Régi idők focija – Tóth István

Aki a múltat nem ismeri, a jelent nem értheti.

Július végén már az NB I-ben játszik a Dunaújváros PASE labdarúgó csapata, amely siker most arra is okot ad, hogy megkeressük azokat a nagyszerű játékosokat, akik egykor városunk meghatározó futballistái voltak.

Én még gyermek voltam, amikor láthattam őt játszani. Az akkori csapat igazi vezéregyénisége, nem véletlenül csapatkapitánya is volt. Mindig büszkén vallja perkátai származását és azt, hogy mennyire fontos az alázat, a klubhűség. Igaz, megfordult más csapatokban is, és játszott az „isteni” Diego Maradona ellen is, de legszebb éveit mégis a Kohászban töltötte. Ő nem más, mint Tóth István, mindannyiunk „Totyája”, aki 306 lejátszott mérkőzéssel vezeti a klubrekordot. 1974. augusztus 4-től tí­z éven át, 1984. november 14-ig futballozott a klubnál. Ezen időszak alatt a Kohász 5 évig szerepelt az élvonalban. Igaz, védő volt, mégis 19 gólt szerzett. Hét évig viselte a csapatkapitányi szalagot.

– Hol ismerkedtél meg a játékkal?

– Perkátán kezdtem el focizni, majd Fehér Sanyi bácsi 1966-ban megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem felmenni Pestre az Újpest ifi csapatának próbajátékára. Családom támogatásával természetesen ezt elvállaltam. Az első edzést követően az ottani edző mondata az volt, hogy holnaptól az Újpest csapatának játékosaként az Arany Bika Szállóban fogok lakni. Így kezdődött. Akkor 13-14 évesen olyan emberek közé kerültem, mint Bene, Zámbó, Fazekas, Dunai, Göröcs, de sorolhatnám a teljes névsort. Itt edzhettem négy éven keresztül, és ekkor döntöttem el, hogy labdarúgó leszek. Ez az a korosztály, amikor eldől az, hogy van-e kellő alázat, akarat, elszántság a fiatalban, hogy NB I-es futballista legyen. Utólag elmondhatom, hogy jól döntöttem, nem bántam meg, hiszen rengeteg szépséget kaptam a húsz éves pályafutásom során.

– Hogyan kerültél Dunaújvárosba?

– 1971-ben Pécsre kerültem, ahol nagyszerű éveket töltöttem. Onnan Szekeres Ambrus úr el akart cserélni a Vasas egykori kitűnő csatárával, Kiss Lászlóval, de ezt én nem fogadtam el. 24 évesen voltam, és határozottan azt mondtam, hogy ha nem engedik, hogy a Kohászban játsszak, akkor befejezem a pályafutásomat. Ő azonban ezt nem akarta, minden áron a Kaposvárba küldött volna. Végül Mihály József, Andriska Vilmos és Palicskó Tibor segí­tségével megnéztek az akkori dunaújvárosi vezetők, akik itt marasztaltak. Ezzel megvalósult az az elképzelésem is, hogy Perkáta közelében telepedjek le. Így kerültem 1974-ben a Kohászhoz, majd két év múlva tagja lehettem az NB II-es bajnokcsapatnak. A mai napig is sok szeretettel gondolok vissza csapattársaimra, vezetőimre, akik ebben nekem segí­tettek. Rengeteg szeretetet kaptunk a város lakóitól is, hiszen abban az időben nagyon sokan jártak a mérkőzésekre. Ma is emlékeznek rám, és nagy öröm az, amikor a városban sétálva rám köszönnek a szembejövő emberek.

– Mindig óriási rangadókat játszottatok a budapesti csapatokkal, í­gy a Ferencvárossal is. Hogyan emlékszel ezekre?

– Lehet, hogy ez most rosszul hangzik, de az FTC ellen mindig jobban felszí­vtuk magunkat. Akkor valahogy mindig ütőképesebbek voltunk. De ez igaz volt az Újpest, vagy a Honvéd ellen is. Amikor például a Mészöly Kálmán irányí­tott Békéscsaba érkezett hozzánk, akkor egy nagyon jó mondatára emlékszem. Ennek az az előzménye, hogy volt egy nagyon jó cipészünk, aki a téli időszakban rájött arra, hogy ha a stoplikat egy kicsit bereszeli, akkor jobban meg tudunk állni a felázott, sáros talajon. Ezt nem volt szabad egyébként, de ő ezzel egy kicsit segí­tett bennünket. A Békéscsabát akkor 5-0-ra megvertük, és ekkor hangzott el ez a mondata Kálmánnak: „A két csapat stoplijai közötti különbség döntötte el a találkozót.” Novák Dezső volt az edzőnk, amikor a Ferencvárost 15000 ember előtt Pesten 3-1-re megvertük. Azon a meccsen Bartók István olyan gólt lőtt, amelyet taní­tani kellene. Sarokkal vette át a labdát, melyet úgy vágott a kapuba, hogy a nagyszerű kapus, Zsiborás Gábor meg sem tudott mozdulni. Nagyszerű élmények ezek. Ez volt az a mérkőzés, amelyikre nagyon szí­vesen emlékszem vissza. Ekkor dőlt el az is, hogy az egykori kiváló válogatott labdarúgó, Novák Dezső az FTC vezetőedzője lesz.

– Kik voltak azok az edzők, akik meghatározóak voltak az életedben?

– Óriási tisztelet övezte az akkori edzőket: Baróti Lajos, Sárosi László, Fridmanszky Zoltán, Magos Ferenc, de még sorolhatnám a neveket. Ami játékosként a szerencsém volt, hogy soha nem volt olyan sérülésem, ami miatt több meccset ki kellett volna hagynom. Ezért sikerült olyan szériát produkálnom, ami a mai napig is egyedülállónak tekinthető, hiszen folyamatosan 197 NB I-es mérkőzést játszottam a Kohászban. Ehhez kellett a kiváló edző, Novák Dezső is. Abban az időben jól ment a játék, í­gy a labdarúgás révén olyan világot láthattam, ami csak keveseknek adatott meg. Így jutottam ki a Magyar Ligaválogatottal Dél-Amerikába, ahol pályára léptem Diego Maradona ellen. Óriási játékos volt, aki figurázott, mindenkit kicselezett, mindenkit lefutott. Olyan futballista volt már akkor, 17-18 évesen, akinek nem volt párja. Én csereként álltam be ellene. Azt kérték, próbáljam meg ellene. Jól mondták, mert a játékom csupán próbálkozás volt vele szemben. Parádés beadásai voltak az alapvonaltól, melyet akkor még csak ő tudott. Ellenkező lábbal úgy tekert középre, hogy az érkezők kapura tudtak fejelni. Nem is tudtam mit csinálni ellene, csak jelképesen meghajoltam a tudása előtt, és néha felsegí­tettem a fűről. A hazai bajnokságban nagyon szomorú voltam, amikor kiestünk az NB I-ből, pedig nagyon jó csapatunk volt. Németh, Majzlinger, Török és Holló Pista voltak a kiváló kapusaink, a védelemben Keller, Judik, én, Staller, a középpályán Bódi, Nagy II, Fajkusz, a csatársorban Bartók, Szepessy és Kuti.

Ha Totya az mondta, hogy meghajol Maradona játéktudása előtt, akkor ezt most mi is megtehetjük, hiszen a fent felsorolt nevek között sajnos találunk olyanokat, akik ma már nem lehetnek közöttünk.

(dpase.hu)