Vendég: Novák Dezső

Nagyapa korában is lesz mesélni valója. Élő futball-történelem-könyv. Anélkül, hogy ismételné önmagát, hosszú napokig idézheti vissza, mi minden történt vele a pályán. Novák Dezső játszott a világ válogatottjában Brazí­lia ellen, a Ferencváros 410 mérkőzésén szerepelt, a zöld-fehérek négy bajnokcsapatának volt tagja. Két kupagyőzelemre emlékszik vissza szí­vesen, amikor egyesülete megnyerte a Vásárvárosok Kupáját és a Magyar Népköztársasági Kupát. Aranyérmet hozott a tokiói és a mexikóvárosi olimpiáról, bronzérmet szerzett a római ötkarikás játékokon. Fontos szerep jutott neki 1964-ben a Nemzetek Európa Kupájáért megrendezett mérkőzéssorozaton, amikor is a magyar csapat Spanyolországban harmadik lett. Pályafutását a szombathelyi Haladásban kezdte, majd a Ferencvárosban fejezte be. Nagy népszerűséget szerzett, még verset is í­rtak róla:

„Szédülök, lát a világ, s látom a világot, Elérzékenyülök…” A tapasztalt játékosból jó érzékű edző lett és irányí­tásával 1980— 81-ben a Ferencváros a bajnoki táblázat élére került. A folytatás azonban már nem ilyen fényes. Novák Dezső mindenről nyí­ltan beszél, ez derül ki az OV rendezvényén, amelyen budapesti diákok vettek részt.

ELSŐ KÉRDÉS:
— Melyik mérkőzése alakult a legdrámaibban?
VÁLASZ:
— Ilyen rangsort nehéz összeállí­tani. Különösen drámai volt a magyar—dán találkozó Barcelonában. Ez a harmadik hely sorsát döntötte el a Nemzetek Európa Kupájában. Azt hittük, hogy könnyen győzünk, de másként történt. Bene Feri lőtte az első gólt, azonban a dánok egyenlí­tettek. A kilencven perc nem is döntött. A hosszabbí­tásban előreadtam a labdát Albert Flórinak, akit a dán középhátvéd szabálytalanul akasztott meg. Tizenegyes. A büntetőnek én álltam neki és nem hibáztam, í­gy lett 2—1 a javunkra. Alig telt el egy kis idő, szabadrúgáshoz jutottunk. Ismét én mentem előre. A dán kapus nem tudta kivédeni lövésemet. Három-egyre győztünk és ezzel bronzérmet szereztünk a Nemzetek Európa Kupájában. Kitűnő játékosok szerepeltek ezen a mérkőzésen, Szentmihályi védett, én voltam a jobbhátvéd, Mészöly a középhátvéd, Ihász a balhátvéd, Solymosi és Sí­pos játszott a pálya középső részén, a támadósorunk í­gy állt fel: Farkas, Varga, Albert, Bene és Fenyvesi.

MÁSODIK KÉRDÉS:
— Mikor szerepelt másodosztályú csapat játékosaként a válogatottban?
VÁLASZ:
— 1960 októberében a Népstadionban a jugoszlávokkal mérkőztünk. Rajna volt a jobbhátvéd, Sipos a középhátvéd, én a másodosztályú Haladás labdarúgójaként a hátvédsor bal oldalán kaptam helyet. A találkozó egy-egyes döntetlennel végződött. Később Brüsszelben a belgák ellen nemcsak én képviseltem a válogatottban a másodosztályú szombathelyi Haladást, hanem a balszélső Tóth is. Sajnos, a belgáktól vereséget szenvedtünk, kettő-egyre. November közepén a Népstadionban viszont győztünk a lengyelek ellen, négy-egyre. Mostanában nem nagyon kí­nálkozik példa arra, hogy valaki másodosztályú csapatból bejusson a válogatottba.

HARMADIK KÉRDÉS:
— Milyen jelentőséget tulajdonit a labdarúgó teremtornáknak?
VÁLASZ:
— Elsősorban a közönség szórakoztatására jók ezek az események. Kisebb a játéktér, mint a nagy pályákon, ezért már eleve gyorsabban történik minden. A gólra sem kell sokat várni. A múlt év végén Grazban szerepeltünk egy teremtornán, ahol hat-kettőre győztünk a Sturm Graz ellen, és a három-hármas végeredmény után a büntetők döntöttek a Dinamó Zagreb javára, í­gy másodikok lettünk.

NEGYEDIK KÉRDÉS:
— Sokkal gyengébben szerepel a zöld-fehérek csapata a mostani bajnokságban, mint az előzőben, szerepet játszik ebben az is, hogy a Ferencváros több játékost ad a válogatottnak?
VÁLASZ:
— Az a csapat, amely kevesebb labdarúgót ad a válogatottnak, nyilvánvalóan nem érzi meg annyira a válogatott mérkőzések sorozatát. Előfordult, hogy amikor a Ferencváros edzése előtt körülnéztem az öltözőben, akkor láttam, mennyire megfogyatkoztunk. Négyen a nagy válogatottal voltak, ketten az utánpótlás csapattal készülődtek, többen sérüléssel bajlódtak. Hogyan tudtunk ilyenkor különféle taktikai elemeket gyakorolni? Nehezen vagy sehogy sem. Miként játszhattunk olyan edzőmérkőzéseket, amelyeken a fontos taktikai feladatokat az éppen távollevő válogatott labdarúgók helyetteseinek kell megoldaniuk, holott a bajnoki mérkőzéseken ezek a feladatok a válogatott   játékosokra  várnak?
Ilyen edzőmérkőzéseknek sok értelme nincs. De a válogatottak hosszas hiánya csapatunk őszi gyengébb teljesí­tményének mindössze egyik oka.

ÖTÖDIK KÉRDÉS:
— Csökkent a Ferencváros lelkesedése?
VÁLASZ:
— Nem hiszem. Nálunk nem a lelkesedéssel, hanem a játékkal van baj. Ez sokkal gyengébb, mint amit joggal elvár a hatalmas szurkolótábor és a vezetőség. A tavalyihoz viszonyí­tott visszaesés talán törvényszerű. Egyáltalán nem az akarati tényezők miatt mérsékeltebb a mostani bajnokságban a teljesí­tményünk, hanem az új emberek leigazolása után még nem állt össze az új csapat. Ilyesmi előfordul és most ezzel mi í­gy vagyunk.

HATODIK KÉRDÉS:
— Elégedett a szurkolókkal?
VÁLASZ:
— Eldurvultak. Szavalókórusok alakulnak és leí­rhatatlan módon szidják az ellenfelet. Szégyellem magam, ha ilyesmit hallok. Feltételezem, hogy minden jóérzésű ember hasonlóképpen gondolkodik. Valaha az Üllői úti FTC-pálya közönsége közismert volt arról, hogy sportszerűen viselkedett, mindenre hajlandó volt a csapatáért, hidegben-esőben, jóban-rosszban hű maradt hozzá, de az ellenfélnek is megadta a kellő tiszteletet.

HETEDIK KÉRDÉS:
— Milyen a kapcsolat a Ferencváros játékosai között?
VÁLASZ:
— Már a kérdés elhangzása is azt bizonyí­tja, hogy a közönség mindig többet vél tudni, mint ami valójában van. Jó a kapcsolat labdarúgóink között, leszámí­tva azokat az apró szóváltásokat, amelyek mindenütt előfordulnak, ahol húsz ember van együtt. A lényeg az, mindenkinek el kell végeznie a rá kiszabott edzésadagot, erre lehet kötelezni a labdarúgókat Mi történik az edzés után? Húsz ember között tizennyolcféle felfogást találunk, akad olyan, aki megengedheti magának a szórakozást, mert még legényember, a másik siet haza, mert családos, ki gyűjti a pénzét valamire, más viszont nagyobb lábon él, mint amekkora a cipője, száz szónak is egy a vége, nem kí­vánhatjuk, hogy valamennyi játékosunk karon fogva sétáljon együtt az Üllői úton.

NYOLCADIK KÉRDÉS:
— Hány éves korukban kezdjék a tehetséges fiatalok a labdarúgást?
VÁLASZ:
— Sohasem lehet elég korán kezdeni. Ma már szakma a labdarúgás. A legfiatalabbak azonban ösztönösen teszik meg az első lépést a pálya felé vezető úton. Aki szereti ezt a sportot, az szinte már akkor kezdi rugdosni a labdát á szobában, a grundon, vagy réten, amikor megtanul járni… Jómagam ugyanezt tettem. Tudtommal ilyen korán ismerkedett meg a labdával Nyilasi Tibi is. Addig minden jó időtöltés a gyerekek számára, amí­g a felnőttek időnként nem szűkí­tik a játék kereteit. Nálunk általában az a divat, hogy a fiatalok 9-10 éves korban csoportosan elkezdik a közös gyakorlatokat. Ez bizonyos értelemben rossz is, mert í­gy elvesszük a gyerekektől a szabadságot: mást csinál ugyanis, mint amit szeretne. Ebben a korban elsősorban játszani kell, illetve kellene. Mindenütt a világon, ahol fejlett a labdarúgás, már a nagyon fiatal gyerekekkel rendszeresen foglalkoznak, í­gy rakják le a labdarúgás alapjait. Jó ez vagy sem, ezen egyelőre fölöslegesen vitatkoznánk.

KILENCEDIK KÉRDÉS:
— Eléggé ápolják a ferencvárosi hagyományokat?
VÁLASZ:
— Sajnos a hajdani nagy ferencvárosi játékosok közül egyre kevesebben élnek és a mai húszévesek közül többen még hí­rből is csak alig ismerik közelebbről, hogy milyen szögből lőtt gólt Kohut Vilmos, hogyan cselezett Sárosi György, miért kapta Lázár Gyula a szurkolóktól a „tanár úr” elnevezést, milyen szí­ve volt Toldi Gézának és hogyan juttatta be a labdát Takács II. József kétszer is Uruguay hálójába, amikor a Ferencváros saját otthonában győzte le a világbajnokot. A hagyományok ápolására rendszeresen szervezünk olyan találkozókat, amelyeken az egykori hí­res játékosok beszélnek a múltról.

Molnár Károly
Ország Világ – 1982