Utolsó útjára kí­sérték ma Varga Zolit

Ismerősök és ismeretlenek érkeztek virággal a kézben péntek délután a Szent István-bazilikához. Valamennyien Varga Zoltánt, a Ferencváros egykori klasszisát jöttek búcsúztatni.

A legendás nyolcast hatvanöt esztendősen a futballpályán érte a halál, ám a közvélemény azóta is nehezen tér napirendre a tragédia felett. S ez még akkor is igaz, ha Varga Zoltán sokat betegeskedett a szí­vével, s egyre inkább úgy tűnik, készült a halálra.

Olykor előbukkan a sodródó felhők közül a nap.

Mintha ez a régen látott napsugár valamiféle reménysugár lett volna egyben: í­me, emberek, történjék bármi, az élet zakatol tovább, és én itt vagyok nektek. De senki sem figyelte az eget, idősek és fiatalok a földet bámulták vágy egymásra néztek arra gondolva, nem jól működik ez a világ.

Temetni jöttek – temetni a múltat, a fiatalságukat és az egyik legnagyobb kedvencüket. A Szent István bazilika környékén felbukkanó turistáknak fogalmuk sem lehetett, ki miatt kapott bele a szél a kitűzött fekete zászlóba.

Igaz, honnan is tudták volna, hogy Varga Zoltánt, az egykori olimpiai bajnokot, a Ferencváros Vásárvárosok Kupáját nyerő csapatának tagját, a hajdani tizenkétszeres válogatottat – minden idők egyik legragyogóbb magyar labdarúgóját búcsúztatják.

Csendben zajlott minden. Az emberek halkan beszélgettek, újra meg újra felelevení­tve a legendás nyolcas utánozhatatlan cseleit, lövéseit, ollózásait.

Csendes volt a szertartás is. Varga Zoltán akarta í­gy.

Mindig is visszahúzódó természetű volt, kerülte a zajt, az erőszakot, ő akart csendet a temetésén, mert bizony készült a halálra. Csak a közvetlen barátainak beszélt róla, afféle végrendeletet készí­tett, mint aki tudja, hogy bármelyik pillanatban indulnia kell az örökkévalóság felé.

Mintha szándékosan hí­vta volna ki maga ellen a sorsot.

Mintha már nem érdekelte volna, hogy egy-egy sprinttel, labda utáni futással mit árthat beteg szí­vének. Amióta elment, sok minden megjelent vele kapcsolatban. Volt, aki azt mondta, a tragikusan végződő old boy bajnoki előtt, az öltözőben kijelentette: ha történik vele valami, értesí­tsék a lányát. Ha ez igaz, márpedig ilyet aligha találhat ki bárki is – Varga Zoli tudta, hogy nemcsak a labdával, az életével is játszik.

Furcsa leí­rni vele kapcsolatban, hogy hatvanöt esztendős volt. Ha valakinek azt mondja, negyvenöt, azt is elhiszik neki. Fiatalos maradt, mintha óvta volna őt a Teremtő. Az öregség nem húzta puhán magához – mert ő nem hagyta. A fiatalos arc mögött azonban súlyos harcok dúltak. Önmagával s az egész világgal.

Odakint lüktetett, zsongott a belváros, amikor a bazilika csendjében elhangzott a két búcsúbeszéd. Kiss-Rigó László püspök köszönt el a baráttól, szí­vbemarkolóan, majd Tarsoly Csaba, a Győri ETO tulajdonosa tette ugyanezt méltósággal. Varga Zoltán kérése volt az is, hogy ne legyen hivatalos búcsúbeszéd, holtában is a maga sajátos útját járva. A barátok és a szurkolók néma főhajtással, egy szál virággal rótták le kegyeletüket az egykori klasszis előtt, s alighanem mindenkinek az járt a fejében, hogy talán itt, a bazilika altemplomában megleli a lelki békét az öntörvényű zseni. Alig néhány méternyire Puskás Ferenc sí­rhelyétől.

Ha egyszer sok-sok esztendő múltán betér ide néhány szurkoló, hogy a nagy rohanás közepette megálljon néhány percig Puskás Ferenc és Varga Zoltán hamvai előtt, elmondhatják majd: itt nyugszik, szinte karnyújtásnyira egymástól a magyar labdarúgás két csillaga, akiket saját korukban talán a legjobban szerettek az emberek.

Az Úr akaratából.

(Nemzeti Sport)

Rengeteg egykori játékostárs vett részt a péntek délutáni gyászmisén. Volt köztük olyan is, aki már délelőtt elment a bazilikához, például Fenyvesi Máté, Varga Zoltán hajdani csapattársa és Grosics Gyula. Az Aranycsapat kapusa megrendülten mondta: „Különleges talentumtól búcsúzunk fájó szí­vvel. Azt hiszem, tőlem elfogadja mindenki, ha azt mondom: Varga Zoli alighanem az Aranycsapatba is befért volna. Ő képviselte a gyönyörű futball folytonosságát Puskás Öcsiék után…”

Ugyancsak megrendülten beszélt Horváth László, a népszerű Api, a Fradi egykori védője: „Mindig egy szobában voltunk Zolival annak idején, akár külföldre, akár edzőtáborba mentünk: Sokat beszélgettünk, közel kerültünk egymáshoz. Nemcsak a zseniális csapattársat, hanem a barátot is gyászolom.”

Kű Lajos nem játszott együtt Varga Zoltánnal, de í­gy is jó kapcsolatot ápoltak egymással: „Zoli olyan volt, mint Mozart. Igazi csodagyerek. Nekem még az is megadatott, hogy lássam őt a belga Gent szí­neiben futballozni, akkor már mindketten külföldön éltünk. Remélem, megleli lelki békéjét.”

Tarsoly Csabát, az ETO tulajdonosát nagyon megviselte barátja halála: „Egyenes, jellemes, gerinces ember volt, mindig megmondta az igazát, és mindig a szeretetet áhí­totta…”

(Nemzeti Sport)

Emléked örökké megőrizzük!