Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 8.

Filmbe illő futballcsodák Dorogon és a Május 1-ben

1963. november 27-én, Dorogon néhány perccel a mérkőzés és egyben a félidényes bajnokság befejezése előtt a Fradi 1:1-re állt és sok oka volt arra, hogy bajnoknak érezze magát.

Hogy végül hogyan sikerült a bajnoki záró tabella harmadik (…) helyére letornázniuk magukat, arról még ma is krimibe illő történeteket mesélnek a résztvevők, (s mint az ilyen esetekben szinte mindig) mindenki másként emlékszik a bajnokságfordí­tó pillanatokra.

Mesébe illő szerencse, hogy a mérkőzésről az utókor számára megmaradt egy néhány perces felvétel, amelyen a klub történetének egyik legdrámaibb bajnoki hajrája, a kor technikai szí­nvonalán persze, de nyomon követhető.

A mozikban akkoriban az úgynevezett nagyfilm előtt mindig levetí­tették a hét kül- és belpolitikai eseményeiről, a kulturális és sportélet történéseiről készült összefoglalót, amelyet a nem túl nagy alkotói fantáziáról árulkodó Filmhí­radónak hí­vtak.

Miután televí­ziós készülék még csak nagyon kevés család otthonában dí­szelgett a nagyszoba főhelyén (rajta az elmaradhatatlan, nagymamák által horgolt csipketerí­tővel, s az irgalmatlanul giccses nippekkel), a nép az újságokból és a Filmhí­radóból tájékozódott arról, hogy mi történik itthon és a nagyvilágban. Ennek a Filmhí­radónak az utolsó anyaga (amennyiben a magyar válogatottnak volt az adott hétre eső mérkőzése) garantáltan a nemzeti 11 soros találkozójának három maximum négy perces összefoglalója volt, benne a legnagyobb helyzetekkel és a gólokkal. Nem véletlenül cseng mind a mai napig ismerősen a már akkor moziba járó nemzedékem fülében a Csőke József– Fifilina József kettős neve (sajnos, már egyikük sem él…), hiszen ezeket a mini-tudósí­tásokat mindig ők készí­tették.

Egy szimpla Dorog-Ferencváros bajnoki meccs azonban (dacára annak, hogy a bajnoki cí­m a tét) kevés volt ahhoz, hogy a heti Filmhí­radóba bekerüljön.

Csak áldhatjuk a nevét annak, aki egy idő után kitalálta, hogy a heti rendes Filmhí­radókon kí­vül (előbb havonta, majd kéthetente) készüljön külön Sporthí­radó is (itt jegyzem meg: volt Világhí­radó cí­mmel, csak a határainkon túli eseményeket összefoglaló válogatás is, szigorúan az éppen megfelelő politikai széljárásnak megfelelő tematikával, hogy a Filmhí­radó és a nagy film közé beiktatott  élő artistaműsorokról már ne is beszéljek), s ebben már szerepelhetett a bajnoki cí­m szempontjából sorsdöntő összecsapás.

Ezen a néhány perces felvételen (Szepesi Györgynek a rádió közvetí­téséből átvett hangját a film alá keverve) azt láthatjuk, hogy jobbról í­velődik szöglet a Fradi kapujának előterébe. A zöldek akkori kapusa, Aczél László az előtte álló sok játékostól nem fér a labdához, a középhátvéd Mátrai viszont igen… Felszabadí­tásnak szánt rúgása után azonban a labda játékostársát, Rákosi Gyulát találja telibe, akiről oldalra pattan, s a dorogi szempontból legjobb helyen álló Szuromi úgy 8 méterről, a jobbösszekötő helyéről, laposan a hálóba bombáz. 2:1 a Dorog javára.

Ez volt az a pillanat, amikor az aznap mérkőzést már nem is játszó Győri ETO volt a bajnok.

Mi több, az is maradt, mert az utolsó néhány perc már kevés volt a Fradinak ahhoz, hogy kiegyenlí­tsen.

Márpedig egy 2:2-vel újra az Üllői útra került volna a bajnoki arany.

A korabeli feljegyzések szerint a dorogi pályát háromnegyed részig megtöltő ferencvárosi szurkolók (itt jegyzem meg, Flóriék szerint a fennmaradó negyedrész dorogi drukker döntő többsége is nekik szurkolt) dermedten nézték a történteket.  Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy az ő csapatukkal ez megtörténhet.

No, nem feltétlenül az, hogy kedvenc csapatuk ne játszhatna döntetlent Dorogon (ne felejtsük el, hogy ott a Pálmai, Prohászka fedezetsor előtt a Karába, Szuromi, Monostori, Kertes, Csóri csatársor rohamozott), hanem az, hogy két meccsen kellett volna egy nyomorult pont a bajnoki cí­m megszerzéséhez (és egyben megvédéséhez), s ezt az egyet nem volt képes a Fradi megkaparintani.

A brutális bajnoki hajrá-összeomlás, persze nem Dorogon, s nem az utolsó meccsen kezdődött.

Alberték (mint cí­mvédők) remekül kezdték ezt a félidényesre kií­rt pontvadászatot. (Azért kellett öt hónap alatt egy teljes bajnokságot játszani, hogy az addigi őszi-tavaszi bajnoki menetrendről a teljes magyar futball átállhasson a naptári évvel megegyező bajnoki rendszerre, azaz: márciusban rajt, november végén, december elején bajnokavatás. Európa szinte minden országában már réges-régen ilyen rendszerben futballoztak, de miután Magyarországon nem, rendre olyan faramuci helyzet állt elő a nemzetközi kupákban, hogy a magyar bajnok már régen nem volt magyar bajnok, amikor a BEK küzdelmeinek nekivágott…)

4:0-ra nyernek Komlón, de a folytatás is parádés, hiszen az MTK (0:0), a Vasas (2:2), és a Tatabánya (1:1) kivételével mindenkit simán vernek, mí­g nem elérkezik a Fradi számára a Dráma Napja: a Népstadionban, 60 000 néző előtt (az osztrák Vlahojanisz játékvezetése mellett) a Bp. Honvéd „kivégzi” a Fradit.

Tichy, Komora, és Katona két-két gólját a jobbszélső Nagy Gyuri toldja meg még eggyel, az pedig sem a Fradi szurkolókat, sem magát a gólszerzőt cseppet sem vigasztalja, hogy a zöldek mindkét találatát Albert jegyzi.

(fotó: Novák Dezső gyűjteményéből)

Túl a vereség (2:7…) drámai voltán, a Győr is ekkor áll a táblázat élére, de ez különösebben nem izgatja az Üllői úti törzsközönséget, hiszen mí­g Palotaiéknak már csak egy mérkőzésük van hátra, a Fradinak a Galatasaray elleni BEK találkozók időpontjainak többszöri tolódása miatt, az elmaradt bajnokik miatt még három!

(A vidéki futball akkori erejére tökéletesen jellemző: ebben a pillanatban a Komló a 3. és határozott esélye van a bajnoki cí­m megszerzésére is, sőt ma már tudjuk, hogy akár az aranyérem is a bányász-városba kerülhetett volna, ha az utolsó fordulóban legyőzik a Honvédot, a Győr meg otthon kikap).

A Győr azonban az utolsó meccsét hazai pályán Keglovich és Orosz góljaival simán nyeri a Csepel ellen, s a maga részéről a 13 meccsén szerzett 17 pontjával (20:7-es gólkülönbséggel) be is fejezi a bajnokságot.

A játékosai elmennek szabadságra, hiszen ezt a bajnokságot a Fradi (gondolják Győrben…), ha másutt nem, az utolsó, még hátralévő dorogi találkozóján úgyis megnyeri.

Alberték közben szorgalmasan pótolnak, az Üllői úton egy 3:0-as Diósgyőr elleni diadallal próbálják meg elfeledtetni a végsőkig csalódott hí­veikkel a Honvéd elleni 2:7-et, ám aznap, amikor a Győr bajnoki zárórát tart, egy ország általános elképedésére a Ferencváros 2:1-re kikap Szegeden!

Ma már tudjuk, hogyha a Tisza-partján csak egy döntetlent ki tud csikarni a zöld-fehér gárda, akkor már bajnok, s miként annak az esztendőnek a nyarán a Népstadionban a Szeged ellen, úgy az év végén Dorogon már csak fieszta jelleggel kell lejátszani a 90 percet.

Nos, ez az, ami nem sikerült, sőt (lásd, mint fent) a dorogi dráma is kicsúcsosodott egy Szuromi gól formájában.

Az élet a futballban is duplán osztja a pofonokat, a végén a Fradi nemhogy az aranyat, de még az ezüstöt sem szerzi meg (csak gólaránnyal ugyan) a Bp. Honvéd is megelőzi. Ha nincs a 2:7, csak egy valamivel „szerényebb” vereség, akkor a Ferencváros ezüstérmesként zárja az 1963-as esztendőt.

(A Győr egyébként egyáltalán nem érdemtelenül nyerte a bajnokságot. Remek csapatuk volt, ezt a BEK-ben fényesen bizonyí­tották is. A Chemie Leipzig ellen oda-vissza nyernek (4:2, 2:0), túljutnak a Lokomotí­v Szófia gárdáján is (5:3, 3:4), a DWS Amszterdam sem jelent akadályt (1:1, 1:0), s csak az 1961-ben, 1962-ben, 1963-ban és 1965-ben is BEK döntőt játszó (sőt, az első kettőt meg is nyerő) Germanóval, Torresszel, Eusebióval, s még vagy öt világsztárral felálló Benfica tudja elbúcsúztatni őket (0:1, 0:4).

Flórit (gondolom) nem igazán vigasztalja, hogy a góllövőlistán 11 góllal a 2. helyen végez a 13 gólos Tichy Lajos mögött, meg aztán az esze is inkább a dorogi meccs után három nappal sorra kerülő esküvőjén jár.

A világ ezzel éles ellentétben, a Fradi dorogi drámájánál összehasonlí­thatatlanul nagyobb drámán szörnyülködik: 1963. november 22-én a texasi Dallasban halálos merényletet követnek el John F. Kennedy amerikai elnök ellen.

Egy ilyen horderejű esemény azért még az 1963-as életét élő magyarok között is a mindennapok témája, bár őszintén szólva az sem volt számukra teljesen közömbös, hogy Kádár ebben az évben hirdetett közkegyelmet az 56-os események után bebörtönzöttek számára.

A mozik telt házakkal futnak és aranyéveiket élik. A szí­nházi élet nagy eseménye Gábor Miklós Hamlet alakí­tása a Madáchban, a Ruttkai-Latinovits kettős Rómeót és Júliát alakí­t a Ví­gben, a Tháliában pedig Kazimí­r Károly szí­nre viszi Fejes Endre remekét, a Rozsdatemetőt, az idősebb Hábetler szerepében Szabó Gyulával, Pék Máriát Horváth Teri, az ifjabb Hábetlert Madaras József játssza.

Én mégis egy olyan film megemlí­tésével búcsúzom az évtől és ettől a fejezettől, amelynek nagyon is sok köze van a futballhoz.

Miközben Flóri (Fenyvesi Mátéval a csatársor baloldalán) bajnokságot nyer és bajnokságot veszí­t ebben az esztendőben, Göröcs ugyan csak 5. az Újpesttel, de már a nagy klasszisok között emlegetik, addig a válogatott mára kultikussá lett Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársorának jobbszélsője, a csodálatos Sándor Csikar filmfőszerepet (!) kap, Rényi Tamás „Mindennap élünk” cí­mű mozijában. A forgatókönyvet Kertész Ákos í­rja, de aki azt hiszi, hogy valami sunyi áttétellel az alkotók, az akkoriban az ország legnépszerűbb emberei közé tartozó Csikarból, mint a magyar válogatott jobbszélsőjéből akarnak sikert csinálni, vagy hasznot húzni, az nagyon téved.

A filmben egy szó el nem hangzik a futballról, a történet egy brigád életéről szól, s a brigádtagok barátságát és emberségét egy brigádon belüli szerelmi viszony állí­tja szakí­tópróba elé.

Sándor Csikart a filmben Sajeknak hí­vták, s ő volt az, akinek a feleségét elszerették.

Ha megemlí­tem, hogy a „Mindennap élünk”-ben, többek között szerepelt még Sinkovits Imre, Agárdi Ilona, Koncz Gábor, Horváth Sándor, Bánhidi László, és Galambos Erzsi is, akkor senki sem mondhatja, hogy Csikar a Filmgyárban rosszabb csapatba került, mint amilyenben a Népstadionban játszott.

A „magas labdák” azonban, amelyeket filmbéli riválisa felé a szövegkönyv szerint beí­vel, rendre átszállnak a „gaz csábí­tót” alakí­tó Koncz Gábor feje felett.

Márpedig Sándor Csikar, nem ehhez van hozzá szokva.

Ha ő elfut és bead, akkor Albert érkezik. És…