A szerelmes jobbfedezet és a miniszter papa telefonja…
Álomszerűen kamatoztak „a Káplár utcai esték”, Rudas Feri első igazi edzői nekirugaszkodását a Láng Gépgyár együttesénél sikerek sora kísérte.
Szinte maga sem akart hinni a szemének, amikor azt látta, hogy egy remekül sikerült felkészülés után az NB II-ben akkor újoncnak számító, „tipikus pesti kiscsapat” sorra nyeri mérkőzéseit, s a táblázat tetejéről néz vissza olyan együttesekre, amelyeknek részint nagy múltjuk és hagyományaik voltak már akkor az NB I-ben, s amelyek háttérbázisát (az amúgy egyáltalán nem szegény…) Láng Gépgyár lehetőségivel egy lapon sem lehetett említeni
Egészséges óvatossága, persze, most sem hagyta el, csak úgy írta alá edzői szerződését, hogy közben a pasaréti Sport presszó vezetését is megtartotta, s bár a korábbinál érthetően, összehasonlíthatatlanul kevesebbet töltött az üzletben, ment az akkor már (szinte) magától.
Ezekben a hónapokban az volt számára a legfontosabb, hogy a futballistaként megszerzett hírét, nevét, tekintélyét, veretes múltját, s az emberekben róla élő képet egy olyan hallatlanul népszerűtlen pályán legyen képes megtartani, ahol néha még a legnagyobb tudásúak is elbuknak, hiszen sokszor elég néhány rosszul sikerült meccs, s a szurkolók már el is felejtették, hogy most éppen hajdani futballista-kedvencüket „hülyézik” kórusban.
Apám igyekezett felkészíteni Ferit: itt hétről hétre, vasárnapról vasárnapra viszi majd bőrét a vásárra (no, nem mintha ez futballistaként, mindkettőjük esetében ne lett volna ugyanígy), attól féltette leginkább barátját, hogy annak alaptermészetéből fakadó hiúsága nehezen viseli majd el, hogy egy sorozatban megvert csapat trénere legyen.
Feri mindig is győztes típus volt. Mindig, mindenből (lakásból, autóból, ruhából, ételből, italból, nőből), a legjobbat akarta magának (tegyük hozzá: meg is tett ezekért mindent, ami megtehető), ám edzőség tekintetében mindezt a Láng finoman fogalmazva sem ígérte.
Éppen ezért voltak boldogok mindketten, amikor a rajt remekül sikerült (négyből négy meccset nyertek), az emberek mind nagyobb létszámban látogattak ki a Rozsnyai utcai pályára, Budapesten híre ment, hogy a Rudas Feri „Lánggépgyára” remek futballt játszik.
A tréningek idejére Pasaréten hagyta a vele született úri modort, a lehető legkeményebben bánt a játékosaival, akik miután látták, hogy minőségi szempontból a korábbival össze sem hasonlítható edzésmunka a bajnoki mérkőzéseken kezdi meghozni az eredményeit, pillanatok alatt megszerették, s vakon követték utasításait.
A „Mesternek”, persze volt kitől tanulnia, játékoskorában remek trénerek sora pallérozta tudását. Ha csak egy szemernyit ellesett akármelyik edzőjének módszereiből, akkor már száz döntéséből nyolcvannak jónak kellett lennie, ami egy futballfőnök esetében nagyon jó aránynak mondható.
A Fradira jellemző módon Rudas 1941-es bemutatkozása és 1954-es visszavonultatása között (ez ugye nem sokkal több, mint egy évtized), 13 edzője volt, pontosabban csak 11, mert az őt először az első csapatba beállító Dimény Lajos, majd később Urbancsik Gábor kétszer is megfordult a „rudasi évek” alatt az Üllői úti kispadon.
Éppen az ő példájuk lebegett figyelmeztető felkiáltójelként Feri szeme előtt, hiszen egykori edzői közül volt olyan, aki minden idők talán leglátványosabb és legelsöprőbb bajnoki címét nyerte a Ferencvárossal (Lyka Antal), ám, amikor a következő évben már „csak” a második helyet tudták megszerezni (félig Ferencváros, félig már ÉDOSZ néven) azonnal el is küldték, s Vadas Miklós érkezett a helyére…
Tóth-Potya István, Schaffer Alfréd, Szabó Pál, Berkessy Elemér, Urbancsik Gábor, Opata Zoltán, Lyka Antal, Vadas Miklós, Deák Ferenc (nem a „Bamba” !), Sós Károly sorrendben követték egymást az edzők Rudas futballista-pályafutása alatt. Volt, akit hite, tüze, lelkesedése, Fradi-szeretete, volt, akit fantasztikus játékosmúltja, volt, akit a vezetőséggel szembeni remek érdekérvényesítő képessége miatt tiszteltek, vagy szerettek.
(A kettő együtt leginkább Berkessy Elemér, Urbancsik Gábor és Lyka Antal esetében volt kijelenthető).
De azok az évek elmúltak, Ferinek most már a saját harcát kellett megvívnia a kispadon.
Remek érzékkel válogatta ki és rakta össze a csapatot. Nem voltak híres, nagynevű, előkelő nagycsapatokból kiöregedett játékosai (bár, éppen a részint közös játékosmúltat, részint az ismeretséget kihasználva sokan jelentkeztek nála akkoriban, hogy szívesen játszanának a pályán kívüli életben is egzisztenciát nyújtani tudó Láng Vasasban), ezúttal soha sem a szívére, hanem az eszére hallgatott.
Senki sem gondolta volna, hogy éppen a remek bajnoki kezdés hozza majd az első nagy törést a csapat életében.
Az történt, hogy a csoport legerősebb csapatához, a Győri ETO-hoz utaztak bajnoki mérkőzést játszani, s Feri a találkozó előtti héten végig azt érezte a játékosokon, hogy ők a „hótbiztos” győzelem tudatában, szinte már meg is nyerték a Rába-parti mérkőzést, magát a leutazást is csak, mint egy kellemetlen kötelezettséget fogták fel.
Nem szólt semmit, gondolta, duzzadjon csak az önbizalom, de amikor a győri pálya stadionjának kapuján belépve az egyik ottani vezető azzal fogadta, hogy „jaj, Ferikém nagyon félünk tőletek, hallottuk milyen jók vagytok, azt hiszem, itt ma csak ti nyerhettek…” érezte, lépnie kell.
A győri „dicshimnuszt” ugyanis a játékosai is hallották, s ettől mintegy igazolni látták saját elméletüket: „Na, ugye, megmondtuk, edzőmeccs lesz ez csupán…”.
A találkozó előtt Feri olyan hosszan beszélt, mint tréneri pályafutása során sem előtte, sem később soha.
Apámtól azt megtanulta, hogy egy csapatot mindig akkor kell a legkeményebben leteremteni, amikor arra látszólag nincs semmi ok, amikor fut a szekér, amikor a játékosok éppen kezdik „nagy futballistáknak” érezni magukat.
Elmondta nekik, hogy azt a bizonyos nagy mellényt, amiben egész héten edzettek és a budapesti utcákon közlekedtek, s amely körülbelül öt számmal nagyobb, mint amekkorát rájuk szabtak, azonnal vegyék le magukról, s hagyják az öltözőben. Vegyék tudomásul, hogy ők nem többek egy kis csapatnál, akiknek lehet, sőt kell is az önbizalom, de a trükközést, a „nagyemberkedést” a nagyarcúságot felejtsék el, mert ebből óriási baj lesz.
Látta az arcokon, hogy nem nagyon hiszik, amit mond, ám abban a pillanatban többet nem nagyon tehetett.
A Győri ETO azon a délutánon futballiskolát tartott a Láng Gépgyárnak, úgy verte meg őket 5:2-re, hogy az akár 10:2 is lehetett volna. A néhány órával korábban magukat még „kis Puskásoknak és Kocsisoknak” képzelő angyalföldi futballisták megszégyenülten hagyták el az akkor még a Vagongyár területén belül működő egykori ETO-pályát.
Feri nem szólt egy szót sem (egy edző vereség esetén sem boldog pusztán azért, mert ugye, ezt ő előre megmondta…), a vonatúton hazafelé viszont megkapta az elégtételt, hiszen a csapat nevében a Farkas nevű (amúgy legnagyobb hangú) játékosa elé állt, s azt mondta:
– Ha tud, bocsásson meg nekünk, Mester! Mindenben magának volt igaza! Az lesz a legjobb, ha megmaradunk azoknak, akik néhány hónappal ezelőtt voltunk, egy pesti kiscsapatnak, amely néha akár meg is verheti a nagyokat.
Ez volt Feri számára az igazi edzői áttörés, annak a csapatnak akkor egy kijózanító nagy vereségre volt szüksége ahhoz, hogy ismét a régi lehessen.
És az is lett!
Az idényt (feljutó helyen állva.) fejezték be, s miután az alapozás, sőt az 1958-as tavaszi rajt első néhány meccse is nagyszerűen sikerült, a gyári vezetők már elkezdtek az NB I-re készülődni.
És ekkor ütött be a bomba.
No, nem egy 25 méterről jól eltalált lövés, nem egy újabb 2:5, még csak nem is egy vereségsorozat, hanem egy szerelmi történet formájában.
Ferinek szívügyi kérdésekben aztán igazán volt rutinja, de azzal a helyzettel, ami ott és akkor előállt, sem trénerként, sem magánemberként nem tudott mit kezdeni.
A szintén feljutásra esélyes, Nagykanizsa elleni mérkőzés előtt a szakosztályvezető az egyik edzés után félrehívta Ferit (aki érthetően nem szerette az ilyen „félrehívásokat”, lásd 1953 szilvesztere, Üllői út), s nagy szabadkozások közepette arra kérte, hogy a csapat legjobb játékosát vasárnap ne állítsa be a csapatba!
Rudas azt hitte, rosszul hall, a játékos minden tekintetben a csapat kulcsembere volt, eltitkolt sérüléséről sem tudott, így először azt hitte, valami tréfát űz vele a szakosztályvezető.
Hogy mennyire nem tréfált, azt a következő mondata árulta el:
– Pontosabban, azt mondom neked, Ferikém, hiába ő a legjobb, vasárnap nem játszhat! Vedd ezt, kérlek, utasításnak.
Hiába kért bármilyen indoklást, okot, magyarázatot, a vezető csak annyit volt hajlandó mondani: „Egyszer majd megtudod.”
Hátra volt még egy kardinális kérdés: ki mondja meg a játékosnak, hogy vasárnap nem utazik a csapattal Nagykanizsára?
Miután Feri erre nem volt hajlandó, a vezetők ördögi módon „oldották meg” az ügyet.
Akkoriban az NB II-es csapatoknál még az volt a divat, hogy akik vasárnap játszottak, azoknak szombaton nem kellett bemenniük a gyárba „műszakra”, akikre viszont az edző nem számított, azoknak kötelező volt a reggeli blokkolás, még akkor is, ha ott nem csináltak az égvilágon semmit.
Az érintett játékos nevét a pénteki edzés után a szakosztályvezető nem olvasta fel az utazók között, s amikor az rákérdezett, hogy „ugye, csak ki tetszett felejteni…” azt mondta neki: „Nem, szó sincs feledékenységről, te holnap reggel a gyárban munkára jelentkezel.”
A Láng akkori legjobbja így tudta meg, hogy nem játszik vasárnap!
Az viszont csak szombaton vált mindenki számára egyértelművé a Rozsnyai úton, hogy a Láng nemcsak jobbfedezet, hanem az edző nélkül utazik Nagykanizsára!
Feri egy nappal a mérkőzés előtt táviratot küldött az illetékeseknek, amelyben azonnali hatállyal lemondott a csapatnál viselt vezetőedzői posztjáról! Jelezve: semmilyen körülmények között sem hajlandó arra, hogy a munkájába beleszóljanak. Még akkor sem, ha a beleszólást értelmes, elfogadható indokokkal alátámasztják. így, pedig, ugyan már…
Lett persze nagy kapkodás, a futballisták közösen keresték fel edzőjüket a lakásán, s kérték, ne mondjon le, tartson velük, sőt azt is kijelentették: amennyiben nem megy, ők sem utaznak el a mérkőzés színhelyére.
Ezt természetesen megtiltotta nekik, azzal érvelt, hogy a távolmaradással saját önbecsülésüket veszítenék el. Utazzanak csak el a mérkőzés színhelyére, s ha tényleg annyira szeretik és tisztelik őt, ahogy mondják, akkor ezúttal, most az egyszer, játszanak érte.
A Láng vasárnap a legjobb játékosa és az edzője nélkül 8:1-re verte a Nagykanizsát! Feri azonban soha többé nem lépett be az angyalföldi pálya kapuján.
Hogy mi is történt valójában, azt csak jóval később, akkor is kerülő úton tudta meg.
Az illető játékos „bűne” az volt, hogy beleszeretett egy akkori miniszter lányába.
A futballisták népszerűségének (még ha „csak” NB II-es játékosról is volt szó…) abszolút jellemzője, hogy pusztán azért, mert a lánya egy „fodballistával” jár, még nem is haragudott annyira a tekintélyes atya, azt viszont nem volt hajlandó elfogadni, hogy a jobbhalf sok mindenre gondolt a lány esetében, csak házasságra nem.
Ezt hallván a miniszter papa irtózatos haragra gerjedt, s „leszólt” (azokban az években a felsőbb szintről érkező utasításokat így nevezték), a gyár igazgatójának, mondván: azonnal hagyassa ki a csapatból a „rakoncátlan” fiatalembert…
A szint elég magas volt ahhoz, hogy ezt megtehesse, sőt, hogy kérése (bármilyen áron…) meghallgatásra találjon.
(A történet érdekessége: a házasság néhány hét múlva megköttetett, a játékos, pedig azonnal visszakerült a csapatba!)
De annak a csapatnak az edzőjét már nem Rudas Ferencnek hívták…
Lakat T. Károly
Vélemény, hozzászólás?