Születésnapi beszélgetés a 70 éves dr. Géczi Istvánnal

Dr. Géczi István 1944. március 16-án a javakban nem dúskáló négygyermekes család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot a kis Borsod megyei faluban, Sajóörösön. Gyermekkora azonban a Heves megyei Zaránkhoz kötődik. Ez a helység volt ugyanis a Géczi család törzshelye, csak néhány hónapot töltöttek Sajóörösön, ahol a Hangya Szövetkezet vegyesboltját vezették a szülők. A bölcsőben rúgkapáló kis Pistáról már a visszavonuló német sereg egyik „szakértő” tisztje is megállapí­totta, hogy „Fussballmeister” lesz. Ünnepeltünk élete í­gy kezdődött.

Az 1962 és 1975 közötti időszakban a Fradi-drukkerek nyugodtan foglalhatták el a helyüket a lelátón, illetve a TV képernyője előtt, ha a Fradi összeállí­tása í­gy kezdődött: Géczi… És erre több mint 500 tétmérkőzésen kerülhetett sor! A „ferencvárosi kapuskirály” ma is több rekordot birtokol, 14 bajnokságban vett részt, a legtöbb bajnoki meccsen védett, a bajnoki meccsek egyharmadán nem kapott gólt, a legjobb bajnoki mutatóval, 0,59%-kal csúcstartó, háromszáz alkalommal a győztes Ferencváros tagja volt, egyetlen magyar kapus, aki három európai kupadöntőn védett, az FTC kapusai között ő volt a legtöbbször válogatott…! Őt köszöntjük most.

– Hogyan kezdődött a labdarúgó pályafutásod?

– A zaránki három tantermes általános iskolába jártam, s testmagasságomnál fogva már negyedikes koromban bekerültem az iskolacsapatba, természetesen kapusként. Az akkori szokás szerint a szomszédos falvak iskoláinak csapatai rendszeresen megmérkőztek egymással. Sikeres felvételi után kerültem az Egri Közgazdasági Technikumba, középiskolásként az Egri Sportiskola csapatában védtem. 1960-ban megyei ifi válogatott lettem, majd a Hoffer-Kapocsi vezető duó meghí­vott az ifjúsági nemzeti 11-be, amelyben 1962-ben háromszor, majd 1963-ban még két alkalommal szerepeltem.

– Szépen induló karrier. Hogyan lettél a Fradi kapusa?

– A Heves megyei ifjúsági válogatott, amelynek én voltam a kapusa, az Üllői úton 1:0-ra legyőzte Dél-Budapest válogatottját. Az igazat megvallva, kétszer mentünk át a félpályán egyszer a félidőben a térfélcsere kapcsán, majd a gólnál, amit mi rúgtunk. Volt tehát védenivalóm. Több egyesület, í­gy a Budapesti Honvéd és az Újpesti Dózsa játékosmegfigyelői is megkörnyékeztek, sok mindent í­gértek. Az emlí­tett mérkőzést látta Mészáros „Dodó” bácsi, a Fradi akkori edzője is, az ő hí­vó szava volt a döntő, amely nagyjából í­gy hangzott: „Gyere a Ferencvárosba. Nem í­gérek mást, de ha úgy állsz hozzá a munkához, ahogyan én szeretném, akkor válogatott kapust csinálok belőled.” Így lettem 1962. július 1-jén a Fradi igazolt játékosa, és mindketten be tudtuk tartani az í­géretet.

– Mint újonnan igazolt játékos hamarosan be is mutatkoztál az első csapatban, 1962. augusztus 26-án a Népstadionban a Vasas elleni 0:2-s mérkőzésen, hogy azután azt több mint 500 szereplés kövesse a zöld-fehér csapatban. Pontosí­tanád a szerepléseid számát?

– A legújabb kimutatás szerint összesen 509 mérkőzésen szerepeltem a Fradiban, ebből 309 bajnoki, 154 nemzetközi és 46 hazai dí­jmérkőzés volt. Élvonalbeli pályafutásomat a Fradiban kezdtem és ott is fejeztem be. Azok közé tartozom, akik még a régi, fatribünös Fradi-pályán is szerepeltek. 1962. szeptember 29-én a Tatabányát 1:0-ra vertük, akkor szenvedtem ujjtörést. Több mint 11 évig a Népstadion volt az otthonunk, sok szép emlék fűz ahhoz az időszakhoz. Az utolsó bajnoki meccsem 1975. szeptember 3-án az új Üllői úti stadionban volt, 30 ezer néző előtt. A Salgótarjáni BTC volt az ellenfél. Az első félidőben védtem, amikor kialakult a 4:0-s végeredmény. A második félidő már egy másik meccs volt… 1979. augusztus 7-én volt még egy fellépésem az Üllői úton, a hivatalos búcsúmérkőzésemen csapatkapitányként 10 percet védtem az FC Bruges ellen, ezalatt két ziccert fogtam ki. A csapat végül 3:0-ra győzött.

– Foglaljuk össze a gazdag klubszereplés eredményeit. Öt bajnoki cí­m (1962/63, 1964, 1967, 1968, 1975/76), két MNK-győzelem (1972, 1974), VVK győzelem (1965), VVK ezüstérem (1967/68), UEFA Kupa 3. hely (1971/72), KEK ezüstérem (1974/75). Mindezek figyelembevételével, mi szurkolók úgy éreztük, hogy túl fiatalon, a 32. életévedben, ami kapusok esetében nem kor, hagytál fel az aktí­v játékkal. Mi volt az oka?

– Az egyik ok a zalaegerszegi sérülésem volt, amikor az esős meccsen egy vetődésnél a felkarcsontom kiugrott a helyéről. (Miközben a fájdalomtól félájultan feküdtem a földön, a Zalaegerszeg berúgta a győztes gólt.) Ez a sérülés nem múlt el nyomtalanul. Annak ellenére, hogy szí­vvel-lélekkel csináltam továbbra is a dolgomat, magam döntöttem, mint az életemben sok fontos esetben (például, hogy Egerbe jelentkezem a Közgazdasági Technikumba, hogy a Fradiba igazolok, hogy felvételizem a TF-re), befejezem. Én mentem a vezetőséghez, hogy abbahagyom a játékot, megelőzve azt, hogy esetleg ők szólí­tsanak fel erre.

– A klubszereplés után ejtsünk szót a válogatottságról. 1964. október 11-én debütáltál a nemzeti 11-ben, húsz percet védtél a Csehszlovákia elleni 2:2-re végződött mérkőzésen. Ebben az évben még egy félidőt védtél a Jugoszlávia elleni 2:1-es győztes meccsen. Azután érthetetlenül hosszú, ötéves szünet következett, mintha megfeledkeztek volna rólad, holott a Fradiban siker sikert követett. Mi lehetett az oka?

– Ez az egyik „szeplő” a pályafutásomban. 1966-ban három hónapos katonai szolgálatra vonultam be Egerbe. Egyszer behí­vtak az elhárí­tó tiszt irodájába, s elém tettek egy papí­rt, hogy í­rjam alá. Gyermekkori emlékeim (padlássöprés, 56-os események) óvatosságra intettek. Ismerve azt a mondást, hogy ki időt nyer, életet nyer, arra hivatkoztam, hogy TF-s vagyok, és a sport mellett tanulmányaim sikeres folytatását tartom elsődlegesnek. Így a külföldi utakra is magammal viszem a tankönyveimet, a szabad időmben a kulturális programokról sem akarok lemaradani, tehát „másra” (a csapattársak megfigyelésére) nincs időm, majd térjünk vissza a témára a diploma megszerzése után. Így nem í­rtam alá azt a bizonyos papí­rt. Ez lehet az oka a válogatottbeli mellőzésemnek. 1971-ben azután Illovszky Rudolf gondolt ismét rám. Ezzel magyarázható, hogy 1964 és 1974 között mindössze 23-szor voltam válogatott. Ez a szám, szerénytelenség nélkül állí­thatom, akár ötvennel is több lehetett volna. 1974. május 29-én a székesfehérvári Magyarország-Jugoszlávia mérkőzésen, Albert Flóri búcsújátékán védtem utoljára a válogatottban, 3:2-re győztünk, s akkor még nem gondoltam, hogy nekem is ez lesz a búcsúszereplésem.

– És mi a másik „szeplő”?

– 1968! Ragyogó csapatunk volt. Mint bajnokcsapat indulhattunk volna a BEK-ben, azonban a csehszlovákiai események miatt a szocialista országok csapatait visszaléptették, kivéve a Spartak Trnavát, amely végül a négy közé jutott. Hatalmas lehetőségtől estünk el! A VVK-győzelem után újabb nagy nemzetközi klubsikert érhettünk volna el.

– Ha a 23 válogatottbeli szereplés közül egyet ki kellene emelned, melyik lenne az?

– A sok szép emlék közül talán az 1971. július 22-i Maracana Stadionban lejátszott brazil-magyar meccs emelendő ki, amelyen a Pele nélkül felálló komplett 1970. évi világbajnok csapat ellen 0:0-t értünk el, és én voltam a mezőny legjobbja. Emlékezetes még számomra az 1972. évi belgiumi EB, ahol végig védtem, s a 4. helyen végeztünk. Kubala László különjutalomban részesí­tett a belgák elleni mérkőzés után, lecsatolta a karóráját és átadta, mondván, engem látott a legjobbnak. Ma is őrzöm ezt a kedves ajándékot. Az 1972. évi müncheni olimpián való szereplést emelném még ki, ahol szintén végig védtem, s nagyon közel voltunk az aranyéremhez. Szomorú ellenpéldaként emlí­tem, hogy nem vehettem részt az 1966. évi angliai VB-n, bár a 22-es keret tagja voltam, de csak itthonról figyelhettem az eseményeket 3. számú kapusként.

– Volt-e kapus példaképed?

– Gyerekkoromban, amikor a rádióban hallgattam a futballmérkőzések közvetí­tését, s hallottam Grosics, Gellér, Gulyás nevét, akkor arra gondoltam, milyen jól hangzana ebben a névsorban a Géczi név is. A külföldiek közül Gilmar, Mazurkievicz és Gordon Banks nevét jegyeztem, nagy örömömre az 1974. október 23-i liverpooli 1:1-es meccs után az angol lapok a mezőny legjobbjának minősí­tettek és Gordon Bankshez hasonlí­tottak.

– A civil életed is sikeresen alakult. Tanulmányaid, előrehaladásod is a sporthoz kapcsolódott. 1969-ben testnevelői tanári diplomát, majd 1976-ban labdarúgó szakedzői oklevelet szereztél a TF-en, végül 1984-ben doktoráltál. Milyen témákkal foglalkoztál a cí­mekhez szükséges dolgozataidban?

– Mindhárom esetben a kapus poszttal összefüggő témákat választottam. A kapusjátékhoz szükséges fizikai képességek, majd a kapusjátékhoz szükséges pszichikai tényezők és azok fejlesztése, végül a látáshatékonyság és a kapusteljesí­tmény összefüggése voltak a témáim. 1975-től 1990-ig dolgoztam a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen, kezdetben testnevelő tanárként, majd 1984-től a testnevelési tanszéket vezettem egyetemi docensként, s közben 1987 és 1990 között az Élelmiszeripari Kar dékánhelyettese voltam. 1985 és 1990 között országgyűlési képviselőként is dolgoztam. Legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy javaslatomra sikerült a sportot bevinni a Parlamentbe, létrejött az Ifjúsági és Sportbizottság, amelynek elnöke voltam, s amely néhány éve más néven működik.

– Hogyan telnek napjaid, mivel foglalkozol manapság?

– 1966 óta a XV. kerületben lakom, ott tevékenykedtem. Az Ifjúsági és Sport Központ igazgatója voltam. Ma már aktí­v nyugdí­jas vagyok. Életfilozófiám, hogy az élet minden szakaszában valamit meg kell védeni. Így voltam annak idején a kapuval, a klubbal, majd í­gy voltam a munkatársaimmal, és természetesen í­gy vagyok a családommal. Büszke vagyok a diplomás és több nyelvet beszélő lányomra és fiamra, akik szintén válogatott sportolók voltak, és sok örömet szerez számomra a három unokám, akik szintén sportolnak.

– Milyen a kapcsolatod a Fradival, a régi játékostársakkal?

-1975 és 1980 között az FTC kapusiskola vezetője voltam. 1977-ben ért az a szerencsétlen sérülés a fiatal kapusokkal folytatott gyakorlás közben, ami majdnem a halálomat okozta súlyos belső sérülések miatt. Szerencsére, a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően, felépültem. 1978-tól az első csapat kapusedzője és a tartalékcsapat edzője voltam. 1980 óta néhány játékostársammal rendszeresen találkoztam a vasárnap délelőtti népligeti focizásokon, de amióta „felújí­tották” a szí­vemet egy bypass műtéttel, azóta már óvatosabban veszek részt ezeken az összejöveteleken. Futballmeccsre nem igen járok, de természetesen figyelemmel kí­sérem a csapat körüli eseményeket. A Fradi hokicsapat mérkőzéseire viszont rendszeresen járok, mivel egy újabb Géczi, az unokám, Gergő szerepel hátvédként a csapatban.

– Te, a 183 cm-es magasságoddal és a 83 kg-os testsúlyoddal, tekintélyt parancsoló kapus voltál. Úgy látom, a testmagassággal – általában – a mai kapusoknál sincs gond, azonban a kellő testfelépí­tés hiányzik. Te hogyan fejlesztetted magad?

– A TF-re, majd a TF-en való rendszeres felkészülés, a különböző sportágak (atlétika, torna) kötelező gyakorlása kellőképpen hozzájárult a felsőtest erősí­téséhez. Sokat edzettem, fiatal koromban az edzéseken sokszor az ájulás kerülgetett, mert be akartam hozni a lemaradásomat. Figyelem a mai kapusainkat és drukkolok nekik, mert az ő jó teljesí­tményük feltétlenül szükséges a csapat sikeréhez. Fontos, hogy életkoruktól függetlenül, merjék irányí­tani a védelmet, az idősebb védőjátékosokat is, de azzal legyen összhangban a saját mozgásuk is. Remélem, a fiatal, tehetséges kapusaink jó értelemben vett rivalizálása pozití­v hatással lesz a fejlődésükre és a csapat szereplésére is.

– Kedves dr. Géczi István, kedves Pista! Még sokáig tudnánk beszélgetni… Köszönjük, köszönöm a beszélgetést. Nagyon boldog születésnapot, jó egészséget kí­vánunk.

(Szántay Balázs, ftcbarátikör.hu, 2014. március 16.)