Sipos Vilmos

A világjáró, rendkí­vül gyors, nagyon jól képzett labdarúgó kitűnő elfutásait pontos beadásokkal vagy erőteljes lövésekkel fejezte be. Küzdőképessége és fejjátéka azonban nem volt kielégí­tő. Hazánkban rövid ideig játszott. 1946-ban, az MLSZ hozzájárulásával külföldre távozott. Több európai országban szerepelt. Jugoszláviában és Romániában szintén eljutott a válogatottságig.

A Bácsfeketehegyen született, remek képességű jobbszélső sok tekintetben hasonlí­tható Kubala Lászlóhoz. Egyrészt ugyanúgy nagy világjáró volt, sok helyütt megfordult, másrészt Kubalán és Di Stéfanón kí­vül ő a harmadik olyan labdarúgó, aki három ország válogatottjában is szerepelt. Csak mí­g Kuksi mindhárom országában hivatalos, bejegyzett, elismert csapatban lett nagyválogatott, addig a nagy Don Alfredo kolumbiai beválogatása nem számí­t a hivatalos statisztikákba, hiszen a FIFA akkoriban kizárta a dél-amerikai ország szövetségét tagjai közül. „Vilikának” – í­gy becézték itthon – is két országban lejátszott mérkőzései „rendben vannak”. 1934 és 1939 között 13-szor szerepelt a legjobb jugoszláv tizenegyben, mindannyiszor a zágrábi Gradjanski tagjaként, 1945 szeptemberében és 1946 áprilisában pedig a Fradiból került be a magyar válogatottba. Bukaresti tartózkodása idején kétszer a román csapatba is bekerült, de azokat a találkozókat később Bukarest-válogatott mérkőzéseknek minősí­tették, í­gy nem kerülhettek a hivatalos nemzetek közötti összecsapások statisztikáiba.

A villámléptű (11 mp alatt futotta a száz métert), kiismerhetetlenül cselező játékosnak már a gyermekkora is előrevetí­tette későbbi kalandozásait. Szülei Amerikába akartak kivándorolni, de csak Németországig jutottak, í­gy első hivatalosan jegyzett ificsapata – német. A család visszakerült Bácsfeketehegyre, azaz akkori hivatalos nevén Sremska Mitrovicára. Alig 17 esztendősen Vilikát szülővárosa Gradjanski nevű csapatából szerződtette a nagy hí­rű belgrádi Beogradski, s rögvest bajnok is lett a BSK-val. A következő évet már a „nagy” Gradjanskiban, a zágrábiban kezdte. A csapat az 1934/35-ös bajnokságban bronzérmet nyert, Sipos viszont összerúgta a port klubja vezetőivel. Molnár György, a zágrábiak akkori edzője ugyan felvette a kapcsolatot a Hungária vezetőivel, de a totojázó pestieknél gyorsabbnak bizonyult a bukaresti CFR. Vilika átment Romániába, de egyelőre csak néhány hónapig maradt.

„Kürschner Dóri, a berni Young Boys világhí­rű edzője meglátott egy túramérkőzésen játszani és addig nem nyugodott, amí­g klubja részére meg nem szerzett” – mesélte egy 1940-es pesti interjújában. „Az igazi klasszisjátékost két dolog jellemzi: a tökéletes technikai tudás és a könnyedség. Akinek a lábához nem ragadt minden helyzetben – még a leggyorsabb futás közben is! – a labda, vagy aki erőből rúgott, az nála nem számí­tott és nem kerülhet a csapatba” – mesélte nagy mesteréről, aki egyébként Brazí­liába is magával akarta vinni évekkel később. (A pontosság kedvéért: Kürschner valójában a Grasshoppersbe szerződtette a remek szélsőt, azután vitte magával következő állomáshelyére, a Young Boysba.)

Vilikának Svájcból Franciaországba vezetett az útja: a Paris Hungáriában lejátszott néhány meccs után az 1937/38-as bajnokság őszi idényét a későbbi bronzérmes FC Sete együttesében töltötte, többek közt Korányi III Désiré csapattársaként.

Ezután – fátylat borí­tva a régi sérelmekre – visszatért Zágrábba, ahol egy-egy bajnoki bronzhoz és ezüsthöz segí­tette a Gradjanskit. Nyughatatlan természete azonban újra elűzte, ezúttal Bukarestbe ment régi klubjába, az időközben Rapidnak elkeresztelt vasutascsapatba. Egymást követő három kupagyőzelem fő részesének bizonyult, ezek közt volt a hí­ressé vált 1940-es finálé is, amelyben 4 (!) mérkőzésre volt szüksége a Rapidnak arra, hogy bebizonyí­tsa: jobb csapat a Venusnál. 2:2, 4:4, majd újra 2:2 után negyedszerre 2:1-re győzött a Rapid!

A negyedik győztes kupadöntőt már nem várta meg: 1942-ben – gyalogszerrel átjutva a határon, nem éppen legális körülmények között – átjött Magyarországra. A Ferencváros tárt karokkal várta, a további háborús éveket a zöld-fehér szí­nekben játszotta végig. Összesen 99 bajnokin szerepelt a Fradiban (24 gólt szerzett), s ha már „belejött a kupanyerésbe”, a ferencvárosiakkal is elnyerte kétszer a Magyar Kupát.

Budapest persze messze nem volt a végállomás számára. 1946-ban – szintén nem engedéllyel, kalandos úton, ismét gyalog átkelve egy határon, ezúttal az osztrák-olaszon – Itáliába ment. 1946/47-ben a Bolognában (edző: Lelovich, csapattárs: Sárosi Béla) játszott összesen 9 bajnokit (5. hely). Innen már csak lefelé vezetett az útja: játékos-edzősködött a C-ligában (Correggio), újra játszott a B-ben (Livorno), majd újra a C-ben (Grossetto, az excsepeli, később a kolumbiai túracsapathoz csatlakozó Füzesi Lászlóval, edzőjük a Törekvés egykori válogatottja, Hajós Árpád volt), majd itáliai pályáját a D-ligás messinai Arsenaléban fejezte be.

A hatvanas évek közepén – túl az ötödik ikszen – még ví­gan futballozott Párizs környéki kiscsapatokban. A legutolsó hí­radások szerint a 70-es évek elején a Fény városában élt, meglehetősen szürkén, betegen, elhagyatva…

Pedig ha mással nem, a vándorlások során tökéletesen elsajátí­tott hat nyelvvel (magyar, horvát, német, román, olasz és francia) valahogy csak elboldogulhatott volna…

(Az összeállí­tás Dénes Tamás – Peterdi Pál – Rochy Zoltán – Selmeci József: Kalandozó magyar labdarúgók c. könyve valamint Antal Zoltán és Hoffer József továbbá Nagy Béla í­rásainak felhasználásával készült)