Szenvedély nélkül nincs élet, élet nélkül nincs szenvedély. Talán megbocsájtható ha nem teljesen pontos a ókori görög bölcselet és az, hogy most a szerző neve sem ugrik be, de reménykedem, hogy nem csap le rám Zeusz összes haragja, nem küldi rám az ég, a viharok és a villámok összes dühét és jégkockává sem változtat, bár az egy pohár “viszkivel” még elfogadható (ha Chivas Regal és legalább 18 éves). Most nem akarok a villámsújtotta Marion lenni és Charlie se énekeljen miközben én úszkálok és olvadok a pohárban, mert akkor az egész tegnapi nap köddé válik, amit nagyon nem szeretnék. Egy derbit megnyerni mindig többet jelent három pontnál, és ha ezzel egy felejthetetlen élmény is párosul, az úgy ivódik be a Fradista lelkünkbe mint az első szerelem semmivel sem pótolható varázsa. És ahogy kamaszkorunk legszebb nyaráról, úgy a tegnap esti derbiről sem könnyű papí­rra vetni azokat az érzéseket, melyeket ha nem élünk át teljes lényünkkel pillanatok alatt válhatnak köddé. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a legmélyebb érzelmeinket nem könnyen osztjuk meg a nagyvilággal (vannak akik igen, de őket vagy zseniknek, vagy celebeknek hí­vjuk) akkor talán nem meglepő, hogy az első néhány mondatom után tartanom kellett egy kis szünetet, hiszen sem zseni, sem celeb nem vagyok, csak egy “öregedő” Fradista, aki olyan élménnyel gazdagodott, melynek papí­rra vetése meghaladja az “í­rói” képességeit. Ettől függetlenül megpróbálom, még akkor is, ha a végeredmény eléggé bizonytalan. De tudom azt, hogy akik ma a Szentélyben töltötték az estét (plusz előtte néhány órát) azoknak újat nem tudok mondani, hiszen együtt éltük át a derbi minden mozzanatát, a prológustól az epilógusig. Pörögtünk a szenvedélyek viharában, és bár a végén már nagyon vártuk a hármas sí­pszót, de talán nem bántuk volna azt sem, ha tovább tart az élmény, ha az aréna fényei nem gyúlnak ki, ha még együtt lehetünk, együtt ünnepelhetünk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →