Párizs, Casablanca, Brüsszel …

A labdarúgó pályafutásának legszebb és maradandó emlékei általában egy-egy túrához kapcsolódnak. Idegen, ismeretlen tájak, új emberek, érdekes látnivalók reménye teszi érdekessé a külföldi utakat, nem pedig elsősorban az, amit egyes, nem éppen jóindulatú vélemények hangoztatnak…

INDULÁS A PORTYÁRA

A Ferencváros hosszú hetek vajúdása után végre elindulhatott télvégi portyájára, az afrikai Marokkóba, valamint Belgiumba. Bár a túra mindössze két mérkőzésből állott, a fiúk mégis lázas izgalommal készültek a tengerentúli útra.

Március 6-án, szerdán reggel indult el a 20 tagú együttes Prága felé. A rövidebb út Bécsen keresztül vezetett volna, dehát manapság osztrák ví­zumot szerezni majdnem olyan nehéz, mint Salgótarjánban győzni.

Az első kellemetlenség már a prágai repülőtéren elért bennünket. A sűrű köd miatt a belga Sabena-gép leszállása bizonytalanná vált, de a többi gép sem közlekedett. Ennek következtében a repülőtér váróterme bábeli zűrzavarhoz hasonlí­tott. Különböző nemzetiségű, nyelvű, öt világrész különféle tájaira igyekvő fehér és szí­nes emberek sétálgattak türelmetlenül az egyébként tágas, de most szűkké vált váróteremben.

A VILÁG EGYIK LEGFORGALMASABB REPÜLŐTERÉN

Szerencsénkre a belga gép a modern technika ví­vmányával, radarral volt felszerelve és í­gy baj nélkül leereszkedett a sűrű ködben is. Mivel azonban visszafelé — az esetleges hosszabb repülőút miatt — a gép több benzint volt kénytelen felvenni, az utasok és csomagok súlyát le kellett csökkenteni. A Sabena-társaság egyik tisztviselője nyájas udvariassággal igyekezett rábeszélni bennünket, hogy csomagjainkat hagyjuk Prágában, majd utánunk hozzák. Rövid idő alatt meggyőzem őt arról, hogy csomagjainkban olyan értékek vannak, amelyeket nem hagyhatunk el (cipők, felszerelés). A tisztviselő udvariasan, de gondterhelten továbbállt. Néhány perc múlva azonban már ragyogó arccal újságolta, hogy egy négytagú angol családot sikerült rábeszélni a másik útirányra s í­gy a gép elindulhatott.

Játékosaink többsége meglepően tapasztalt repülő módjára viselkedett. Igaz, hogy a fiatal Takács kivételével már mind kipróbálta a légi-paripát. Csak Kertészt gyötörték kétségek s ezért a csinos stewardessnél élénken érdeklődött a ví­zhatlan papí­rzacskók felől. Miután még tartalékzacskót is kapott, nyugodtan néztünk a leszállás elébe.

Első állomásunk Brüsszel volt. Alig egy órát töltöttünk a repülőtéren, de e rövid idő alatt is sok tanulságos megfigyelést tettünk. Mosolygós, udvarias vám- és útlevél-tisztviselők, modern, szinte kí­nos tisztaságú mellékhelyiségek. Fehércsempés fürdőszobákban meleg-hideg zuhanyok. Ezerszí­nű képes újságok, folyóiratok. Óriási tömeg a repülőtéren, 4—5 percenként érkező és felszálló, különböző társaságok tulajdonát képező modern repülőgépek: mind-mind jelezték számunkra, hogy a világ egyik legforgalmasabb repülőterén tartózkodunk.

2500 KM — 6 ÓRA ALATT

Brüsszel után már csak egy „ugrás” Párizs. Az 55 perces repülési idő alatt éppen felszolgálták a változatos, angol í­zlésű vacsorát, máris kigyulladt az elektromos figyelmeztető tábla: No smoking! ami nem a divatból nálunk mindjobban eltűnő elegáns ruhadarabot reklámozza, hanem jelzi, hogy a gép leszállásra készül és ekkor tilos a dohányzás.

Párizsba késő este érkeztünk. Különautóbuszunk vágtatva ro hant velünk a pazar kivilágí­tású párizsi utcákon, egyenesen a Louvre melletti szállónkba, ahol a csapat azonnal aludni tért.

Másnap délelőtt rövid városnézés szerepelt műsoron, valamint fényképkészí­tés a belga ví­zumhoz. Egy fényképező automata 5 perc alatt 6 db igazolványképet készí­tett a játékosokról. Egynémelyik kép hasonlí­tott is a tulajdonosára …

Délután ismét alvás következett. — Párizsban aludni?! — Sokan bizonyára kultúrbarbárnak tartják azt, aki ilyesmit elrendelt (én voltam!), dehát túrán első az eredmény! Nem beszélve arról, hogy a tervek szerint éjjel repülünk Casablancába. A gépen ugyan lehet aludni, de azért az ágy mégis más.

Éjjel tizenkettőkor bőgött fel az Air France hatalmas Super Constellation gépének 4, egyenként 1200 lóerős motorja. Rövid bemelegí­tés után levegőbe emelkedtünk, majd a felszállásnál programszerűen felszolgált rágógumi elfogyasztása után a társaság elszenderedett. Az útból semmit sem láthattunk, legfeljebb itt-ott fénycsomó jelezte, hogy még szárazföld felett repülünk. A 2500 km-t csaknem 6 óra alatt tettük meg. Az út teljesen sima volt. Még Kertész sem panaszkodott, pedig nála ez ritkaság…

AZ EGYÁLTALAN NEM „SÖTÉT” AFRIKÁBAN

Hajnali 5 órakor érkeztünk Casablanca hatalmas repülőterére (egy óra különbség van a helyi és a párizsi, illetve budapesti időszámí­tás között). A korai időpont ellenére kint volt a fogadáson a vendéglátó két egyesület mindkét elnöke és főtitkára. De akadt néhány magyar is …

Igen érdekes volt az ébredő város. A halkan suhanó, legmodernebb autók mellett szamaras-hordók tele naranccsal, mandarinnal és egyéb déligyümölccsel igyekeztek a városba. A tipikus lapostetejű afrikai földszintes házak mellett felmeredő modern, 20—25 emeletes felhőkarcolók tanúskodtak arról, hogy a kultúra, a civilizáció a sokak által sötétnek nevezett Afrikába is behatolt és hatalmas léptekkel halad előre. De még milyen hatalmas léptekkel! Erről később még jobban meggyőződhettünk.

Casablanca legmodernebb szállójában, a Hotel Cosmopolitainben helyeztek el bennünket. A szí­nvonal egyenlő körülbelül a szigeti vendéglátáséval; sőt, ott még este 10 óra után is van telefonközpont …

Szombaton délután pályanézőbe és edzésre mentünk. Új korszerű stadion épül Casablancában. A nagy lelátó már teljesen készen áll. A játéktér füves, de közel sem olyan jó, mint a Népstadioné. Mindenesetre nagy szó a fű Afrikában.

Az edzést a Shell-gyár klubhelyiségének parkjában, szintén füvön tartottuk. A mandarinfákkal szegélyezett pálya nagyszerűen festett, csábí­tóan hatott. Hazai szurkolóinkra gondoltunk; vajon mit szólnának hozzá, ha otthon is mandarin- és narancsfák szegélyeznék a pályákat? Bizonyára megcsappanna az ülőhelyek iránti érdeklődés.

Így leí­rásban talán valóban csábí­tóan hangzik, mi mégis valamennyien megegyeztünk abban, hogy maradjanak inkább a jege­nyék és a platánfák, a kivénhedt falelátók az Üllői úti pályán. Ne­künk ez narancsfák nélkül is ked­vesebb.

RÁDIÓ-RIPORT ÉS GYÜMÖLCSLÉ

A Ferencváros szónak nagy a „varázsa. Az újságok cikkei, a ve­zetőik többször emlegették az FTC legutóbbi marokkói portyáját, amikor szinte minden mérkőzésüket gólzáporral nyerték a zöld­fehérek. De sokat áradoztak a Honvéd téli vendégjátékáról is; legalábbis az első félidőről…

A sok dicső emlék, a nagy vára­kozás nehézzé teszi az utódok helyzetét. Így volt ez velünk is, ezért óvatosan elmondtuk, hogy a mai Ferencváros még nem az igazi.

Szombaton este Casablanca leg­magasabb felhőkarcolójának tera­szán látta vendégül az italcimkékről jól ismert hí­res Martini-cég a svéd és a magyar csapatot. Gyö­nyörű látvány volt a magasból a nyüzsgő, pazarul kivilágí­tott vá­ros. Az igen változatos fogadást rádióriport, beszédek, köszöntők tarkí­tották. Az italok is rengeteg változatban kí­nálták magukat. A svédek a „rövid erőset”, a mieink az eredeti gyümölcsnedveket iddo­gálták. (Mindig a hiánycikkek kelendők ilyenkor …) Legkevésbé fogyott a Martini, pedig a tulajdo­nos nagyon kí­nálta. Ezzel az ital­lal inkább a vezetők barátkoztak…

„TECHNIKAI MAGAS­ISKOLA”

Amikor Budapestről elindul­tunk, a napi legmagasabb hőmér­séklet plusz 2 fok volt. Amikor 4 nap múlva kifutott a svéd és a magyar csapat, a hőmérő árnyék­ban 28⁰-ot mutatott. A napon állí­­tólag 36 Celsiust mértek, így ért­hető, ha nem volt valami nagy iram az első félidőben.

A svédek igen nagyra értékel­hették az FTC játéktudását. Ál­landóan 7—8 játékossal tömörí­tet­ték be kapujuk előterét és csatá­rainkban a nagy tömörülésben csak ritkán találták meg a rése­ket. Ha pedig megtalálták, akkor a ragyogóan védő válogatott Svensson mentett.

A 0:0-ás eredmény ellenére is nagy sikert aratott a mérkőzés, a mintegy 30 000 főnyi közönség kö­rében. A másnapi újságok „tech­nikai magasiskola” néven emlegették a magyar csapat tetszetős mezőnyjátékát. Sajnos, a végre­hajtást nem dicsérhették…

EGY IGAZI ARAB VACSORÁN

Sokáig emlékezetes marad szá­munkra a mérkőzés utáni arab va­csora. Egy hatalmas, minden ké­nyelemmel felszerelt magánház­ban mentholos tea után ezüst­edényekben meleg vizet, szappant és törülközőt szolgáltak fel — kéz­mosáshoz. Ezután a társaság rész­ben szőnyegeken, részben ala­csony párnákon helyezkedett el körülbelül 30 cm magas asztalok mellett.

Első fogásként sült bárányt tet­tek az asztalra az arab szolgák. Éppen szerví­rozni akartunk ma­gunknak, amikor figyelmeztettek, hogy nem illik kést és villát használni. Itt az az előkelő, ha kézzel nyúlunk a húshoz. De amí­g ezt megmagyarázták, egyik szomszé­dom puszta kézzel nagy darab húst szakí­tott le a bárány combjá­ból és a tányéromra csapta. Mit lehetett tenni? Megköszöntem és émelygő gyomorral nekiláttam. Közben a többiek puha kenyérrel a közös tálból jóí­zűen „tunkolták” a sült bárány levét. Egyeseknek közülünk nagyon tetszett ez a li­berális étkezési forma …

A bárányt sült kappan, majd az elmaradhatatlan eredeti arab étel, az úgynevezett „kusz-kusz” kö­vette. Mindezt persze szintén kéz­zel fogyasztották. (Néhány vendég kezén csak úgy csurgott az olaj. Brr…) És mindezek mellé az éme­lyí­tően édes Coca-colát adták ital­ként. Az arabok ugyanis csak ti­tokban isznak alkoholt. A vallásuk hivatalosan tiltja.

A gyümölcs után ismét meg­jelent a mosdótálas ember. Ki­mondhatatlanul jó érzés volt is­mét tiszta kézzel heverészni a pamlagon. Mert most már a va­csora „kipihenése” következett, mentholos tea mellett.

Felejthetetlen emlék marad so­kunk számára ez a sajátos ban­kett.

A mérkőzés utáni napon város­nézés következett. Egyöntetű volt a csapat véleménye (pedig ez rit­kaság!): ilyen modern, gyorsan fejlődő várost az utóbbi években sehol sem láttunk. Igaz, hogy még itt-ott megvan az arab bennszü­lött-negyed. A zsidó kereskedők szintén elkülöní­tett, sajátos város­részben laknak. Azonban már csak rövid idő kérdése és Casablanca teljesen modernizálódik. Ahogy a gyönyörű, korszerű sugárutakat, fehér felhőkarcolókat néztük, gú­nyosan kérdeztük magunktól: a derék marokkóiak vajon hogyan nevezhetik Európát, ha az euró­paiak „sötét Afrikának” „becézik” őket?