Portásként dolgozik az egykori csatárlegenda
Bajnok volt az MTK-val, ám ugyanúgy ünnepelték az Üllői úton is, ahogyan a Hungária körúton. A középpályás-csatárt a szabadrúgások és a tizenegyesek mesterének, mindenütt vezéregyéniségnek tartották. Az ötvennégy éves Szeibert György ma személy- és vagyonőr Angyalföldön, a Szegedi úti rendelőintézetben.
Igaz, hogy Lakat Károly edző annak idején nem mondta ki az ön nevét?
Igaz. Mindig mindenkit froclizott, és egyszer visszaszóltam neki. Attól kezdve vagy Földes György, a Volán technikai vezetője olvasta fel a nevem a hivatalos jegyzőkönyvből vagy Karcsi bácsi közölte, hogy a középpályán Krómer, Forintos és – idézem – Anonymus. A csapatból nem hagyott ki, de hónapokig egyedül kellett edzenem. Közben folyton azt hangoztatta: „Magyarország leggazdagabb embere Szeibert György. Külön pályája van.”
Miért az első és a másodosztály között ingázó Volánhoz szegődött a Honvédtól huszonegy éves korában?
Mert Kispestről – egy nőügy miatt – átvezényeltek a tatai Honvéd Rákóczi SE-hez, és a leszerelésem után örültem, hogy közismert klubhoz igazolhatok. A Volánban olyan labdarúgókkal játszhattam együtt, mint Bene Ferenc, Dunai Ede, Juhász Péter, Fekete László, hogy csak néhányat említsek a legnevesebb újpestiek közül. De én szerettem futballozni Ebedli Ferenccel, Kékesi Rezsővel, Seres Gáborral, Magos Gyulával vagy Nyúl Istvánnal is. Előfordult, hogy a Megyeri úton nyertünk 2-1-re, miután becsavartam Szendrei Józsinak, s hogy egy héten belül huszonöt-, illetve tizenkétezer szurkoló jelenlétében kaptunk ki 1-0-ra, valamint 3-1-re a Fraditól és a Dózsától.
A Honvéd elleni 6-6-ot nem említette…
Ki kell ábrándítanom: nem volt az bunda.
A kispestiektől is mindig ezt hallottam, de sosem hittem el.
Pedig ez az igazság. Amúgy van-e olyan bolond, aki 6-6-ra bundázik? A meccs közben, emlékszem, azt mondogattam társaimnak: gáz van, kiesünk. (Tűnődik – a szerk.) Hogy pénz nem forgott, az biztos. S ha megcsinálták, mögöttem csinálták meg, de – minden túlzástól mentesen állíthatom – abban a Volánban nélkülem nem történt semmi.
Másutt történt?
Szinte mindenütt, ahol megfordultam, a meghatározó labdarúgók közé tartoztam. Az MTK 1987-es bajnokcsapatában is. Pedig abban az együttesben Híres Gábor elhitte Verebes József edzőnek, hogy ő a legjobb középhátvéd Európában, és Boda Imre sem kételkedett a „mágus” megállapításában, miszerint a mi centerünk semmivel sem gyöngébb Gary Linekernél. Bennem voltak aggályok, mert eleinte azt hallottam a Hungária körúti törzsközönségtől: ez a falábú meg minek jött ide? Aztán a Csepel ellen 0-2-ről mesterhármassal fordítottam, és zúgott az ütemes szeibertgyuri… Hasonló volt a helyzet a Ferencvárosban is, ahol rendre huszonötezer ember buzdított bennünket. Igaz, a Fradiban csak nyolc gólt szereztem – előtte az MTK-ban kétszer voltam második a góllistán –, viszont adtam néhány használható labdát 1990 mesterlövészének, Dzurják Csöpinek…
Miért nem volt válogatott?
Mert nyolcvanhétben, amikor a keret az NDK elleni lipcsei találkozóra készült, két edzőmeccset is lemondtam a lányom, Szonja születése miatt. A kapitányként és klubedzőként is dolgozó Verebes az első nemet még elfogadta, a másodikat már nem.
Az életmódja nem szólt közbe?
Ha mindazok, akikkel az éjszakában találkoztam, soha nem lehettek volna válogatottak, akkor már megszűnt volna a nemzeti tizenegy… De volt bennünk betyárbecsület. Egyszer egy egész éjszakát átmulattunk – nem mondom meg, kikkel – Debrecenben. Verebes reggel azt látta, hogy töltött káposztát eszem az Arany Bikában a svédasztalról. Mondta: négyezer. (Értsd: forintban ennyi volt a büntetés – a szerk.) De délután a kupameccsen 4-1-re megvertük az MTK-val a DVSC-t.
Később kevésbé élt nagy lábon.
A pályafutásom befejeztével nehezen helyezkedtem el. Sőt azt vettem észre, olyan rossz a labdarúgók megítélése, hogy jobb, ha letagadom: futballoztam valaha. Voltam zöldséges, pincér a Park Szállóban, hét éven át egy angyalföldi gumiműhelyben dolgoztam, s öt esztendeje megbecsült személy- és vagyonőr vagyok a Szegedi úti rendelőintézetben.
Megismerik?
Még az orvosok is.
Megy a nosztalgiázás az igazi futballról?
Nem megy. Itt munka van. Ha kell, felveszem a telefont, és kapcsolom a doktort; ha kell, rendet teszek folyosói szóváltás közben.
Akadnak kellemetlen helyzetek?
Előfordulnak. De az, aki futballozott Garaba Imre ellen, fel sem veszi az ilyesmit…
Meccsre jár?
Nem. Egyetlen játékost sem tudok említeni, aki miatt érdemes lenne kimennem.
(Hegyi Iván, Népszabadság)
7 hozzászólás a(z) Portásként dolgozik az egykori csatárlegenda bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Lacimadár, a cím szerintem nem az itteni oldalé, hanem a Népszabadságé/Hegyi Iváné, bár utóbbiból többet nézek ki (bár hogy ezek után mit keres a N.Sport és a Blikk harmadik testvérénél…), Szeibertre pedig nem mondom, hogy ő maga a diagnózis, de hogy kor- és kórtünet, az hóttziher – és ha egyszer tagadja az őt nem ismerők előtt, hogy valaha futballozott, akkor mire ez az egekig érő szaglószerv? Vagy úgy képzeli, csak a dicstelen utódok miatt rossz a megítélésük, ő maga pedig egy „bezzeg-hozzájuk-képest”? Ilyen vak, öntelt közeg az egész, hogy nem veszi észre senki a maga éjszakázásával és reggeli káposztázásával, mennyire tette hozzá a maga koporsószögét ehhez az egész tragikomikus gyászszertartáshoz.
Igazad van, kispufi, Hegyi Ivánból én is többet néznék ki … az egész egyébként szerintem már Puskásék, majd Mészölyék és a Császárék éjszakázásaival kezdődött … amikor a „sztároknak” mindent elnéztek … csak nem vettük észre, hogy milyen irányba indult el a futball, és csak tehetséggel egyre kevésbé lehetett megélni … a ’60-as évek zseniális magyar játékosai (csapatai) is kifulladtak 60-70 perc után egy ütős csapattal szemben … utána már csak sztárocskák jöttek: Kocsis Lajos, Törőcsik, Détári stb., akikben minden megvolt ahhoz (alapból), hogy igazi, világszerte süvegelt klasszisok legyenek … de ők inkább a söröcskéket, pörköltöcskéket választották … utána rémisztő példa volt még Fischer Pali, akiről egy volt Ajaxos csapattársa (valamelyik holland válogatott) mondta, hogy edzéseken tátott szájjal bámulták, miket tud a labdával … azután 1/2 év után hazaküldték … Ajax után Siófok … vagy Bácsi Sanyi, akit befektettek 0 kalóriás diétára egy szanatóriumba és 5 kg. +súllyal jött ki, vigyorogva … Nem tudom, hogy vehetnénk fel a versenyt akár a dánokkal, akár az izlandiakkal, szlovákokkal stb. stb., ahol SPORTEMBEREKET (illetve elsősorban: EMBEREKET) nevelnek … ???
Edző-, edzés- és pedagógiakérdés. Avagy a hal feje…
Cseppben a tenger. Önértékelésben, hozzáállásban egy qrwára jellemző interjú ez, hogy miért is nem futják be a remélt pályát a magyar foci nagy ígéretei, és miért lett azzá labdarúgásunk, amivé, élén pont azoknak a „kritikusoknak”, akik miatt.
Igazad van kispufi, de nem Szeibert Gyuri a hibás ezért elsősorban … ez az egész, vagy 50 éve romlott futballközeg, ahol előfordulhat, hogy 1 meccs előtti éjszaka kimarad az egész csapat, reggel meg töltött káposztával melegítenek … és még nyernek is … el tjudom képzelni, az ellenfél milyen sportszerűen készült fel … mint Pintér „Pinyő” Attiláék az Admira ellen ’89-ben, amikor Szegeden vodka nem maradt az „egységekben” … utána meg jött a sírás, hogy micsoda balszerencse, hogy egy osztrák középcsapat ellen kiestünk (akkor ez még/már) óriási blamázs volt …
2 megjegyzés: 1. Sz. Gyuri kimondta az igazat: olyan rossz -évtizedek óta!- a futballisták megítélése, hogy inkább letagadja … sok hajdani labdarúgótól hallottam már ugyanezt … ezen a mai színesre festett hajú makik is legondolkodhatnának, hogy tkp. milyen karrier is vár rájuk???
2. Kedves K@rcsi! Minden tiszteletem a Tiéd és a Szeibert Gyurié is, de nem kellene „népsportig” lesüllyedni … Micsoda? „LEGENDA”??? Hol, mikor, kinél??? Max. egy Volánnál … még egy MTK-nál is legfeljebb úgy emlékeznek rá, hogy jó kis játékos volt … nálunk meg pláne! (Mert nem is volt több, nem lehetett több, és nem akart több lenni!!!) Ha a Szeibert legenda, akkor Sárosi, Takács II, Toldi, Kohut, Gyetvai,. Rudas, Henni, Dalnoki, Mátrai, Juhász, Varga, Albert, Rákosi, Nyilasi stb. stb. stb. nem akarok 500 nevet felsorolni, nos, akkor ŐK NEM AZOK!!!
Varga Roland és Lamah viszont az …
Szóval, az ilyen bombasztikus címek is sokat ártanak az amúgy is önértékelési zavarban szenvedő „futballistáinknak” … és az olvasónak is, aki először nem tudta, hogy melyik, még mai is élő csatárLEGENDÁRÓL lesz szó??? Mert a ’49-es csatársorból már senki sem él, és a ’63-68 közöttiből is elment a 2 zseni … Szőke Pista? Rákosi „Matyi”? Fenyvesi „Tüske”? Mert az utolsó „legendák” ők voltak az Üllői úton … azóta volt néhány jó csatár (Máté, Szokolai, Kuntic), n, de „legenda”???
Sajnos, Lacimadár, ha átveszünk valahonnan egy anyagot, egy betűt sem változtathatunk rajta.
Függetlenül attól, hogy sokban igazad van. Számomra, aki 1954-ben vált Fradistává Láng Károly vagy Ombódi Imre is komolyabb játékos volt. Sz. Gy. az igazi eltékozolt tehetség példája. Bár igaz, hogy ebben a vezetők sárosabbak, mint maga a játékos.
Elnézést, nem tudtam, hogy eredetileg Népszabis a cikk címe is … akkor ezért -az egyébként kiváló tollú- Hegyi Iván fülét kell meghúzni 🙂
Sz. Gy. a több száz (több ezer?) eltékozolt magyar tehetség EGYIK iskolapéldája! Akiknek mindent elnéztek, mert egy kicsit ügyesebben bántak a labdával, mint a többiek … nekik meg (tisztelet a kevés kivételnek) sem annyi akaratuk, sem annyi intelligenciájuk nem volt, hogy edzői korbács nélkül is többre akarták volna vinni … Sz.Gy.-nél még nagyobb tehetség volt a kortársai közül Váczi Zoli … aki saját bevallása szerint is nem egyszer sörrel és cigarettával melegített mérkőzés előtt …
ha már „LEGENDA”: számomra pl. egy Havasi „Csőrös”, egy Vépi Peti, egy Megyesi Pista, egy Mucha Jóska, egy Jancsika Karcsi stb. stb. mindig legenda marad, pedig soha, senki nem ajnározta őket a „briliáns” tehetségük miatt! Mégis, sokkal, de sokkal többre vitték mint pl. egy Fischer, egy Szeibert, egy Bácsi, egy Váczi, vagy a ’70-es évek Fradi-ifijéből elrettentő példa lehetne Csomány Imre, ha jól emlékszem… Mert tudták magukról, hogy nem született zsenik, és mindent megtanultak, amit csak lehetett … hatalmas szívvel küzdöttek minden mérkőzésen! Na, ők LEGENDÁK nekünk, az én generációmnak, évtizedekkel később is!