„Hat percenként egy gól, avagy a felnőtté válás kora…”
1941 után 1955 volt az első olyan esztendő Rudas Ferenc életében, amelynek már nem a Ferencváros (ÉDOSZ, Kinizsi…) játékosaként vágott neki.
A „boldog békeidőkhöz” képest egy minden szempontból fakószürke magyar valóság kellős közepébe csöppent, amely egészen más hétköznapokat tartogatott egy volt sokszoros válogatott Fradi játékos számára, mint amilyeneket (megjegyzem: ugyanazok a hétköznapok…) tartogatott volna, ha még mindig NB I-es futballistának mondhatja magát.
Maga az esztendő olyan futballparádéval kezdődik, amelyet Feri sem tud kihagyni: az 1954-es bajnokságból elmaradt (még áprilisban, a 6. fordulóban kellett volna lejátszani) Bp. Honvéd – Vörös Lobogó mérkőzésre, január 9-én, a Fradi pályán (hol másutt?…) kerül sor.
A vasárnap délelőtt 11-kor rendezett találkozónak elvileg már az égvilágon semmi jelentősége sincs, hiszen a Bp. Honvéd bajnokként, a Vörös Lobogó ezüstérmesként fut ki a hótól ugyan a lehetőség szerint megtisztított, ám a szakadó esőben, bokáig sáros talajú pályára, ám mit mondjak: okosan döntött az, aki úgy rendelkezett, hogy „rend a lelke mindennek” alapon a meccset le kell játszani.
Ha ugyanis nem rendezik meg ezt a találkozó, akkor a magyar élvonalbeli futballtörténelem ma szegényebb lenne egy olyan csodával, amelyet csak egy 9:7-re (!) végződött mérkőzés tud produkálni, s ahol (mint az eredményből fényesen kiderül) nem a bunkerfutballra helyzeték a hangsúlyt a pályára lépő csapatok.
Rudas Ferenc életében ugyan az égvilágon semmi jelentősége nincs a mérkőzésnek, ám még az ő életrajza sem lenne teljes, ha ez a másfél óra említés nélkül maradna.
A két csapat (Bp. Honvéd: Sántha – Rákóczi, Lóránt (Palicskó), Kovács J. – Bozsik, Bányai – Machos, Kocsis, Tichy, Puskás, Babolcsay. Vörös Lobogó: Fecske – Kovács II, Börzsey, Lantos – Kovács I, Kovács III – Sándor (Gál), Kárász, Hidegkuti, Arató, Molnár összeállításban) átlagosan hat percenként talált a hálóba, de önmagában ez még csak az egyik apró kis csodája ennek a matinéként indult meccsnek.
Később sokan annak tulajdonították a gólesőt az esőben, hogy mindkét csapat hálóját tartalékkapus védte. (A Honvéd esetében mindjárt a harmadik számú hálóőr, hiszen Grosics Gyula eltiltott, Faragó Lajos sérült volt.) Az egyik oldalon Sántha, a másikon Fecske öltözött feketébe, s bár nyílván Fecske sem örült annak, hogy kilencszer kellett a hálóból kikotornia a labdát, a mérkőzés még a kispesti Sántha István számára lett történelmi, hiszen ez volt élete első, s egyben utolsó élvonalbeli fellépése…
Nagy a gyanúm: ha az állandó kapusok (Grosics, Gellér) védenek, akkor sem módosul jelentősen a végeredmény, mert ezen a napon, mintha ördög bújt volna a két élcsapat csatáraiba. Már az sokat mond, hogy mind a 16 gólt csatár szerezte, Puskás és Hidegkuti négyet-négyet, Kocsis hármat, Tichy és Sándor kettőt-kettőt rúgott/fejelt, a „lobogós” Kárász szinte szégyenkezhetett, hogy neki csak egyszer sikerült a hálóba találni.
A kisebb csodák közé sorolható, hogy a félidőben a Bp. Honvéd már 7:3-ra vezetett, ami azt is jelenti egyben, hogy a második negyvenöt percet a Vörös Lobogó nyerte 4:2-re… De említhetjük Machos Ferenc jobbszélső (…) játékát, vagy azt, hogy a Hungária körútiaknál egyszerre volt a kezdőcsapat tagja a három Kovács. Mint ahogy az sem nagyon történne meg 2013-ban, hogy amikor Sándor Csikart két gyors gólját követően a Honvéd középhátvédje, Lóránt Gyula (alig több mint fél évvel korábban még együtt voltak kint a világbajnokságon, igaz, Csikar csak nézőként…) brutálisan letaglózza, noha Pósa játékvezető nem állítja ki a vétkest, edzője, Kalmár Jenő lehívja a pályáról és Palicskót állítja a helyére…
(Az igazi futball-ínyenceknek sokat mond a mérkőzés eredménynek alakulása is: Tichy 1:0, Hidegkuti 1:1, Sándor 1:2, Sándor 1:3 – megjegyzendő : egy olyan félidőben, amelyet végül 7:3-ra elveszített, a Vörös Lobogó már 3:1-re vezetett… – Kocsis 2:3, Kocsis 3:3, Puskás 4:3, Puskás 5:3, Puskás 6:3, Tichy 7:3, Puskás 8:3, Hidegkuti 8:4, Kocsis 9:4, Kárász 9:5, Hidegkuti 9:6, Hidegkuti 9:7)
Rudas Feri ezt a meccset azzal a Mészáros „Dodó” Józseffel nézi együtt a lelátóról, akit néhány nappal azután „vonultattak vissza” a Bp. Kinizsiből, mint amikor neki kirakták a szűrét.
Kettőjük ferencvárosi sorsa abban már különbözik, hogy Ferivel ellentétben Mészáros „Dodó” nem vonul vissza. Az NB II Keleti csoportjában szereplő Budapesti Vörös Meteor játékosa lesz, sőt 1957-ben még vissza is igazol az akkor már újra Ferencváros néven szereplő csapathoz, mert, ahogy Rudast nem „vitték el” a végül létre sem jött mexikói túrára, úgy „Dodó” tagja lesz annak a csapatnak, amely Indonéziába és Ausztráliába utazik.
Igaz, a csapat edzőjét ekkor már nem Sós Károlynak, hanem Csanádi Árpádnak hívják!
Az a Csanádi Árpád hívja vissza a Fraditól Rudashoz hasonlóan szinte elzavart Mészárost, aki együtt játszott vele az 1948–49-es álomcsapatban, abban a bizonyos „140 gólos” együttesben.
(Hogy ugyanez a Csanádi Árpád Rudas Ferit miért nem kárpótolja Ausztráliával az elmaradt mexikói útért, arra az érintett máig sem tudja a választ, de tudjuk be annak, hogy akkor már 36 éves volt, s meglehetősen eltávolodott a klubtól…)
A túra idején Mészáros József, az egykoron kispesti, majd a Fradihoz igazoló balösszekötő 34 éves, így nem valószínű, hogy vele akarták volna „frissíteni” az első csapat támadójátékát, ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy szimpla jutalomútról volt szó, hiszen a portya során lejátszott 17 mérkőzésből 5-ször a kezdőcsapatban kapott helyet, hétszer pedig csereként lépett pályára, s még egy gólt is szerzett.
A nagy visszatérés azonban csak a túra idejére szólt, bajnoki mérkőzésen Mészáros „Dodó” nem lépett pályára az akkor már újra zöld-fehér színekben.
(Ki gondolta volna akkor, hogy négy év múlva, 1961 júniusában edzőként már ő ül a Ferencváros kispadján?)
De visszatérve a feledhetetlen Üllői úti Bp. Honvéd – Vörös Lobogó mérkőzéshez, pontosabban a Bp. Kinizsi és a kor sztárcsapata, a Honvéd viszonyához: a Budai, Kocsis, majd (csepeli kitérővel, bár…) Czibor hármas „elrablása” miatt akkoriban „ellenségnek” számító Honvéddal ez a viszony kezd egyre barátságosabbá válni!
A nagy megemlékezések ugyan hajlamosak arra, hogy a Népstadion futballhistóriáját alapvetően meghatározó „kettős meccseket” a hatvanas évek közepétől kezdjék el emlegetni, ezzel szemben az a puszta történelmi tény, hogy 1955 tavaszán (a hivatalos verzió szerint: „a két klub baráti együttműködése jegyében”) a Bp. Honvéd és a Kinizsi már együttesen rendezi legérdekesebbnek ígérkező mérkőzéseit a legnagyobb magyar sportlétesítményben.
Azért a Képes Sportban a témáról megjelent sorok erősen árulkodóak azoknak, akik tudnak a sorok között olvasni. Ezt írják: „A Bp. Honvéd és a Bp. Kinizsi rendelkezik az országban a legnagyobb szurkolótáborral. Olyan sportrajongókkal, akik kitartanak jóban, rosszban, esőben, hóban, s mindig a legnagyobb lelkesedéssel buzdítják kedvenceiket. A két népszerű sportkör vezetőinek baráti együttműködése most közelebb hozza egymáshoz a két szurkolótábort is! Ezentúl még jobban megbecsülik majd egymást. A legfanatikusabb Kinizsi szurkoló örömmel gyönyörködik majd a Bp. Honvéd játékában is. Rájönnek, hogy az ellenfél nem ellenség, hanem – tiszteletben tartott barát.”
Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy a Bp. Kinizsi szurkolói (leegyszerűsítve: a fradisták) milyen örömmel gyönyörködtek például abban, hogy a tavaszi, már a Népstadionban lejátszott első Bp. Honvéd –Bp. Kinizsi (0:0) után az „őszi” visszavágón (4:4) is három exfradista rohamozta kedvenceik kapuját, s tett meg minden tőle telhető a kispestiek győzelméért.
Ez még akkor sem lehetett szívmelengető érzés egy ferencvárosi érzelmű szurkolónak, ha a Bp. Kinízsi a két döntetlennel voltaképpen remekül jött ki a Puskásékkal vívott páros csatából. ( Legalább is, az akkori erőviszonyokat figyelembe véve)
A közös meccsek ötlete mégis bevált, hiszen (2013-at írva) gondoljunk csak bele: 1955. március 30-án (szerdán!) a Bp. Honvéd – Bp. Vasas Izzó, Bp. Kinizsi – Dorog kettős meccset 40 000 néző előtt játsszák, addig amint a két csapat külön válik, ez a helyzet: Bp. Kinizsi–Légierők (Népstadion) 50 000, Bp. Honvéd–Diósgyőr (Népliget) 6 000 néző!
Rudas Ferencet mindez azonban már csak, mint nézőt érinti.
Az a bizonyos januári Bp. Honvéd – Vörös Lobogó meccs az utolsó, amelyre kimegy a Fradi-pályára, utána közel egy évtizeden át nem teszi be a lábát imádott klubjának stadionjába…
Hiába számít titkon arra, hogy esetleg majd hívják, elbúcsúztatják, megfelelő keretek között mondanak adjonistent neki, netán még egy búcsúmeccsre is sor kerül, minden reményében csalatkoznia kell.
A klub akkori vezetői úgy lépnek át rajta, mintha soha, egy percig sem lett volna a Ferencváros játékosa.
Nem tehet mást, kénytelen kelletlen megkezdi a futballon túli, úgynevezett civil életét, s az emlékeihez menekül.
Márpedig az emlékek élén az a bizonyos 1948-49-es bajnoki esztendő áll, amelynek részleteiről még csak említés szintjén esett szó jelen sorozat keretein belül, dacára annak, hogy amit abban a bajnoki évben a Ferencváros produkált, azt csillagokból rajzolt betűkkel kellene felírni a klubház főfalára.
Pedig a nagy menetelés az 1947-48-as bajnokság végén voltaképpen egy nagy kudarccal kezdődött.
Egy olyan záró fordulóval, amelyet máig emlegetnek azok, akik a helyszínen láthatták, akik meg nem azoknak a futballtörténészek garantáltan felelevenítik.
A bajnokság utolsó 90 percének úgy futottak neki a bajnoki címért vetekedő csapatok, hogy a Csepel állt az élen 50 ponttal (69:29-es gólaránnyal), a második helyen lévő Fradinak ugyancsak 50 pontja volt (74:35), míg a harmadik Vasas a maga 49 pontjával (riválisaihoz képes remek: 74:32-es gólaránnyal) még méltán reménykedhetett az aranyérem megszerzésében.
Hogy a dráma csúcsra járjon: az utolsó fordulóban Csepelen, Csepel–Ferencváros mérkőzést rendeznek, s teljesen világos a kép: ha a Csepel győz bajnok, ha a Fradi nyer, az Üllői útra kerül az aranyérem, döntetlen esetén viszont három variáció is lehetséges, ezek legfontosabbika: a Vasas a győzelme esetén a 3. helyről nyeri meg a bajnokságot!
A Vasas megtette, amit megtehetett.
A Megyeri úton (!) lejátszott mérkőzésen 2:0-ra verte az MTK-t.
A Fradi meg a 3. percben 2:0-ra vezetett Csepelen…
Lakat T. Károly