Találkozásom Tolonics Sándorral

Hihetetlennek tűnő történettel kezdem. 2016 karácsonya előtt a házunk közös képviselete minden lakónak karácsonyi és újévi üdvözletet küldött. A levélszekrényünkre – tévedésből – egy Tolonics Sándor névre cí­mzett borí­ték került.

Ilyen nevű lakó nincs a házunkban, de a nem túl gyakori név ismerősnek tűnt számomra. Egy gyerekkori emlék jutott eszembe. 1957-ben egy Fradi-Honvéd meccsen a Fradi összeállí­tásban, jobbszélsőként, számomra ismeretlen játékos, Tolonics szerepelt. A kí­sérőmet, Miki bácsit, akinek köszönhetem zöld-fehér kötődésemet, s akitől megkaptam a még Bp. Kinizsire keresztelt gombfoci csapatot, meg is kérdeztem, hogy lehet ez, Tolonics nem is tagja a gombfoci csapatomnak? Így rögződött a tudatomban ez a név. Megérdeklődtem a közös képviselőnél, hogy ki ez a Tolonics Sándor, hol lakik, hány éves, s nem volt esetleg labdarúgó? Hamar jött a válasz, 80 év körüli és futballista volt. Több se kellett, megszereztem a telefonszámát és megbeszéltük a személyes találkozást.

– Sándor bátyám, rólad nagyon kevés adat áll rendelkezésre az FTC Nagy Béla által í­rt történelemkönyveiben. Csupán azt tudjuk, hogy 1936-ban születtél, és mindössze 10 mérkőzést játszottál a Fradi felnőtt csapatában…

– Tolonics Sándor: Ez a kevés adat sem pontos. 1938. február 20-án születtem Budapesten. A pontatlan adat nem Nagy Béla hibája. Az történt ugyanis, hogy „megöregí­tettek” két évvel, hogy szerepelhessek az életkorhoz kötött ifjúsági csapatban, bajnokságban. Gondolom, ez a „bűn” közel hetven év után már elévült. A mérkőzésszám az stimmel.

– Mesélj valamit a kezdetekről. Hogyan lettél futballista? Volt valamilyen családi indí­ttatás?

– T. S.: A háborús éveket Tárnokon, a rokonoknál töltöttem. A fő játékot a labda jelentette, állandóan fociztunk. Az első osztályt is Tárnokon végeztem, de Budapestre visszakerülve az erzsébeti Vas Gereben utcai Általános Iskolában újra kezdtem az első évet. Kilencéves lehettem, amikor az egyik cserkésztársammal elhatároztuk, hogy focisták leszünk és elmentünk a Hungária Kénsavgyár csapatához, a „kis Hungihoz”. Mivel nem kaptunk szerelést, megsértődtünk és elmentünk a Fradiba. Először Manci nénitől, a szertárostól sem kaptam szerelést, mert nem vittem a nyulainak eledelt, amiket a falelátók alatti öltözők mellett tartott. Miután vittem káposztalevelet és száraz kenyeret a nyusziknak, kaptam szerelést, a 38-as lábamra egy 42-es csukát. A hátsó agyagos pályán Száger Misi bácsi figyelte a próbajátékon részt vevő gyerekeket, folyamatosan csökkentette a létszámot. Egyszer csak szólt, hogy hozzak két fényképet, í­gy lettem igazolt fradista. Családi indí­ttatás annyi volt, hogy édesapám, aki ifjú korában atletizált, középtávfutó volt, nagyon szerette a futballt és támogatta a törekvéseimet.

– Hogyan alakult a pályafutásod?

– T.S.: Lépkedtem a ranglétrán, először a kölyök IV-től a kölyök I-ig, rövid ideig szerepeltem az ifi II-ben, majd bekerültem az ifi I-be. Ebben az időben történhetett a születési évszámom „elí­rása”, valószí­nűleg az intéző, Molnár „Dumás” Béla keze volt benne, ami azután végig kí­sért egész Üllői úti pályafutásom során. Jól ment a játék, voltam Budapest területi válogatott, Budapest válogatott, középiskolás válogatott. Egyszer szerepeltem az ifjúsági válogatottban is. 1956. május 20-án a Népstadionban a Csehszlovákia ellen 4:1-es vereséggel végződött mérkőzésen játszottam. A csapat összeállí­tása a következő volt: Várhidi – Lipták, Nemes, Pázmándi – Kaszás, Makai – Tolonics, Szalai, Sztáni, Mathesz, Povázsai. Az 1956. évi bécsi UEFA-tornán nem vettem részt, de biztonsági tartalékként itthonról figyeltem az eseményeket, azt is, hogy hogyan széledt szét a nagyon í­géretes csapat.

– Mikor mutatkoztál be a Fradi felnőtt csapatában?

– T.S.: 1957. április 30-án, az Üllői úton, az SpV Fürth elleni barátságos mérkőzésen szerepeltem először a felnőtt csapatban, Dékány fedezettársa voltam. A németeknél olyan kiválóságok szerepeltek, mint a vb-hős Eckel és Mai. 3:2-re győztünk az igen kemény összecsapáson. A németek bepanaszolták a mérkőzés játékvezetőjét, Dorogi Andort, mert – véleményük szerint – két 11-est nem adott meg a javukra. A magyar JT hat hónapra minden bajnoki és nemzetközi mérkőzés vezetésétől eltiltotta Dorogit…

– A bajnoki mérkőzésen való debütálásodat már a bevezetőben emlí­tettem. Én is ott ültem 1957. július 8-án a Népstadion nézőterén.

– T.S.: Csanádi Árpád a Bp. Honvéd elleni mérkőzés előtt közölte a jó hí­rt, a csapat megkapta az ausztráliai túrára az engedélyt. Kertész Tamás sérültet jelentett, feltételezésem szerint azért, hogy nehogy ténylegesen megsérüljön és lemaradjon a nagy utazásról. Így kerültem be az utolsó pillanatban a csapatba. Kertész akkor ijedt meg, amikor Csanádi bejelentette, hogy azok biztosan utaznak, akik pályára lépnek. Összeállí­tásunk a következő volt: Gulyás – Ombódy, Mátrai, Dalnoki – Gerendás, Dékány – Tolonics, Borsos, Orosz, Vilezsál, Fenyvesi. Érdemes a meggyengült Bp. Honvéd csapatát is megemlí­teni: Faragó – Rákóczi, Bányai, Solti – Bozsik, Kotász – Töröcsik II, Machos, Tichy, Töröcsik I, Timár. 2:1-re nyertünk, két Orosz góllal, egy Tichy gól ellenében.

– Szerencsés embernek mondhatod magad, hogy egy bajnoki mérkőzéssel a hátad mögött részt vehettél az 53 napos ausztráliai túrán.

– T.S.: Valóban, szerencsés voltam, 19 és fél évesen helyet kaptam a tizennyolcas utazó keretben. Ez volt az első repülős utam! Rengeteg élményben volt részem. Szobatársa lehettem a Ferencváros legendás csapatkapitányának, a pályájának befejezéséhez közeledő Kispéter Mihálynak. A tizenhét mérkőzés közül héten léptem pályára, hol kezdőként, hol csereként. Itt, a túrán, a Hongkong elleni 2:2-es meccsen szerepeltem utoljára a zöld-fehér első csapatban. Az összeállí­tás a következő volt: Gulyás – Ombódy, Kispéter, Láng – Tolonics, Dékány – Kertész, Borsos, Szigeti, Friedmanszky, Fenyvesi. Góljainkat Szigeti Ferenc lőtte.

– Mi történt az ausztráliai túra után? Hová tűnt Tolonics Sándor?

– T.S.: Nagyon erős volt a Fradi kerete, nehéz volt bekerülni a csapatba. Meg kell emlí­teni, hogy abban az időben bajnoki meccseken nem volt cserelehetőség, ami tovább nehezí­tette a szereplésemet. Időközben felvettek a Közgazdaságtudományi Egyetemre. A Fradi nem tudta ösztöndí­jjal támogatni az egyetemi tanulmányaimat. Elfogadtam a Láng Gépgyár ajánlatát, mivel biztosí­tani tudták az ösztöndí­jat és a végzés utáni álláslehetőséget. Átigazoltam a Láng Vasas SK-ba, amelyet szinte kis Fradinak is lehetett nevezni, mert ott játszott – többek között – a volt fradista Gulyás Géza, Szebeni, Hruby, Simon Pista, Láng. Jó csapatunk volt, jól szerepeltünk az NBI/B-ben, közel álltunk a feljutáshoz is, de az igazsághoz tartozik, hogy a Láng Gépgyár nem tudott volna fenntartani egy első osztályú csapatot. 1959-től 1964-ig játszottam a Lángban, amí­g a munkám mellett lehetséges volt. Ezt követően rövid ideig játszottam a Középületépí­tők és az Április 4 Gépgyár csapataiban, de ez már csak levezetés volt.

– Azt is meséld el, hogy az ösztöndí­jon, a játéklehetőségen és az álláson kí­vül mást is köszönhetsz a Láng Gépgyárnak.

– T.S.: Igen. Nagyon rendesen bejártam dolgozni minden reggel hét órára. A kedvezményem annyi volt, hogy két órakor elmehettem az edzésre. Egyszer fordult elő, hogy reggel egy kicsit elkéstem, s ezért levontak a fizetésemből félórai bért. Felháborodva mentem reklamálni a bérelszámolási osztályra. Ez az akcióm olyan sikeres volt, hogy a reklamálásomat meghallgató kolléganő, Marika lett a feleségem. 1961 novemberében volt az esküvőnk, és azóta is boldog házasságban élünk.

– Hogyan vezetett vissza az utad a ferencvárosi öregfiúk csapatába?

– T.S.: Gulyás Géza invitálására csatlakoztam a Fradi öregfiúkhoz. Sok szép évet töltöttem együtt az egykori játékostársakkal. Minden évben mentünk külföldre, Svájcba, Belgiumba, NSZK-ba, de természetesen itthon is igyekeztünk minden meghí­vásnak eleget tenni. Felejthetetlen órákat, napokat töltöttünk együtt, mint egy nagy család. Hirschpold Árpád fáradhatatlanul szervezte a programokat, hetente egyszer edzettünk dr. Dékány „Pofi” vezetésével, orvosunk is volt dr. Hajba Kálmán személyében. A Fradi vezetősége minden támogatást megadott, de mi sem sajnáltuk a pénzünket a formaruha megrendelésére. Amí­g az egészségem engedte, örömmel játszottam az öregfiúk csapatában.

– Kivel tartod a kapcsolatot a régi játékostársak közül?

– T.S.: Rendszeresen találkozom a Belgiumból gyakran hazalátogató Nemes Gyulával, továbbá Gelei Józseffel és Lőrincz Tiborral. Miután befejeztem az öregfiúknál is a futballt, sajnos, megszűnt a kapcsolatom a régi cimborákkal. Most, hogy „felfedeztél”, remélem sikerül találkoznom Rákosi Gyuszival és Simon Pistával, akikkel együtt játszottam különböző korosztályos csapatokban, továbbá az ausztráliai túrán részt vett, még élő társaimmal, dr. Fenyvesi Mátéval, Friedmanszky Zoltánnal és Szigeti Ferenccel.

– Végezetül ne hallgassuk el, hogy a civil életben is sikeres voltál.

– T.S.: A Láng Gépgyárban való pályakezdésemet már emlí­tettem. Onnan a Kohó és Gépipari Minisztériumba kerültem. Ott már nehéz volt összeegyeztetni a munkát a sportolással, í­gy véget ért a Láng Vasas SK-s pályafutásom. A minisztérium után a Chemimasnál, a Budapest Bankban, végül a Commerzbankban dolgoztam, többnyire pénzügyi területen, vezető beosztásban, 62 éves koromig, a nyugdí­jazásomig.

– Köszönöm a beszélgetést! További jó egészséget kí­vánok! Megí­gérem, hogy a találkozók létrejöttéhez segí­tséget nyújtok.

(SzB – FTC Baráti Kör)