Rákosi megkapta az útilaput

A Ferencváros labdarugói kiélezett, óriási csatában harcolták ki a legutóbbi NB I-es bajnokság bronzérmét. Ezzel egyszersmind kivivták a jogot az UEFA Kupában való szereplésre is. Számos élvonalbeli gárdánál igencsak elismerték volna ezért az edző müködését. Az Üllői uton ez egészen másként alakult. Rákosi Gyula megkapta az utilaput. Mehetett, amerre akart…

Az 52 éves szakember most gyakorlatilag az „utcán van”. Juliusban, s talán még augusztusban is abból az összegből lesz kénytelen megélni, amit láboperációja után, betegállományban lábadozóként felvehet. Lábszárán számos vágás éktelenkedik, de nem is ez sajog igazán…

– Nem tudom, mihez kezdek – mondta el kedden az MTI munkatársának Rákosi Gyula. – Az fáj a legjobban, hogy az utolsó utáni pillanatban bocsátott el szeretett egyesületem, ahol – úgy tűnik – mitsem számit, hogy évtizedeket töltöttem el. Játékosként és edzőként egyaránt csakis a zöld-fehér szinek tudtak felvillanyozni

– Végül is miért alakult igy a sorsa?
– Hosszan lehetne elemezni az eseményeket. Talán tulzottan makacs, önfejü ember vagyok…? Én azonban inkább következetesnek tartom magam. Ugy tünik, a ilyesmi nem éppen modern viselkedés. A törleszkedés, a vezetők elvtelen kiszolgálása többre vezet. A klub elnöke nyugtatgatott, hogy szakemberek cseréje után biztositanak helyet nekem az utánpótláscsapatok valamelyikénél. Ezért egy mozdulatot sem tettem azért, hogy uj kenyéradó után nézzek. Ez megbosszulta magát. Dehát ki gondolta volna, hogy az, aki igért, elfelejti, mi az adott szó?

– Nem is keresték más klubok ajánlataikkal?
– Annak ellenére, hogy világosnak tünt, maradok az Üllői uton, a Haladás VSE és a Szeged SC vezetői felajánlották, esetleg náluk, tehát továbbra is az élvonalban dolgozhassam. Ha ez talán vonzott volna is, kicsit későn döbbentem rá arra, hogy mégsem maradhatok a ferencvárosiak kötelékében. Az igazsághoz tartozik: talán nem is mentem volna szivesen vidékre, mert leányom, Réka, akit egyedül nevelek, immár nyolcadikos lesz. Éppen az utolsó évben iskolát változtatni, ez kellemetlen lehetett volna számára.

– Most tehát várakozik, s gyógyitgatja a sebeit
– Mi mást tehetnék? A Ferencváros labdarugó-szakosztályában uj utakat próbálnak, francia tőke bevonásával. Abba a képbe én nem illettem. Izgulok, egyben remélem, hogy jól szerepel majd a csapat. Ám az Üllői uton néhány ember kicsit tul sokat képzel menedzseri, vezetői kvalitásairól. Nehogy ennek ismét a szakma igya meg a levét…

Múlt és jövő (egy fotó a régmúltból)

– Ezek szerint félti utódát, Nyilasi Tibort is?
– Ő legalább korrekt volt. Amikor szóba került, hogy esetleg ő lesz a vezetőedző, odajött hozzám, és elnézést kért azért. Szerinte az volt a látszat, hogy a helyemre pályázott.

– Végül is ez történt
– Nyilasi nem hibás ebben, hanem azok, akik az utódomat kutatták. Kivánom is neki, hogy legalább annyit érjen el a csapattal, ami nekem is sikerült. Nehéz kenyér. A Fradi, az Fradi. Ott csakis a győzelem számit

– Ugy hirlik, a korábbib szakosztály-igazgatótól, Albert Flóriántól sem éppen baráti viszonyban vált el
– Igy igaz. Bár sokat tehetett volna azért, hogy a szakosztály életébe ne szóljanak bele olyanok, akiknek ahhoz nem sok közül volt, ölbe tett kézzel ült, és várt a jószerencséjére. Ezt elég keményen el is mondtam neki, amikor elbucsuztam. De viszont jólesett, amikor a záróvacsorán minden játékosom odajött hozzám. Átöleltek, megcsókoltak, és sok sikert kivántak nekem.

– Sikert, de hol…?
– Remélem, kellek még valahol… Elképzelhető, hogy külföldön, egy kisebb csapatnál találok állást. Azt sem tagadom, egy másik fővárosi klub szakosztályvezetője is felhivott, hogy náluk tudnának „helyet szoritani” számomra utánpótlásvonalon. Dehát én, az örök fradista, más csapatnál…?

(1990. július 17.)