Orth és társai – Orth – Schlosser – Zsák

Slózi a budai Fehér Sas téri polgári iskolát magánúton végezte el. Utána kinevezték segédhivatali tisztviselőnek, a városházán.
Csak a „fényes és biztos” állás után tartották meg az esküvőt, és állhatott Elza fehér fátyolban Imre mellett a Kossuth Lajos utcai Streliczky fényképész lencséje elé.

Elza és a futball töltötte be ettől kezdve az egész életét. Az ifjú Schlosserné igazi „futball-feleségként” intézte a család ügyeit. A fiatalasszony büszke volt a férjére. Fényképét barátnőinek sűrűn mutogatta :
– Ez a férjem … A Slózi. .. Tudod, milyen gyönyörű görbe lába van!

A Schlosser-féle görbe láb egyszeribe stí­lszerűvé vált. A gyerekek utánozták a járását. Sokszor úgy tűnt, mintha csupa angolkóros, hajlott lábú gyerek rúgná a grundokon a labdát.

Az FTC és a válogatott csapat mérkőzéseire sokan Schlosser játéka miatt mentek ki. A régi idők pesti, különösen Franzstadti -ferencvárosi – polgárai előtt valóságos nemzeti hősnek számí­tott.

– Fetz Slozi, fetz!… – biztatták, hajtották kedvencüket a nézők. És Imre hajtott, küzdött, harcolt. Gólokat, köztük felejthetetlenül szép gólokat is lőtt a segédhivatali tisztviselő.

A pályán Slózi jelentette jelképesen a pompát, a fényt.

De miután lelépett a pályáról – civilben esetlenül csetlett-botlott, mint a ví­z partjára került hattyú.
Az abszolút kétlábas világhí­rű válogatott csatár – balkezesnek bizonyult. A játékában, a gömbölyű labda birodalmában ő volt az úr, a bőrlabdával szinte mindent csinált, amit akart, éppen csak hogy nem beszéltette.

Az életben azonban sokszor mellé fogott. Itt, ha nagy ritkán cselezni akart, mindig ráfizetett. Naiv volt. Hiszékeny. Nem tanulta meg az akkori idők driblizéseit. Nevét, népszerűségét, nagy sikereit eléggé felhasználták és kihasználták.

A IX. kerület hangulatos kis vendéglőinek zongoristái és énekesei, ha történetesen Schlosser a feleségével megjelent, rögtön rázendí­tettek a Slózi-indulóra. Az „Ujjé a ligetben” melódiájára költött szöveg refrénje valahogyan í­gy szólt, hogy: „A kapus az drukkol, mert – jetzt kommt der Slózi – és zsuppsz, már benn is a gól…”

Az akkori idők hí­res kupléénekeseinek, Solti Herminnek, Gyárfás Dezsőnek és másoknak állandó műsorszámai között szerepeltek a róla í­rt kuplék. Az egyik nagy bécsi győzelem után, amely az ő nevéhez fűződött, Gyárfás-Pufi a felejthetetlen, kövér kabaréénekes a közönséggel együtt dalolta a Royal Orfeumban a nagy sikerű refrént:
„Slózika, Slózika, mi van a hóziban …”

És bizony a hóziban, a nadrág zsebeiben, nagyon kevés csörgött, s a pénztárcája sem duzzadt a bankóktól. Talán Slózinak nem is volt pénztárcája.

Amikor a Népligetben vagy a Rezső téren sétált a feleségével, a mezí­tlábas lurkók felismerték, közrefogták és kérlelték:
– Slózi bácsi, tessék a labdába rúgni! Csak egyszer .. . Szentelje fel, először játszunk vele! … – nyújtották a gólkirálynak a kopott, agyonrúgdalt, nyűtt jószágot.

És Slózi bácsi mindenről megfeledkezve nemcsak egyszer, hanem többször is belerúgott a labdákba. Szerette ezeket a kócos utcagyerekeket.
Talán a maga ifjúságát látta bennük megelevenedni.

Egy-egy győzelemmel végződött mérkőzés után, ha a felesége, a kis gyerekük miatt nem jöhetett ki a pályára, boldogan nyitott be a lakásba és elmesélte:
– Elzus, képzeld, Malaky elnök a meccs után odalépett hozzám és azt mondta: „Imre, ma jól ment a játék. . .”

És Elzusnak úgy tűnt ilyenkor, hogy férjének az ingén is látni, milyen erősen ver a szí­ve…

(könyvrészlet)

Szerző: Fekete Pál
Sport, 1963