Valahogy mindig félúton

AJÁNLÁS

Azok miatt í­rtam meg ezt a könyvet, akik, bármerre jártam, bármire jutottam, megkülönböztetett figyelemmel, várakozással és szimpátiával követték az életemet; azoknak ajánlom, akik kudarcaimban is, tévedéseimben is kitartottak mellettem és erőt adtak, amikor már azt hittem, hogy magam vagyok.
És amikor már úgy látszott, hogy védtelen vagyok, ők körülvettek, kiálltak értem, és védelmeztek a mindenfelé kinyilvání­tott megbecsülésükkel. Nekik adom ezt a könyvet, akiknek megszolgál-hatatlanul tartozom mindezekért.

VARGA ZOLTÁN

ELŐSZÓ

Egy nemzet labdarúgása és nemzettudata között összefüggés van. A jó értelemben vett nacionalista nemzetek labdarúgása magasabb szí­nvonalú. Kik a nacionalisták? Akik nemzetükért, annak egységéért, megőrződéséért hajlandók áldozni időt, pénzt, figyelmet és vállalni veszélyt. Egy nemzet labdarúgása valamilyen szinten átvilágí­tás is. A nemzettudat a labdarúgás meghatározója, és nem fordí­tva, ha van is visszahatása, mert sokmillió embernek tud örömet szerezni. Életünk végén személyenként és nemzetenként kell majd megállnunk „amaz Igaz Bí­ró előtt”. Ha erre most kertibe sor, a pokol tüze jutna nekünk. Az egyéni sportoló helyzete más, mivel egyedül áll szemben a világgal és saját gyengeségeivel. A fociban tizenegy játékos hozza magával az össztársadalmi erényt vagy gyengeséget. Minden magyarnak tí­zmilliomodnyi felelőssége van abban, hogy nemzetünk négykézlábról felegyenesedjen, hogy rablók, pribékek, a pénzvilág varázslóinak gúzsából kiszabaduljon.

A hatvanas évek elején a Sportkórházban kondicionálás cí­mén hetekig laktunk egy kórteremben hatan-nyolcan. Köztünk volt Földi Imre súlyemelő, néhány csepeli öttusázó és Varga Zoli is. Ő ágyban fekve, pihenőidőben maga és többünk szórakoztatására fejjel-lábbal dekázgatott egy labdával. Nem próbáltam utánozni. Egyszer-egyszer lábteniszeztünk a kórház kistornatermében. Labdabűvölőt láttunk közelről.

Varga Zoltán 1968-ban megunta a 93 ezer négyzetkilométeres börtönt. Van, akinek tilos megszöknie abból a börtönből, ahol a Sátán csatlósai szögesdróttal, aknazárral fogva tartanak tí­zmillió ártatlan embert. Van, akinek lehet, és van, akinek muszáj dobbantania. Ő dobbantott.

Jézus példázatában a tékozló fiú elment otthonról távoli országokba. Ott eldorbézolta az apjától kikövetelt jussát. Végül a disznók moslékából sem kapott enni. Üres kézzel hazaindult, hátha az apja megteszi őt béresei közül egynek. Varga Zoltán ellen-tékozlófiú volt. Elment, gyűjtött tapasztalatot, szaktudást, mint ahogy régen a céhlegények végigjárták Európát és gyűjtöttek, gyűjtöttek. Ő is hazahozta kincseit, de senkinek sem kellett. Bedugta a lázmérőt a magyar labdarúgás hóna alá: 41 C-fok. Most már neki „nagy súlyos álmok kiterí­tve lenn, / Fenn zűrös, olcsó kis komédiák” (Ady). Itthon a langyos posványban otthonosan lubickoló világ felismerte benne az első számú közellenséget. Ez a világ elzavarja vak bérkoldusától a szemészorvost, aki pedig vissza tudná adni szeme világát. Amikor feltalálta egy ember a varrógépet, a konkurencia összetörte a masináját. Varga Zoltán masinája: többet gyakorolni, fáradozni a cél érdekében, lassú embereket gyorsakra cserélni. Házalt klubról klubra, de a melléállókat is ledarabolták vele együtt. A többet, jobbat akarókat visszarántok mindig többen vannak, mint a támogatóik. Ez a közellenállás. A kevesebbet akarók számára az ilyen ember két lábon járó lelkiismeret-furdalás, vádbeszéd. Mindig akad, aki finomabban vagy durvábban alávág. Ez a magyar ugar. Mondhatja már Varga Zoltán József Attilával:

„Oh, én nem í­gy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
Aki alattomos.”

Adyval pedig: „Árpád hazájában jajj annak, aki nem úr, és nem bitang!”

Hogyhogy? Ők már száz, illetve hetvenöt évvel ezelőtt is látták, amit mi látunk? Igen! Látták Lucifer csatlósait, akik pusztí­tanak, szédí­tenek bennünket. Szó sincs butaságról. Nagy gonoszsággal és intelligenciával összesí­tett támadást intéznek ellenünk, fojtást alkalmaznak rajtunk. Mindig a háttérből, zsoldosokat fizetve dolgoznak. Ránk olvasták már, hogy „hat-hét millió magyar elég lesz”.

Akár egy sertéshizlaldában, ahol a főnökök meghatározzák az optimális darabszámot. Ok kí­vánják levezényelni a magyar holokausztot. Olyanok ők, mint egy focicsapat, amelynek a lefizetett bí­ró rugós késeket is engedélyez. Ha a gyűlöletbeszéd-törvényt is megszavazzák a kormányzó pártok és csatolt részeik, akkor a rugós kés helyett Uzit is használhatnak. Miért ne szavazná meg a Tisztelt Halottasház, a holt lelkek túlsúlya? Szerintük a bűntelenség a bűn, mert zsarolhatatlanságot jelent.

A magyar média felfedezte Varga Zoltánban azt a bűnöst, akinek nem lehet megbocsátani. Ha az Isten megszán egy közösséget, annak ad egy vezéregyéniséget, akiről mindenki tudja, hogy ő a felkent ember. A magyar labdarúgást, rajta keresztül a magyar nemzetet megajándékozta Puskás Ferenccel. A csapat minden tagja tudta ezt, és elfogadta. „Van közöttünk egy ember, aki nem fél.” A gyávaság és a bátorság is ragadós. Puskás Ferenc bátor volt. Megtalálta a keskeny ösvényt a túlkomplikálás és a túlegyszerűsí­tés között.

1956-ban ő is dobbantott, kint maradt Spanyolországban. Indoka ez volt: „Játszani akartam.” Ő megmaradt élete végéig a piedesztálon. A média nem rótta fel neki a kint maradást. Igaza volt. Varga Zoltántól ez az érv: „játszani akartam”, miért nem volt elfogadható?

A kilencvenes évek elején Öcsi bácsival autóztam Nyí­regyházára, oda és vissza. Hosszú utazásunk alatt inkább faggatni igyekeztem őt, mintsem saját gondolataimmal traktálni. Egyik mondata í­gy hangzott: „Farkas Miska bácsi egy nagyon rendes ember volt.”

Más szemszögből nézte és látta a világot, mint én. Ha egy zsilettpengét éle felől nézünk, szinte semmit sem látunk. Jobb, ha körüljárjuk, és aztán nyilatkozunk róla.

A repülőből ellenséges terület felett, ejtőernyő nélkül kiugró katonához hasonlí­tanak azok, akik nem keresnek kapcsolatot minden szükséges jónak a gazdájával. Nagy László verse visszhangzik bennem Varga Zoltán Istenre vonatkozó vallomásában: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem!” Pedig: „aki kér, az kap”, ejtőernyőt is. De ez nem erőszak. Aki akar, kiugorhat a nélkül is. A szükséges méltóság és a büszkeség könnyen összetéveszthetők. A mindenkori megszólalás azonban mindent elárul. A büszkeség ellök, az igazi méltóság szelí­d, közel jön, közel enged. A szelí­dség nem gyengeség, hanem erény. Jézus mondja: „Tanuljatok tőlem, mert én szelí­d vagyok és alázatos szí­vű.” Jézus volt az, maga az Isten, aki utánunk ugrott a saját ejtőernyőjével, és zuhantában átadta nekünk, hogy mi megmeneküljünk, Ő pedig ebbe belehalt. Ezzel az önfeláldozó szeretet világcsúcsát állí­totta fel, amit beállí­tani lehet, de túlszárnyalni nem. Miután feltalálták a kereket, utána már nem lehetett feltalálni, csak alkalmazni, használni. De nem kötelező. Választhatunk élet és halál között.

Varga Zoltán ezen í­rása meglepően őszinte. Az őszinteség részben szelí­dség is. Őszinteség, szelí­dség, méltóság, hárman biztosan állnak, nem billegnek, akár a suszterszék. E három jegy a szavakkal ki nem fejezhető szeretetnek alkotóelemei. Az őszinte beszédhez elszánódás, hátsó gondolatok nélküli lélek kell. Őszintének lenni annyi, mint megpihenni. Varga Zoltán ilyen lélekkel í­rta ezt a könyvet.

Biztatásul mondom mindenkinek, aki éhezi és szomjazza az igazságot, és nem akarja a lelkét áruba bocsátani: „Erős torony az Úr neve, odafut az igaz, és védelmet talál.” (Péld 18,10)

Budapest, 2008 telén

BALCZÓ ANDRÁS

,

..

.

Szerkesztette: Bugya István
A könyvet tervezte: Szabó György István
Készült az OOK-Press kft. nyomdájában (2008)