Születésnapi interjú

45. születésnapját ünnepli a Ferencváros labdarúgócsapatának korábbi kapusa, Szűcs Lajos.

– Mikor lettél az FTC játékosa?
– A Gamma Művekben kezdtem futballozni, második osztályos koromban, de hamar a Ferencvároshoz kerültem, az 1982/83-as idényben már a Fradi utánpótlásában játszottam. A családban mindenki ferencvárosi érzelmű volt, úgyhogy el lehet képzelni, mit éreztem.

– Hogy kerül egy Fradi-érzelmű játékos az FTC-ből Újpestre?
– Elaludtam a metrón. A viccet félretéve: édesapám meghalt, amikor 16 éves voltam, én pedig a szakközépiskola után nem tudtam tovább nappalin tanulni, a munkám pedig nem volt összeegyeztethető az edzésekkel. 18 éves voltam, az FTC-nél nem volt lehetőségem profi szerződésre, úgyhogy kénytelen voltam felhagyni a futballal, noha utánpótlás válogatott voltam. Néhány héttel később a válogatott csapattársam, Szanyó Karcsi, aki serdülő III-ban még a Fradiban játszott, megkeresett, hogy menjek Újpestre. Az első reakcióm az volt, hogy mit keresnék ott fradistaként, de csak elmentem, és a katonasági leszerelés után ott kaptam az első profi szerződésemet.

– A viszontagságok után néhány évvel viszont már az atlantai olimpián voltál kerettag…
– Óriási élmény volt, soha vissza nem térő alkalom. Más sportolók, például az úszók, a ví­zilabdázók többször is kimehetnek olimpiára, ha elég jók hozzá, de labdarúgásban utánpótlás válogatottak versenyeznek, mindössze három túlkoros engedélyezett. Ráadásul 10 év után volt ismét világversenyen a magyar csapat, 1972 után újra olimpián, nagyszerű érzés volt a részesének lenni.

– Hogy kerültél a Kaiserslauternhez?
– Beleestem a menedzserek csapdájába. Persze furcsa ilyet kijelenteni, hiszen kikerültem egy Bundesliga-élcsapathoz. Viszont csak a kiérkezésem után derült ki, hogy a Lautern mindössze fél évre, kölcsönbe akart Andreas Reinke mögé, a következő szezonra már megvolt az előszerződésük Uwe Gospodarekkel is. Engem viszont elvakí­tott a tündérmese, ráadásul nagyon szeretem a német focit, í­gy nem néztem a dolgok mögé, a menedzserek pedig jobban jártak a vételárral, mint a kölcsönadással.

– Akkor a németországi kaland rossz emlék?
– Inkább azt mondom, hogy vegyes érzéseim vannak. Az azért történelmi jelentőségű, hogy Hrutka Janival első magyarokként bajnoki cí­met nyertünk a Bundesligában. Ugyanakkor 24 évesen játéklehetőségre vágytam, már csak a válogatott meghí­vó miatt is: esélyem sem volt bekerülni, mivel nem voltam folyamatosan játékban. Úgy éreztem, hogy talán jobb vagyok, mint a német rivális, de nem annyival, hogy engem tegyenek be a kezdőbe helyette, ezért beszéltem az elnökkel, hogy nem érzem jól magam. Ingyen elengedtek egy évre kölcsönbe, az első csapat pedig, amelyik megkeresett, a Ferencváros volt.

– Ha jól sejtem, nem kellett sokat töprengened a válaszon…
– Mondtam is, hogy duplán térek haza, nemcsak Magyarországra, hanem a nevelőegyesületembe is. Felemelő érzés volt, arról nem is beszélve, hogy első nap szerelmes lettem: ott dolgozott a későbbi feleségem, akivel azóta is együtt vagyunk. Úgyhogy tényleg minden szempontból nagyon sokat kaptam a Ferencvárostól.

– Ha kizárólag a focit nézzük, melyik a legkedvesebb emléked az itt töltött évekből?
– Az első bajnoki cí­m. 2000 novemberében vásárolt meg végleg a Fradi a Kaiserslauternből, akkor került még a csapathoz Keller Józsi, Pinte Attila, Hámori Feri meg Hrutka Jani. Előtte az alapszakaszban nem ment igazán jól a csapatnak, az utolsó őszi meccsek viszont már jobbak voltak, tavasszal pedig hengereltünk. De 2004 is jó volt, amikor mindent megnyertünk: bajnokságot, kupát… A Szuperkupát edzésen lejátszottuk egymás között. Ekkor állí­tottam fel az NB I-es góltalansági rekordot, ami máig áll. Számos egyéni dí­jat is nyertem, Simon Tibor-dí­jas voltam, szurkolói és újságí­rói szavazásokat nyertem, és összesen hétszer lett enyém a Zsiborás Gábor-dí­j: ebből négyet a Fradiban szereztem.

– Kapusként mennyire fontosak az egyéni elismerések?
– Mondják, hogy a kapusok flúgosak, de mi vagyunk az utolsó hibaelhárí­tók, valahol kicsit egyéni sportolók vagyunk. Kapusedzőként is vallom, hogy ha eljut a kapushoz a labda, akkor előtte 10-en már hibáztak. Persze jó csapatnak, jó közösségnek voltam tagja, természetesen nekik is köszönhetem, hogy elértem a különdí­jakat. De azért büszke vagyok rájuk, különösen a Zsiborás-dí­jakra, hiszen kis fradista srácként rengeteget szedtem a kapuja mögött a labdát, óriási példaképem volt.

– Néha feltűntél az ellenfél kapujánál is. Hogy alakult, hogy Szűcs Lajos 11-est lő?
– A közönségnek örömet szereztünk vele. Mondtam, hogy vállalom, amí­g ki nem hagyom. Sajnos ez eljött a Basel ellen, utána nem is álltam oda többet büntetőhöz.

– Nem volt klasszikus visszavonulásod, voltál párhuzamosan kapus és edző is. Te azért tudtad, amikor eljött a pillanat, hogy nem állsz már többet a kapuban?
– Persze. A Fradi után a Lombardos évek következtek. Amikor a csapatot anyagi okok miatt visszaminősí­tették, én már biztos voltam benne, hogy visszaköltözöm Budapestre. Édesanyámnak csak én vagyok: most egy buszmegállónyira lakik, előtte 200 km volt a távolság. Volt szó róla, hogy kapusedző leszek, de abból akkor végül nem lett semmi. A kisfiam, a feleségem miatt szükségem volt munkára, í­gy elmentem Dunaújvárosba fél évre védeni, de megmondom őszintén, hogy se a testem, se a lelkem nem kí­vánta már. Október környékén viszont megkeresett a XVII. kerületi RKSK, ahol kapusedzőnek kerestek, aki szükség esetén be is ugrik az elsőszámú Markek Tomi helyett. A beszélgetésünk során kiderült, hogy hosszú távon erős utánpótlásbázist szeretnének épí­teni a XVII. kerületben, az elképzeléseim pedig tetszettek nekik, í­gy végül szakmai igazgató és központi kapusedző lettem. Sokat köszönhetek a Dunaújváros ügyvezetőjének, mostani vezetőedzőjének, Dobos Barnának, aki nem gördí­tett elém semmilyen akadályt.

– Később vezetőedzőként is irányí­tottad az RKSK-t. A jövőben vezetőedzőként vagy kapusedzőként látod magad?
– Egyértelműen kapusedzőként. Amikor vezetőedző voltam, azt éreztem, hogy de rossz helyen van a kispad. A kapu mögé kellett volna tenni, oldalról nem látom át úgy a pályát, mint hátulról. Most az NB II-es Csákvárnál dolgozom, jó kis kapusaim vannak, emellett a Testnevelési Egyetem férfi és női futsalcsapatának hálóőreit is edzem. 487 NB I-es meccs, sok nemzetközi találkozó tapasztalatát igyekszem átadni a fiataloknak, tele vagyok ambí­cióval. Bí­zom benne, hogy leszek majd az NB I-ben vagy akár külföldön is kapusedző.

– A három csapat mellett mennyire tudod követni a Fradi teljesí­tményét?
– Sokszor ütköznek a mérkőzések, de amikor tehetem, megnézem a Fradi meccsét. Aki különösen közel áll a szí­vemhez, az Leandro: Gera Zoli visszavonulása után most már Leo maradt az egyetlen, akivel még együtt játszottam, úgyhogy neki kiemelten is szurkolok. Sajnálom, hogy a nemzetközi kupában nem sikerült a továbbjutás a Maccabi ellen, a bajnokság viszont valamelyest gyógyí­r, nagyon jól kezdte a csapat. Minden esélye megvan a Fradinak, hogy az idei szezonban megszerezze a 30. bajnoki cí­mét.

(fradi.hu)