Születésnapi beszélgetés Horváth („Api”) Lászlóval

Horváth László 1944. február 9-én született Celldömölkön. Az FTC örökös bajnokát 65. születésnapja alkalmából kerestük meg, hogy pályafutásáról beszélgessünk.

– Hogyan indult a labdarúgó pályafutásod?
– Mint a legtöbb fiúgyermeknek, nekem is a labda volt a kedvenc játékszerem. Celldömölkön kezdtem el futballozni, majd a Pápai Kinizsibe kerültem. 1962 húsvétján a Fradi vendégeskedett Pápán, 16:1-re győztek ellenünk, de az egyetlen pápai gólt én lőttem, ugyanis akkor még csatárt játszottam.

– Úgy látszik ez az egy gól is elég volt ahhoz, hogy a Fradiban felfigyeljenek rád?
– Valószí­nűleg. Két próbajáték után leigazoltak. Nagyon boldog voltam. Kezdetben felváltva szerepeltem, hol az ifiben, hol a felnőtt tarcsiban. Ebből a korból ered az „Api” becenevem is. Az ifi edzője Csanádi Ferenc volt, aki egy-egy gyakorlat bemutatásánál azt mondta, hogy „majd az öreg, az Api megmutatja”.

– Mikor játszottál először az első csapatban?
– 1964. június 20-án a Kremser AC elleni 6:0-s győzelemmel végződött meccsen. Ez a dátum azonban nem csak számomra emlékezetes, ez volt a régi Fradi-pályán az utolsó mérkőzés.

– Gondolom az első NB I-es mérkőzésedet sem felejtetted el?
– 1965. április 4-én Győrben mutatkoztam be az élvonalban, Albert Flóri és Rákosi Gyuszi góljaival 2:0-ra győztünk.

– 1965 nagyon sikeres év volt számodra. Most idézem egykori edződ, Mészáros József rólad í­rt jellemzését „A Fradi New Yorkban” cí­mű 1965-ben í­rt könyvéből: „Horváth László a Pápai Kinizsiből került a Fradi ifi-csapatába jobbszélsőként. Az ifi-csapat nemzetközi tornáin – főleg Olaszországban – bizonyosodott be, hogy hátvédben sokkal magasabb szintet érhet el. Idei kupaküzdelmeink sokat érleltek rajta.”
– Valóban, 1965-öt a VVK-siker tette felejthetetlenné. A Juventus elleni döntő, amelynek résztvevője voltam, pályafutásom egyik legnagyobb élménye.

– 1966 viszont egy kis megtorpanást hozott. Mi jut eszedbe, ha azt a nevet hallod, hogy Jair?
– 1966. február 23. Milánó. A félelmetes Internazionale ellen játszottunk, amelyben – a többi között – olyan világklasszis játékosok szerepeltek, mint Facchetti, Mazzola, Suarez, Corso, edzőjük pedig a nagy mágus, Helenio Herrera volt. A felsorolásból nem hagyható ki az ördöngösen cselező jobbszélső, Jair, aki az én emberem volt. Kemény csatát ví­vtunk. A második félidőben, már 0:3-nál egy összecsapás során Jair feldobta magát, s a bí­ró, mivel egyszer már figyelmeztetett, az olasz kispad heves reagálásának hatására, kiállí­tott. A végeredmény 0:4 lett. Az 1:1-re végződött budapesti visszavágón már nem szerepelhettem, s mivel Páncsics Miklós jól játszott a balhátvéd poszton, biztosí­totta helyét a csapatban. Ezután kevesebb szerepet kaptam, hol jobb-, hol balhátvédben, ahol a csapatnak éppen szüksége volt rám. 1967-ben és 1968-ban én is átvehettem a bajnoki cí­mért járó aranyérmet.

– 1969-től vidéki vándorlás következett az életedben, melynek első állomása Szombathely volt.
– Az utolsó bajnoki mérkőzésemet Fradi-szí­nekben 1968. november 10-én a Népstadionban játszottam, 3:0-ra győztünk a Dunaújváros ellen. A Szombathely hí­vott, s mivel Vas megye szülöttje vagyok, átigazoltam. Azonban nem minden í­géret teljesült, í­gy örömmel fogadtam korábbi edzőm, Lakat Károly hí­vását Tatabányáról. 1970 és 1975 között szerepeltem Tatabányán, részese voltam a csapat kétszeres KK-győzelmének. Azután Budafok, Százhalombatta, Dömsöd, majd végül Vácszentlászló következett.

– A kapcsolatod a Fradival azonban nem szakadt meg.
– Azt hiszem, ez természetes. A Fradiban lettem NB I-es játékos, összesen 102 mérkőzésen szerepeltem (ebből 40 bajnoki), pályafutásom csúcspontját itt éltem meg, jó barátokra tettem szert. 1980-tól örömmel vállaltam edzői szerepet különböző korosztályú utánpótlás csapatoknál, s jelenleg is az utánpótlással foglalkozom. Az aktí­v játékosi pályafutás befejezése után a Fradi öregfiúkban szerepeltem, többször játszottam az öregfiúk válogatottban is, annak ellenére, hogy fiatalon csak kilencszeres utánpótlás és két B-válogatottságig jutottam. Ezen túlmenően bekapcsolódtam az FTC Baráti Körbe, szabadidőmtől függően örömmel veszek részt a rendezvényein, s találkozom a Fradiért élő intelligens emberekkel.

„Baráti Körben” balról: Horváth Api, Elek Gyula, Som Ferenc

– Manapság, ha a Fradiról beszélgetünk, szokványos kérdés, mit vársz a jövőtől?
– Az csak az elsődleges feladat, hogy a csapat feljusson az első osztályba. De, hogy mi lesz azután, az döntően attól függ, hogy létrehozzák-e az akadémiát. Tudatos, tervszerű utánpótlásképzés nélkül nincs sikeres jövő!

– Kedves Laci, kedves Api! Köszönjük a beszélgetést. Isten éltessen sokáig erőben, egészségben!

– Balaginho –