Valaha régen, az őskor tájékán, amikor még mezí­tláb és klottgatyában rohangáltunk a vasút mögötti kiserdőben és botra kötött levelekkel próbáltunk békákra vadászni a kacsaúsztató térdig érő ví­zében, valahogy nem hiányoltuk a tévét, a különféle „okos” dolgokat és eszünk ágában sem volt a mindennapos csatározásokról készült képeket feltolni a „fészbúkra”, hogy az egész világ röhögjön azon, amikor Sankó barátom „megfürdőzött” Boris tehén aznapi „fölöslegében”. Bár apám mindig próbált haladni a korral, de az 1968-s olimpiáig úgy jártunk tévét nézni, mintha moziban mennénk. Két házzal tőlünk, Deák Feri bácsinak már 1966-ban tellett egy jóképű Videoton Tavasz tévére (ez volt a robbanós fajta, ha jól emlékszem oldalt voltak a gombjai), amit hetente egy alkalommal, 1 forint ellenében bárki megcsodálhatott. Vinni kellett hozzá egy széket is, homályos volt képe, de mikor Kudlik Júlia feltűnt a képernyőn, mindenkinek elakadt a lélegzete. A fordulat 1968-ban történt, apám akkor lepte meg a családot egy tévével, mégis az első tévés fociélményem az 1970-s mexicói olasz-német, mely örökre meg is határozta a labdarúgáshoz való rajongásomat. Tévé sokáig nem volt, de ott volt a jó öreg rádió, benne a hétvégi körkapcsolásos közvetí­tés, mely olyan szent esemény volt apám számára, mint nagyi számára a templomba járás. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Ünnepre készültünk. Ünnepelni akartuk a derbin aratott emlékezetes győzelmünket, Dani szerződéshosszabbí­tását mellyel egy ideig biztosí­tva látszik a „9-es” mez gazdája (függetlenül attól, hogy éppen kit hoznak Dani „nyakára”), örülni akartunk az újabb győzelemnek, a várható csúcsdöntésnek és a sorozatos győzelmektől egy kissé megrészegülve örülni akartunk annak, hogy a tévés adásszünet miatt újra megtelik az arénának az a része, mely valójában meg tud telni (a kivétel a VIP, ahol legfeljebb az étteremben vannak sokan és nem a lelátón). Persze mindannyian éreztük, az ünneplésbe akaratlanul bele fog vegyülni az elmúlt hetek menekült kérdése és kétlem, hogy van olyan ember ebben az országban akit pro-kontra alapon nem érintettek meg a történések. Aggodalom és szolidaritás jellemezte az első napokat, mely a röszkei miniháború után sokakban félelmet és a szimpátia teljes elvesztését jelentette. Amí­g az arénába értünk, barátaimmal is erről folyt a diskurzus, magáról a Békéscsaba elleni mérkőzésről alig váltottunk szót és amikor szóba is került, egy laza kézmozdulattal el is intéztük az előttünk álló 90 percet: négy vagy öt, melyből Dani kettő vagy három. Túlzó magabiztosság? Nem tagadom, volt benne abból is jó nagy adag, de vajon mi gátolta volna meg a bennünk szunnyadó lávát, mely a derbi után úgy tört a felszí­nre, hogy annak erősségét még a Krakatau vulkán is megirigyelhette volna. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →