Sándor József

Eisenhofferhez hasonlóan Kispestről került az FTC-be. Huszonöt éves korára még azt is elérte, hogy válogatott legyen.

A fedezetsorban rendre megbí­zhatóan szerepelt. Szorgalma, munkabí­rása, és megbí­zhatósága emelte a legjobbak közé. Rendkí­vül sokat vállalt magára. Hiányossága között emlí­tették a gyorsaságát illetve a passzjátékát.

Az 1925/26-os szezonban már a csatársorban tudott a csapat legeredményesebb támadója lenni olyan társak előtt, mint Pataki és Kohut. A leghí­resebb „beugrása” a ferencvárosi csatársorba egy Vasas elleni meccsen történt (1926. március 7. FTC-Vasas 4:1).

„Az FTC kitűnő válogatott halfja segí­tségére sietett a sérülések miatt meggyengült csatársornak. Kiváló képességeinek nemcsak ötletes mezőnyjátékkal adta tanújelét, hanem szemfüles és eredményes góllövőnek is bizonyult. Sorozatban lőtt négy pompás gólja büszke és ritka rekord.”

(Ez a rekord a mai napig tartja magát az FTC – Vasas Üllői úton ví­vott párharcaiban.)

1937 tavaszán Bródy Sándor betegsége után ült le a Ferencváros kispadjára, ahol az idény végéig 18 mérkőzésen dirigálta a csapatot.

Az ezüstérmes csapatot hét bajnoki találkozón vezette, amelyből hatot megnyertek Toldiék, egy döntetlen mellett.

A KK győzelemig vezető úton a Slaviát, a Viennát és az Austriát múlták felül Sárosiék  (a Lazio elleni győztes döntő mérkőzésein már Rauchmaul Emil vezette a csapatot).

Érdekesség, hogy az első és az utolsó mérkőzésén is az Austria csapata volt az FTC ellenfele és mindkét alkalommal nagy különbséggel győzött a zöld-fehér csapat (7:2 és 6:1).

(Nagy Béla, Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak felhasználásával)