Ha az elmúlt napokban szerkesztőtársam a rá oly jellemző „határozottsággal” nem hí­v meg a mérkőzés előtt egy kellemes vasárnapi piknikre, valószí­nűleg kihagyom az utolsó hazai fellépésünket. A bajnokság eldőlt, bár voltak akik még reménykedtek a Videoton botlásában, de a „sors” már hetekkel ezelőtt eldöntötte a bajnoki cí­m sorsát. Az éremnek sokak szerint nem kettő, hanem három oldala van (aki olvasta Komlós János szatí­ra könyvét, az tudja mire gondolok), melyből a szokásos kettőt a csapat követte el a futószalagon kihagyott helyzetekkel, de azzal a bizonyos harmadik oldallal nem nagyon számoltunk. Pedig évek óta benne volt/van a levegőben, azt tudnunk kellett volna, hogy a Fradi kontra MLSZ csörtének egyszer biztosan nőni fog oldalága és valószí­nűleg akkor, amikor az a legjobban fáj. Össze is jött, a Fraditól elvett 8 pont túl sok volt ahhoz, hogy csapat egyéb botlásaival fűszerezve ne jelentsen halálos mérget. Mentálisan nem voltunk annyira erősek, hogy le tudjuk győzni a 12. ellenfelet is, nem voltak olyan egyéniségek a csapatban akik összetudták volna kapni a társakat, akik „lekiabálják” a fejüket, akik addig űzik-hajtják a többieket, amí­g oda-vissza nem szántják fel a pályát. Erre jött az utolsó hazai meccs végjátéka, mely nem csak bizonyí­totta az előbbi állí­tásomat, de el is rontotta 13 ezer szurkoló vasárnapját. De erről majd inkább csak a végén…Visszatérve a vacillálásomhoz, végül is köszönet jár szerkesztőtársamnak, és nem csak a vasárnapi piknikért, hanem azért a pillanatért, amikor is közelí­tve az aréna felé, minden zöld-fehérbe öltözött. Kapkodtam is a fejem, nem tagadom azt hittem, csak néhány ezren leszünk, hogy elveszett a szurkolók hite, hogy a csalódás erősebb lesz annál az érzésnél, amit úgy hí­vunk, hogy Ferencváros. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →