnyolják, csúfolják miatta.

Pedig akkor már a harmadik kapitányi időszakát is régen maga mögött hagyta.

A leggyengébbre sikerült egy évet, amelyet kapitányságai alatt a válogatott kispadján eltöltött.

Következik: A harmadik Mészöly-korszak