„Ahogy vonakodva, akadékoskodva végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszí­t úgy innen.” – Karinthy Frigyes kórházi gondolata ötlött fel, amikor nem éppen saját elhatározásból (annyira azért nem vagyok bátor) én is beléptem megpróbáltatásaim szí­nterére. Annyival könnyebb dolgom volt mint a két világégés közötti magyar irodalom egyik zsenijének, hiszen nekem nem a koponyám körüli bizarr utazást kellett átvészelnem, csupán az epekövek intéztek frontális támadást a szervezetem ellen. Orvosom, aki egyben régi barátom is, jól tudta Fradi iránti vonzalmam, ezért az első vizsgálatok után miközben vészriadót fújt, sanda mosollyal közölte, hogy most gondoljak a ’68-s Liverpool elleni meccsünkre, milyen nyomást kellett kiállnia a védelmünknek és mi lett a vége – győztünk. Mi is győzni is fogunk. Mégis, mikor belenéztem a tükörbe és olyan sárgának láttam magam mint száz szmájli ikont összegyúrva egy korsó angol barna sörrel, egy kissé földhöz csapottnak éreztem magam. Amihez hozzájárult az is, hogy tudtam, bármennyire is gyorsan lettem betáblázva két műtétre, a szombati Gyirmót elleni mérkőzésről lemaradok. Valójában ez inkább önsajnálat volt, ráadásul abban bí­ztam, hogy a meccsig már túl leszek mindenen és bár nem láthatom a remélt győzelmet, de a technika ví­vmányainak köszönhetően az „okosomon” legalább követhetem. A győzelem össze is jött (jobban is lettem tőle, bár sokak szerint jobb is, hogy nem láttam), a szerdai kupa góldömpinget már otthon nézhettem és bár megfordult butuska agyamban, hogy ha már kint vagyok, szombaton éppenséggel fel is lehetne zötykölődni az arénáig, de ez tényleg csak kósza ötlet volt, í­gy ma igazi, vérbeli fotelszurkolóként vártam a csapattól, hogy végre kikecmeregjen a saját maga ásott gödörből. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →