Szí­vügyük a Ferencváros

Papácsy Ervin dr., Hélisz József és Csikós Gyula

Ha egyszer van pártoló tagság, akkor vajh minek külön klubtagság az FTC-ben? Jómagam sem értettem ezt a szurkolói „kettős állampolgárságot” egészen addig, amí­g a klubtanács meghí­vott egy összejövetelére. Élménybeszámolót tartottam az argentí­nai VB-ről, és utána még hosszasan beszélgettünk a klub céljairól. Azóta csak leemelt kalappal tudok beszélni az eddigi tevékenységről, a célokról, az elképzelésekről.

A klubtagság más, mint a pártoló tagság.

Ez egy tevékeny társadalmi testület, amely az egyesület propaganda bizottságának keretében működik. Sokféle feladatot vállal magára, de munkásságának lényege az élő kapcsolat tartása a szurkoló gárda és a klub, a sportolók között. Ezen belül például célja, hogy elszigetelje a közönségnek azon rétegeit, amelyek rossz hí­rét keltik a Ferencvárosnak.

Van is eredménye. Az Üllői úti stadionban már nem az a hangnem uralkodik, ami esztendővel ezelőtt. Aki rendszeresen kijár az FTC-pályára és a Népstadionban rendezett rangadókra is, feltétlenül észleli különbséget. Bár a lelátókról néha fel-felhangzanak a sportemberekhez, fradistákhoz nem méltó kórusok, de hamar el is csendesednek. Az aránylag kisebb helyre koncentrálódó közönségre könnyebben tudnak hatni a  klubtagok, mint a Népstadionban szétszórtan elhúzódó nézőseregre.

Ám előbb-utóbb ott is érvényesülni fog a szavuk, hiszen amit csinálnak, lelkesen csinálják. A havonkénti összejövetelekre sokan eljárnak azok közül, akik múltjukkal, sportemberi értékeikkel nagy tekintélyt ví­vtak ki maguknak nemcsak a Ferencvárosban, hanem az egész magyar sportéletben. Ott látni gyakran Bukovi Mártont, és a húszas években vele együtt szerepelt szintén sokszoros válogatott Fuhrmann Károlyt, a harmincas esztendők nagy generációjából Kemény Tibort, Kiszely Istvánt; aztán többeket a közelmúlt neves sportembereiből. Persze hogy odafigyel a közönség arra amit ők mondanak, hiszen kinek higgyenek, ha nem nekik, a régi nagy fradistáknak.

Dr. Papácsy Ervin hétesztendős munkássága alatt szintén ismertté vált  az egész szurkolótábor előtt. Vérbeli ferencvárosi, önzetlen, egyenes ember, tehát ha kí­ván, tanácsol valamit, akkor tudják róla: csak a klub érdekeit veszi figyelembe. Társaival együtt minden mérkőzésen ott van, ahol a legforróbb a hangulat. Ha egy kí­vülálló próbálna ilyenkor hatni a szurkolókra, megnézhetné magát. Rájuk viszont hallgatnak.

A havonta rendszeresen megtartott összejöveteleken került közel egymáshoz a klubtagok vezetősége és a szurkolótábor elitje. Az „elit” szót arra a rétegre értem, amely mindig a legsportszerűbben áll ki a Ferencváros mellett, jóban is, rosszban is. Miután a székház tanácstermébe legfeljebb százötvenen férnek, a vezetőség kénytelen szűkí­teni a létszámot. Szeretettel hí­vják meg mindig a törzsgárda tagjait, de szí­vesen látnak újoncokat is maguk körül. Mindig ott van az összejöveteleiken 40— 50 fiatal; azok, akik a hangadók a lelátókon, s akikre hallgatnak a többiek. Ezek a fiatalok nem tartják í­radistának azt a néha még fellelhető kis „klikket”, amely magatartásával rossz hí­rét kelti a klubnak.

Élő kapcsolat a szurkolókkal, élő kapcsolat a sportolókkal. Ez utóbbi sem üres szólam. Minden összejövetelen megjelenik néhány ismert játékos, vagy versenyző. Aki öregbí­ti az FTC jó hí­rnevét, arról nem feledkeznek meg. Ajándékkal, sok jó szóval kedveskedtek például a KEK győztes női kézilabda csapatnak, ezt megelőzően a Szuper Kupában első helyen végzett ví­zilabdázóknak, a BEK-ben győztes tekézőknek, a BEK harmadik birkózó csapatnak. Az idei korántsem teljes lista jelzi, hogy a klubtagok nem szűkí­tik le tevékenységüket a labdarúgásra, hanem a sportegyesület valamennyi szakosztályát a magukénak vallják.

Persze, bármennyire is kedves számukra mondjuk a birkózás, vagy a tekézés, a futball népszerűségével egyik sem vetekedhet. Amikor a nyáron ott jártam, meghí­vott vendégként részt vett a beszélgetésen a labdarúgó csapat néhány aktí­v, illetve nemrég visszavonult játékosa és az akkor leköszönt Dalnoki Jenő. A jelenlévők úgy ünnepelték az edzőt, mintha csodálatos győzelmek után érkezett volna közéjük. Ha mást nem tett volna idén ez a tagság, csak azt, hogy segí­tett visszaadni önmagába vetett hitét a klubért három évtizede dolgozó sportembernek, már akkor sem dolgozott hiába. „Ebben a pillanatban úgy érzem, az sem fáj, hogy búcsúznom kell”. — mondta ott meghatottan Dalnoki.

Jártak már jónéhányan a régi nagy játékosok közül is a rendezvényeiken. A teremben például újra felharsant a kórus: … Gyurka! Gyurka!”, ugyanúgy mint több évtizeddel azelőtt, amikor Sárosi György a zöld gyepen rúgta a nagyszerű gólokat. Sárosi régi játékostársát, a legendás Toldi Gézát is köszöntötték. Aki meghí­vott vendégként van jelen, emléktárgyat is kap ajándékba. Hogy miből vásárolják? Tagdí­j nincs, az összejövetelek résztvevői annyit tesznek a pénztárba, amennyit akarnak. Ha valaki nem nyúl a zsebébe, nem néznek rá szemrehányóan, azt sem kérdezik, miért? Az adakozás tehát teljesen önkéntes.

Az összegyűlt „vagyonra” Tóth István szigorúan ügyel. Dr. Papácsy Ervin két közvetlen segí­tőtársával. Hélisz Józseffel és Pethő Zoltánnal, valamint a többiekkel együtt példás aktivitással és önzetlenséggel dolgozik. Ők nem kérnek, csak adnak. Jó szí­vvel, a Ferencváros iránt érzett szeretetből.

Magyarországon nem, de talán külföldön sem működik ilyesfajta társulás. Sehol másutt nem hallottam arról, hogy a pártoló tagság mellett ennyire hatékony klubtagság fejlődjék ki. Ezt elő kell mozdí­tani, mert nemcsak a Ferencvárosért, hanem az egész magyar sportért is tehetnek valamit.

Zsolt Róbert
1978. szeptember