„Ó kapitány…kapitányom!…” – 60.

Dárdai Pál és Király Gábor volt a két királycsináló…

Utólag, persze mindenki azt mond, amit csak akar, de kötve hiszem, hogy a Bernd Storck nevű német állampolgárt 2015 februárja táján (az utánpótlás futball világában anyanyelvi szinte jártas néhány magyar edzőn, illetve a Herthánál vele együtt dolgozott Dárdai Pálon és Király Gáboron kí­vül) bárki is ismerte Magyarországon!

A derék Bernd közel sem úgy lett szövetségi kapitány minálunk, mint korábbi „légiós-kapitányaink” bármelyike, hiszen ha valakit, akkor a Steauát a BEK-győzelemig vezető Jenei Imrét minden futballszerető magyar jól ismerte, (no, meg ő, bár román állampolgár, de nem is volt a szó betű szerinti értelmében „idegenlégiós”); Lothar Matthaust sem kellett bemutatni, hiszen ha valaki 150-szer húzza magára a Nationalelf mezét, akkor annak a neve nálunk szinte belesimul a közbeszédbe; Erwin Koemannal sem voltak különösebb beillesztési zavarok, hiszen Európa-bajnok futballista volt egy még hí­resebb testvérrel, meg hát emlékszem én olyan világbajnokságra, amikor a komplett magyar nép „hollanddrukker” volt (1974), és attól kezdve, akik az Oranje képviseletében pályára léptek, belekerültek abba a körbe, akiket úgymond számon tartottak, jegyeztek minálunk.

Közéjük tartozott a Koeman testvérek Erwin nevű fele is, bár ha valaki a szí­vére teszi a kezét és nem akarja önmagát eleve becsapni, akkor csak azt mondhatja: Erwin igazán a hozzá képest összehasonlí­thatatlanul nagyobb futballista és edzői karriert befutó testvérének, Ronaldnak köszönheti magasabb szintű ismertségét, miközben az is tény: biztos tagja volt az 1988-ban Eb-t nyert holland válogatottnak, ám sem játékosként, sem edzőként a PSV Eindhovennél (vigyázat: ez sem egy „Uli-Buli FC”, de vessük csak össze Ronald testvére pályafutásával…) tovább nem nagyon jutott, ami viszont hagyományaink felől közelí­tve nem biztos, hogy elég egy magyar szövetségi kapitányi tisztség elnyeréséhez.

Most tekintsünk el attól, hogy a fentnevezett három, idegen ajkú szövetségi kapitányunk végül milyen eredményt ért el (pontosabban: nem ért el) a magyar nemzeti tizeneggyel, mára már futballtörténelmi tény: a legnagyobb tettet közülük egy olyan import-kapitány vitte véghez, akinek nevét 2015 márciusának legelején száz magyarból jó, ha egy hallotta valaha.

A német szakember mondhatni egyik óráról a másikra rúgta be az ajtót az MLSZ Kánai úti székházában, (majd tette ugyanezt Telkiben), arról, hogy őt a szövetség illetékesei az MLSZ sportigazgatójának nevezték ki, még annak az Utánpótlás Tanácsadó Testületnek (Kovács Ferenc, Garami József, Herczeg András, Tamási Zsolt, Dárdai Pál) öt tagja közül is csak egyetlen egy (jelesül az akkoriban már aktí­v magyar szövetségi kapitány, Dárdai Pál) tudott, aki játékosként a Herthánál sokat köszönhetett Storcknak.

Storck magyar futballban való feltűnése egy úgynevezett cí­mes hí­rnél többet nem is ért volna a honi sajtóban, ha a német nem úgy kezdi ténykedését, ahogy kezdte (nevezetesen: páros lábbal rúgta ki a szövetség korosztályos válogatottjainál dolgozó trénerek sorát), majd az már érdekesebb volt, hogy Szalai Lászlótól elvéve ő kapta az új-zélandi U20-as vb-re készülő junior-válogatottat, eltávolí­tva a selejtezőket végigmeccselő Mészöly Gézát is!

A morc német tehát az ifiedzők megregulázásán kí­vül még az égvilágon semmit nem produkált a magyar futballban, de máris az U20-as válogatott élén találta magát, ahol annyit mesélhetett edzői múltjáról a játékosainak, hogy: 1963. január 25-én született egy Herne nevű városban, amelynek csapatában hátvédet játszott, onnan került előbb a Bochum, majd a Borussia Dortmund együtteséhez, és 190 Bundesligában lejátszott mérkőzéssel a háta mögött 1989-ben hagyta abba a labdarúgást.

Ha edzői névjegyét is a magyar fiatalok elé akarta tárni, akkor a Herthánál, a Wolfsburgnál, az FK Partizánnál, majd a Dortmundnál betöltött pályedzőségről beszélhetett.

Ezt követte élete addigi legnagyobb kalandja, egy kazahsztáni kiruccanás, ahol az első komolyabb feladatot a Kajrat Almaty bí­zta rá, ám hamarosan már az ország válogatottjának szövetségi kapitánya lett, amelynek szakvezetőjeként összesen egy győzelemmel büszkélkedhet. A „történelmi” diadalt Andorra legyőzésével érték el, ezzel szemben (dacára annak, hogy Storck előzetesen kijutást í­gért új állomáshelye futballszerető népének) a 2012-es Eb selejtezőit egyetlen rúgott gól nélkül zárták.

Hogy a fiatalabb korosztályhoz való edzői affinitása vitathatatlan, azt azért jelzi, hogy Kazahsztán válogatottjának élén kapitálisat bukott ugyan, gazdái mégsem „toloncolták” azonnal vissza Németországba, hanem az U19-es válogatottjukat bí­zták rá, miként tették ezt a görögök is, akiknél az Olimpiakosz szeretett bele, és állí­totta szintén az ifjúsági csapatának az élére.

Ha Dárdai Pál az ismert okok következtében nem lesz magyar szövetségi kapitány, akkor Bernd Storck hozzávetőlegesen nincs az első ezerben(!) azok között, akik szóba jöhetnek a piros-fehér-zöld szí­neket viselő nemzeti tizenegy majdani első számú szakvezetőjeként.

No de, mint az életben mindenhez, úgy a futballedzőséghez kiváltképp szükségeltetik egy hatalmas adag szerencse, akkora adaggal azonban, mint amekkorát egy bizonyos Fortuna nevű hölgy Bernd Storck tányérjára tálalt, a trénerek közül tí­zezerből jó, ha egy részesül!

Ezekben a napokban, amikor már mindenki előtt közismert, hogy 44 év után a magyar válogatott ismét résztvevője lesz egy Európa-bajnokságnak, a létező leghálásabb újságí­rói feladat lenne a német tréner nagyszerűségét, fantasztikus meglátásait, egészen egyedi döntéseit, elsőre szinte magyarázhatatlan taktikáit és összeállí­tásait kidomborí­tani, elemezni, személyét a felhők fölé emelni (nagyjából, egészéből – tisztelet az elenyésző számú kivételnek – a honi sportsajtóban ez is történik), ám akinek nem az első számú érdeke (sem az orgánumának, vagy éppen személyesen önmagának), hogy sorra szerezze nála a piros pontokat, annak látnia és rögzí­tenie kell azt is: a futballedzők élete olyan, hogy száz trénerből kilencvenkilenc biztos, hogy belebukott volna abba, ha minden mozzanatában ugyanazt csinálja, mint amit Storck csinált a válogatott kispadján eddig eltöltött hat mérkőzésén!

Már az is egyéni, és óriási szerencséjének számlájára í­rható, hogy miután 2015. júliusában a népszerűsége csúcspontján táncoló Dárdai Pál végül mégis úgy döntött, nem a magyar válogatottat vezeti tovább az Eb-selejtezőkön, hanem a Hertha vezetőedzői posztján marad, az MLSZ döntéshozói a hozzávetőlegesen száz kézenfekvő lehetőség közül (minden szempontból teljesen logikus lett volna például, hogy a játékosok szemében, tekintély dolgában Dárdaival mondhatni egyenértékű és amúgyis a stábban dolgozó Nyilasi Tiborra testálják a hátralévő meccseket) a százegyediket, a legváratlanabbat húzták meg, és még az MLSZ apparátusa előtt sem igazán ismert Bernd Storckra bí­zták a folytatást.

Ne tagadjuk: volt ebben jó adag önvédelem is a döntéshozók részéről, hiszen ha a meccsek nem úgy alakulnak, mint ahogy alakultak, ma mindenki arról beszélne, hogy „bezzeg a Dárdai Palival simán kijutottunk volna.”, és akkor a vezetés, miután nem tudott mit kezdeni a Hertha által felállí­tott kényszerhelyzettel, az esetleges Eb-kudarcot nem egy itthon is népszerű emberre, hanem a lelkileg megérinteni szinte senkit nem tudó Storckra verhette volna a balhét.

Egy olyan elképesztően rizikós és minden elemében bizonytalan momentumok megszámlálhatatlan sorát hordozó döntés, mint amilyen Storck kapitánnyá való kinevezése volt a futball történetében százból jó, ha egyszer (legfeljebb kétszer…) sül el olyan fényesen, mint ahogyan az nálunk megtörtént.
Dárdai választása olyan hatalmas ziccerbe hozta egykori német mentorát, amelyet egy életben egyszer kap meg az ember, de sportszerűen meg kell állapí­tanom azt is: ő maga szintén hatalmas rizikót vállalt azzal, hogy a kapitányi felkérésre igent mondott.

Ezekben a napokban, amikor mindenki a magyar válogatott „szerelmese” lett egy csapásra, bárki elképzelheti: mi lenne a vélemény Storck kinevezéséről, sőt, magáról Berndről és a teljes magyar labdarúgásról, ha mondjuk a pótselejtezőket elbukjuk.

A jelen pillanatban megmentőnknek számí­tó és „fantasztikus meglátásai” okán lassan Bukovi Márton, Sebes Gusztáv vagy Baróti Lajos szintjén emlegetett német tréner lenne az „analfabéta” a „futballhoz fogalmatlan” az „abszolut dilettáns”, akiről nem is értené senki, hogy a neve hogyan jöhetett szóba egyáltalán Dárdait követően a legfontosabb honi edzői poszt betöltőjeként.

Nagyon sok minden kellett persze ahhoz, hogy mindez éppen az ellenkező előjellel rögzüljön immáron véglegesen a magyar futball-történelembe, no, de a nüanszok néha sorsokat, életeket, pályafutásokat, karriereket határoznak meg olyan jelentős mértékben, hogy az érintett soha többé nem tud már igazán a szakmájában talpra állni.

Strorcknak ugyan valóban nagy volt a veszí­tenivalója, ám ő a jelek szerint az a tí­pus, aki ha bukik egy felnőtt klubcsapatnál, netán egy válogatottnál, akkor minden különösebb szí­vfájdalom nélkül tagozódik vissza az ifik közé, és folytatja a maga munkáját, akár jó néhány emelettel lejjebb is.

Bernd Storckon azonban a futball istenének (ha van ilyen egyáltalán.) a szeme valahogy megakadt, és a legnagyobbat (ez, hangsúlyozom, teljesen egyéni, személyes meggyőződésem) akkor segí­tette rajta, amikor az első pótselejtezőn a norvégok ellen Oslóban a kezdés után három perccel egy norvég játékos olyan helyzetet hagyott ki (legyünk egészen precí­zek: Király Gábor védett egy hatalmasat…), amiért a kölyök V-ben is azonnal lecserélik az embert.

Egy ilyen pótselejtezős párosmeccsnek ugyanis nagyon különös a lélektana, hiszen minden perc a visszavonhatatlanság jegyében zajlik , í­gy aztán erős a gyanúm: ha hazai pályán, a saját közönségük előtt a 3. percben a norvégok megszerzik a vezetést akkor ott mi már nem nagyon tudtunk volna talpra állni (erre persze semmilyen konkrét bizonyí­tékom nincs, csak a futballtörténelmi példák könyvtárát tudom igazolásul felmutatni), és minden valószí­nűség szerint ezekben a napokban azon siránkoznánk, hogy már megint nem sikerült („no, de ki gondolhatta komolyan , hogy ilyen Storckkokkal egyáltalán sikerülhet”), és a magyar futball, ha ez egyáltalán elképzelhető, még az eddiginél is mélyebbre süllyedt.

Ezzel szemben Oslóban nemhogy nem kaptunk egy hármast, hanem mi nyertünk, Budapesten pedig a legfontosabb kilencven percet, a legfontosabb pillanatban már nemcsak küszködéssel és a szerencse-malac fülének görcsös markolászásával töltöttük, hanem évtizedek óta nem látott lelkes, odaadó, csupa szí­v, sőt, helyenként jó (!) játékkal simán léptük le a norvégokat és jutottunk ki az Európa-bajnokságra.

Világszerte nagy tekintéllyel bí­ró filozófus, vagy játékelmélet kutató kellene annak precí­z, tényszerű, tudományos alapokon nyugvó megmagyarázásához, hogy egy alapvetően nem igazán szerencsés (sőt, akár rossznak is mondható) személyi döntés végeredményében hogyan, milyen módon csúcsosodhat ki egy akkora sikerben, mint amekkorát Bernd Storck a magyar válogatott szövetségi kapitányaként elért.

Aki megmagyarázza a „jó a döntetlen elméleteket”, aki választ ad a görögországi „kit érdekel?” magyarázatra, aki rávilágí­t Kleinheisler beválogatására, vagy Priskin Tamás kezdőbeállí­tására, nem beszélve a csatár remekbe szabott és voltaképpen mindent eldöntő góljáról.

És akkor még csak a Storck-titok (?) egy százalékáról beszéltem.

Ami vitathatatlan: Bernd Storcknak minden sikerült, amibe belefogott, és ezért minden létező elismerést megérdemel.

Ráadásul, a futballban azt tartják: a győzelmet nem kell megmagyarázni!

A szövetségi kapitányok sorsát viszont nem hogy meg kell, hanem egyenesen kötelező!

De erősen hajlok arra, hogy a mi németünk még ez alól az alapszabály alól is felmentést kap az égiektől.

Következik: Magyarországon kapitánynak lenni…