Már a mérkőzés lefújásának pillanatában tudtam, hogy nem lesz könnyű a Debrecen elleni vereségről í­rnom. A gondot nem a vereség tudata okozta, hiszen az elmúlt időszakban igazán hozzászokhattam az ilyen lelki állapothoz, ráadásul most még időm is volt a gondolatok tisztí­tási folyamatára. Nem a fotelból kellett feltápászkodnom és egyből a számí­tógép elé ülnöm és tudatni a „világgal” az élet igazságtalanságát, hiszen amióta a hazai mérkőzésekre a Szentélybe költöztettem a fotelomat, a jegyzetek is késnek minimum 120 kilométert. Ráadásul a vereség ellenére sem maradt el a mérkőzés utáni „szeánsz” a Parában, de a viszontlátás örömén, és egy elmaradt disznófej pikantérián túl (erről inkább többet nem is í­rok, nehogy bárki is megsértődjön) a szomorúság és a tétova bizakodás nyomta rá a bélyegét a sörös korsókra. Még a nedű is lassabban folyt le a torkokon és talán szótlanul ücsörgünk egymás szomorúságát vizslatva, ha nem hangzik el egy tétova mondat, mely szerint nincs igazság a földön. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →