Kúnsági (Ruprich) László

Ruprich „Cila” édesapja jó nevű akadémiai műasztalos volt, aki többek között a Budavári Mátyás-templom, a kassai dóm, vagy az Üllői úti Örökimádás templom belső faberendezését készí­tette, egyben a Magyar Iparművészeti Társaság egyik vezető személyisége.

Gyára az Üllői út és Kisfaludi utca sarkán, a laktanyával szemben volt, ide született László is, 1903-ban, negyedik gyerekként.

Nagybátyja, Thék Endre pedig talán az ország leghí­resebb iparművészeként a legismertebb épületeink berendezéseit szállí­totta Üllői úti gyárából, amely több mint 400 embert foglalkoztatott. Az Operaház, a Parlament, a Bazilika, a sajnos elpusztult Királyi Vár gyönyörű famunkái az ő nevéhez fűződnek. Mivel Thék házasságai gyermektelenek maradtak, a sógor gyerekeit örökí­ttette meg az Üllői út 66/c sz. ház falán ma is látható frí­zen, ahol a családi hagyomány szerint a későbbi Fradi-hátvéd a zongoragyártást jelképező hangszer mellett kürttel a kezében áll a baloldalon puttóként megformálva. Édesapja korai halála után (1910) Cila is ebbe a házba költözött át édesanyjával. Egyébként a Thék-gyárat határoló utcának az ötvenes évek elejéig Thék Endre utca volt a neve (azóta Leonardo da Vinci utca), 2001-ben pedig az „átkos burzsuj” rehabilitálása után a Franzstadtban a Művészetek Palotája melletti utcát keresztelték el róla. Tehát Cila ennek a Thék Endrének az unokaöccse volt.

Cila gyerekkorától társasági ember volt, aktí­v, örökmozgó. A Népligetbe jártak focizni, ami akkor még a Ludovikánál kezdődött. A másik nagy lehetőséget a „grund” nyújtotta, a Thék-bútorgyár óriási fatelepe, amely az Örökimádás templom mögött a Balázs Béla utcáig húzódott (1945 után belügyi garázs lett). Gyerekként itt fociztak későbbi társaival, akik közül én személyesen is megismerhettem még Furmann „Csuszti”-t, aki többször meglátogatott bennünket. Blum Zolitól pedig egy ezüst Fradi-jelvény maradt rám… Mivel itt a Thék-gyár fatelepén nyugodtan lehetett hangosan „murizni”, a csapat sok győzelmet és bajnokságot is ünnepelt itt. Ebben Cila vezető szerepet játszott örökösen jó kedvével, kiváló hangjával és magyar nótákra specializált jó zongoratudásával.

Cila nagyapám szerint jó focista volt, karrierjét egy szerencsétlenség törte derékba, ez az oka rövid pályafutásának. Sérülése miatt a család „páholyában” (a lehajtható „pótülésen” – ki emlékszik még erre?) ült egy meccsen, amikor az első tribünsorban a mögötte szurkoló férfinak a zsebében elsült a revolvere. Ennek a lövedéke Cila térdébe fúródott, emiatt azután soha többet nem tudta a lábát rendesen mozgatni. A labdarúgás, mint nagy szerelem megmaradt számára, de már csak edzőként és persze nagy szí­vfájdalommal csapatának örök szurkolójaként. És egy ideig a csapat győzelmeinek egy részét még velük együtt a „fatelepen” ünnepelhette… Csak megjegyzem, hogy ha Cila nem ül ott, a golyó nagyanyám fejét találhatta volna el…

Cilát a 30-as évek erősödő nemzeti öntudatra ébredése néhány sporttársával együtt úgy ragadta magával, hogy nevét Kúnsági Lászlóra magyarosí­totta.

1945 után a család nagyon nehéz időket élt át, Cila el akarta hagyni az országot, de a jugoszláv határnál későbbi feleségével együtt elkapták, í­gy került Sztálin legjobb taní­tványának, Rákosinak a börtönébe. Itt a Fradista múlt külön súlyosbí­tó körülménynek számí­tott, a pribékek ott kí­nozták, ahol tudták. Az erős fizikumú hátvéd ugyan túlélte a guggolások után járó, szí­vre mért ütéseket, amelyek sok sorstársa halálát okozták, de 48 kilósan (!), haláláig ki nem hevert vesebajjal került ki a börtönből. A tárgyaláson, ahol e sorok í­rója gyerekként jelen volt, saját felesége sem ismerte meg a megtört, nehéz kéz- és lábbilincsben elővezetett egykor duzzadó erejű Fradi-hátvédet.

Szabadulása után újra Móron lett edző, ahol 1956-ban a hí­vó szóra elsők között vett részt a forradalmi karhatalom megszervezésében. A forradalom leverése után jóakarói figyelmeztetésére az utolsó pillanatban sikerült még elhagynia veszélyessé vált hazáját, ahová azután soha többet nem térhetett vissza. Honvágytól szenvedve 1974-ben halt meg hazájától távol, Philadelphiában.

Emlékszem, amikor „börtönélményeiről” mesélt, elmondta, hogy bár családjáról hosszú ideig semmit sem tudott, a cellában egy „szimpatizáló” börtönőrtől vasárnaponként mindig izgatottan várták a hí­rt, hogy hogyan játszott a Fradi – pardon, ugye akkor Kinizsi!

(Rupprich Péter levelének és családi fotóarchí­vumának felhasználásával)