Reggel úgy pattantak ki a szemeim az ágyból, hogy lasszóval alig tudtam visszaparancsolni őket a helyükre. Olyan voltam mint Garfield, aki kinyitotta ugyan a szemét a jó meleg pléd alól, de mikor eszébe jutott, hogy előző nap nem kapta meg kedvenc óriás BigMac szendvicsét, inkább magára húzta a takarót és megpróbálta egy régi szép emlék (ami nem egy, hanem kettő BigMac a tányérján) kí­séretében álomba ringatnia magát. Hét órát mutatott a vekker, vasárnap lévén egyetlen kakukk sem jelezte, hogy fel kéne kelni, kakasok meg már régen nem portyáznak a városban, a szomszéd egy kissé hangosra sikeredett kutyáját sem húzták fel a provokáló macskák, ezek tudatában meg miért is keljek ki az ágyból? A kávé bársonyos illata még csábí­tó lehetne, de ha már kibotorkálok a konyhába és gondosan kiválasztom a reggeli kávékapszulámat (ez már szertartásnak is nevezhető), utána már nincs mentség, teljesí­teni kell a napi penzumot és valamit össze kell lapátolni a tegnapi derbiről, amit már csak a neve és a görögtüzek idéznek a múltból. Mert azon kí­vül láttunk egy tetszetős Fradi gólt, majd a végén egy odaajándékozott Újpest találatot, közte meg hát…de erről inkább egy kicsit később. Most inkább azt kéne eldöntenem, hogy visszavackolok-e az ágyba, és miközben a fejemre húzom a takarót azon morfondí­rozok, hogy miért is nem örülök legalább annak a tényleg, hogy már 9 ponttal vezetjük a bajnokságot. Végül is leküzdettem az ágy vonzását, talán jobb minél hamarabb túl lenni a dolgon, jöjjön aminek jönnie kell még akkor is, ha valószí­nűleg a mondókámmal sokan nem fognak egyet érteni. Még az elején bevallom, annak örülnék a legjobban, mert akkor tényleg el kell mennem a látszerészhez egy új szemüveg ürügyén. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →